Anyu, ribanc akarok lenni!

Imádnivaló főhős, ismerős tiniproblémák új tálalásban, halálosan precíz forgatókönyv. A Könnyű nőcskében minden megvan ahhoz, hogy a 2000-es évek legendás tinifilmjévé váljon.

A Könnyű nőcske alkotói (az elsőkönyves Bert V. Royal és a másodikfilmes Will Gluck) nagy bátran a John Hughes-filmek szintjét lőtték be maguknak, amit nem is titkolnak, sőt, lépten-nyomon figyelmeztetik erre a nézőket kultikussá lett 80-as évekbeli tinifilmek idézgetésével. Hogy a Könnyű nőcské-t a mai tinik olyan szeretettel emlegetik-e majd húsz év múlva, ahogy a generációm ma beszél a Tizenhat szál gyertyá-ról, a Nulladik órá-ról vagy a Mondhatsz akármit-ról, nem tudom, de megvan rá az esély, mert örökzöld tiniproblémákat dolgoz fel, és közben ügyesen megragadja a korszellemet.

A film főhőse Olive (Emma Stone), egy átlagos gimis csaj, aki bekamuzza a legjobb barátnőjének, hogy elveszítette a szüzességét. A pletyka gyorsan elterjed, és Olive seperc alatt máris a második kamu aktusnál tart: folyton cukkolt meleg haverját segíti ki egy fergeteges, nyilvános álszexszel. Innen már nincs megállás, az egész suli tudja, hogy Olive hatalmas ribanc, ő pedig nemcsak hogy élvezi hirtelen támadt hírnevét, hanem előnyt is kovácsol a dologból: elkezd üzletszerűen műkéjelegni azokkal a srácokkal, akiknek ez az egyetlen esélye, hogy társaik szemében férfiasságra tegyenek szert.

Olive átalakulása új értelmet kölcsönöz a filmtörténet egyik kedvelt figurájának, az aranyszívű kurvának, hiszen az anyagi haszon és a feltűnősködés vágya mellett az vezérli, hogy segítsen a szegény fiúknak. Persze az ártatlan ámokfutás nem tarthat örökké, a hazugságokból épített ház hamarosan összedől, és maga alá temeti Olive-ot. Az alkotók egy pillanatra sem tévesztik szem elől, hogy filmjük Olive tündökléséről és bukásáról szól; szemben sok hasonló tinivígjátékkal - akár a szintén Emma Stone szereplésével készült, amúgy vicces Superbad-del - a filmesek nem gegeket halmoznak egymásra, nem vicces kis jeleneteket próbálnak beszuszakolni valamiféle mondvacsinált narratívába, hanem következetesen végigmesélnek egy történetet.

Emma Stone és a Alyson Michalka a Könnyű nőcské-ben

Ehhez a keretet Olive webcastja teremti meg, amelynek segítségével megpróbál egyszer s mindenkorra gátat vetni az elszabadult pletykaáradatnak. Amikor az internetes kommunikáció aktuálisan menő eszközeit próbálják beépíteni egy filmbe, sokszor kínosan kényszeredett lesz az eredmény, talán, mert a forgatókönyvek többségét olyanok írják, akik életükben nem használtak Facebookot, de itt (leszámítva Olive idétlen Google Earthös hasonlatát) végre azt érezni, hogy a kütyük és közösségi oldalak tényleg olyan szerepet töltenek be, mint az életben. Amikor Olive megkérdezi egyik érte aggódó tanárát, hogy a tantestület mióta folyik bele a diákok pletykáiba, a válasz tűpontos: azóta, amióta életetek minden érdektelen pillanatáról beszámoltok a Facebookon.

Emma Stone a Könnyű nőcské-ben

Persze A könnyű nőcske nem attól jó, hogy életszerűen twittereznek benne a szereplők, hanem, hogy a kamaszokra nehezedő kortárs nyomás minden tinifilmben megjelenő témáját sikerül frissen és aktuálisan feldolgoznia. Olive ugyanazt szeretné, mint minden kamaszfilm minden szereplője: hogy elfogadják. De miközben efelé igyekszik, jókora - ribancos ruhákat és egy nagy piros A betűt is érintő - kerülőket tesz, mert nem sematikus figura, hanem olyan, mint egy igazi, okos kamasz. Ezerrel lázad, kísérletezik a szexualitásával és feszegeti a társadalmi normák határait, kerülgeti a fiút, aki tetszik neki és néha kétségbeesik. És mindezzel együtt elvárja, hogy szeressék. Szeretjük is, mert jól írták meg, és mert Emma Stone nem csak tehetséges, hanem olyan kisugárzása is van, amivel simán megolvasztana egy jéghegyet is.