Vágólapra másolva!
Anton Corbijn és George Clooney csináltak egy komótos, fényekkel, színekkel, hangulatokkal átitatott ál-thrillert, amiben nem történik sok minden, viszont jól néz ki. Az amerikait csak az nézze meg, aki két órára hajlandó feladni a megszokott bérgyilkos-sztorik feszes izgalmait és szívesen nézeget olasz hegyi tájakat egy híres színésszel a közepén.
Vágólapra másolva!

Clooney komor arccal, megfeszült szemöldökkel fut, pisztoly a kezében. Ez Az amerikai plakátja, ami azért érdekes, mert Clooney nagyon ritkán fut ebben a filmben és még ritkábban lövöldöz. Amerikainak viszont amerikai, amit sokszor kihangsúlyoznak a történetben, sőt, nem is amerikai, hanem egyszerűen idegen. Feltűnik az olasz hegyi városkában, a helyiek jól megnézik, ő meg továbbsétál. Van, aki később beszédbe is elegyedik vele nagy nehezen. De leginkább csak nézelődik és fegyvert készít, mert ez az amerikai abból él, hogy különleges fegyvereket gyárt, megrendelésre, profi bérgyilkosoknak.

Az amerikai egy amerikai regényből készült, és valószínűleg senki más nem játszhatta volna el a főszerepét, mint az Itáliába szakadt George Clooney, a Comói-tó dédelgetett kabalaállatkája. Ez az ő terepe: sármos, sötétszemű idegen az ódon Európa várkastélyokkal megszórt hegyvidékén. Ő Jack, a szűkszavú ezermester, aki néha Edward, és aki úgy dönt, megcsinálja még az Utolsó Melót, de aztán kiszáll. Titokzatos bombanő-bérgyilkosnő a megrendelő, közben titokzatos svéd bérgyilkos is liheg Jack nyomában, amit a kezdő képsorok valamennyire (szinte semennyire) megmagyaráznak, de mást nagyon nem sikerül kihámozni a filmből, merthogy ez a szál nincs megírva.

A film tehát nem erről szól, mert a szó klasszikus értelmében Az amerikai nem szól semmiről. Nincs sztori, nincs háttér, nincs karakterfejlődés, nincs kirakós-összerakós élvezet és felismerés a végén, nincs csavar és nincs különösebb konfliktus sem. Aki erre vágyik, ne vegyen rá jegyet. Anton Corbijn fotós és videókliprendező második filmje nem a megszokott értelemben vett bérgyilkos-thriller. Clooney és Corbijn valami mással kísérleteznek: hogyan lehet majdnem két órában elmesélni, hogy Jack csendben fegyvercsövet csiszolgat, csendben felszed egy prostit és csendben megpróbál életben maradni, a fent emlegetett Utolsó Meló ellenére is (aminek nincs nagyon súlya, mert a nézőnek fogalma nincs, a megrendelők közül ki-kicsoda és mit akar). Fegyverek és rózsák: hangtompítós triplacsövű, és a virágok, mezők, kis patak, mosolygó lány. Napfény.

Forrás: [origo]
Az amerikai | Thekla Reuten és George Clooney

Hömpölygünk a vadregényes, középkori levegőjű, remek tájon. Csodálatosak a fények, minden képkockából képeslapot lehetne nyomni. Így néz ki a dolog: ha lemondunk az izgalomról, a szellemes, csavaros történet ígéretéről, a fokozatosan felfedezhető és kiismerhető figurákról és ehelyett átadjuk magunkat a szépen, nagy gonddal megkomponált látványnak és hangulatnak, van esély rá, hogy megszeressük ezt a filmet. Nekem is sikerült, pillanatokra. Az amerikai nekem akkor a legerősebb, amikor a fúró-faragó Jacket mutatja, ahogy precíz, fürge és mégis alapos mozdulatokkal szerelgeti a rendelésre készülő, különleges fegyvert. Clooney teljesen átadja magát a munkának, úgy játssza Jacket, ahogy kell: ez a pszichotikus, paranoid pali ezekben a pillanatokban minden másra vak és süket, csak a megbízás, a feladat létezik a számára.

Forrás: [origo]
Az amerikai | George Clooney

Van szerelmi szál is, gondolom az eredeti regény miatt. Nem túl erős, inkább üres és erőltetett - nem nagyon tudnak vele mit kezdeni. A forgatókönyvben gondolom szépen oda volt írva egy mondatban, hogy a vérprofi, hideg és bizalmatlan Jacket a gyönyörű, ártatlan mosolyú kurtizán (Violante Placido) szerelme felolvasztja és lángra gyújtja, de különösebben nem törődtek azzal, hogy ezt tisztességesen kidolgozzák és az egész megmarad kötelező körnek. Szemmel láthatóan Clooney-t sem, Corbijnt sem érdekli. Az amerikai csak maradjon a kaptafánál: csiszolgassa szépen a puskacsövét a lustán elomló olasz napfényben.