Viszonylag fájdalommentes - a Zimmer Feri 2 kritikája

2010.12.01. 12:40

A Zimmer Feri 2-t azoknak ajánljuk, akik szerint semmi sem viccesebb annál, mint ha Pogány Judit fejbe vág valakit egy palacsintasütővel. Mindenki más fájdalommentesen unalmasnak fogja találni.

Az 1998-as Zimmer Feri nem volt jó film, de volt benne két jó ötlet: a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus (tréfásnak szánt) ábrázolása a kisember szintjén és a Fikász családnál vendégeskedő kisfiú figurája, akivel lehetett szimpatizálni. A Zimmer Feri 2-ben egyetlen jó ötlet (és szimpatikus szereplő) sincs, ezért kissé olyan benyomást kelt, mintha nem Tímár Péter rendezte volna, hanem egy filmkészítési alapismeretekkel rendelkező, de viszonylag korlátolt rajongója, aki csak annyit fogott fel az első filmből, hogy vicces, ha a szereplők mozgását a képek felgyorsításával és lelassításával betorzítják.

Hogy mi motiválta az alkotókat arra, hogy elkészítsék a Zimmer Feri folytatását, arról inkább nem is spekulálnék (csak megjegyzem azok kedvéért, akik esetleg nyereségvágyból elkövetett filmrendezést emlegetnek, hogy a filmkészítés elég macerás dolog, a pénzkeresetnek ennél vannak sokkal egyszerűbb és biztosabb módjai is), inkább elfogadom alaptézisül, hogy ők azt hitték, van egy jó ötletük.

A kész filmet látva viszont képtelenség beazonosítani, hogy mi lehetett az a gondolatcsíra, amit az alkotók saját művészetükkel szembeni végtelen elfogultságukban jó ötletnek találtak. Most, hogy ezt írom, mégis beugrott valami: talán úgy indult az egész, hogy a filmkészítők lehetőséget kaptak a Savoyai Kastélyszállóban forgatni, bóklásztak a folyosókon, töprengtek, hogy mit is lehetne kezdeni a helyszínnel, a legbutább asszisztens vicceskedve benyögte, hogy "itt tuti szellemek vannak!", mire a rendező és a producer összenézett, és elkönyvelték, hogy megvan a filmjük.

Ha teljesen igazságos akarok lenni, akkor azért meg kell említenem, hogy ezután Tímár Péter még fektetett némi energiát a forgatókönyvírásba, legalább egy délutánnyit. De amikor a történetet összedobta, épp csak arra figyelt, hogy legyen eleje, közepe, meg vége, mert úgy vélte, hogy ezt a filmet úgysem a sztori fogja elvinni. Hanem a poénok.

Forrás: [origo]

Hogy a néző majd dől a röhögéstől, amikor tizenkét év múltán viszontlátja Reviczky Gábort, aki a jó kis trükköknek hála még mindig úgy mozog, mintha epilepsziás rohama lenne éppen, hogy majd fogjuk az oldalunkat, amikor kiszúrjuk, hogy Pogány Judit minden jelenetben más konyhai eszközzel a kezében tűnik fel - hogy a végén sorra kerülhessen a palacsintasütő, amivel fejbe kólint nem is egy, hanem rögtön három másik szereplőt, úristen, menten meghalok! - és hogy betojunk a vihogástól, amikor Schell Judit fején egy félrecsúszott szénaboglyával halandzsanyelven szellemet idéz.

Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik szerint a palacsintasütővel leütött ember tényleg vicces. Én egészen más dolgokon tudok nevetni, így nem vagyok a film célcsoportja. De azt gondolom, hogy a célcsoportba tartozók is kaphattak volna egy kicsivel jobb filmet.

Forrás: [origo]

Hogy például nem kellett volna egy félórás pofázós felvezetéssel indítani, hanem előkerülhetett volna a palacsintasütő meg a szellemjelmez már öt perc után, hogy hadd nevessenek az emberek. Meg hogy nem lett volna muszáj egy totál funkciótlan, antipatikus kisfiúfigurát beleírni a filmbe, csak azért, mert az elsőben is volt kisfiú. Meg hogy vagy rendesen ki kellett volna aknázni a történelmi háttérsztoriban rejlő lehetőségeket, vagy hagyni kellett volna a fenébe a Savoyai családot, és inkább kitalálni valami érdekeset helyette. De legalábbis engedni kellett volna, hogy Schell Judit normális frizurát viseljen és magyarul beszéljen, mert a neki szánt sors aztán tényleg, semmilyen mérce szerint sem vicces.

És most talán meglepetést okozok azzal, hogy mindezek ellenére a Zimmer Feri 2-t végignézni - szemben néhány közelmúltbeli, vérlázító magyar filmalkotással - nem különösebben fájdalmas élmény. Elképesztően unalmas, de nem dühítő, mert legalább annyi érződik rajta, hogy olyanok csinálták, akik amúgy, ha megerőltetik magukat, tudnak filmet csinálni. Tudják, hogyan épül fel egy forgatókönyv, ezért, ha lapos is a sztori, megy valahonnan valahova, rutinból jó helyre teszik le a kamerát, és tisztában vannak vele, hogyan kell instruálni a színészeket. Megvan bennük a szakmai tudás a filmkészítéshez. Csak azt felejtették el már rohadt régen, hogy szív is kell hozzá.