Nem túl mesés Narnia

2010.12.10. 9:22

A Narnia krónikái sajnos nem olyan mesesorozat, amely részről részre fejlődik, A Hajnalvándor útja csupán újabb változatot kínál arra az alaptörténetre, amelyet már láttunk. Tíz éven felüliek inkább maradjanak otthon.

Bő két éve azzal zártam a Caspian herceg-ről írt dicsérő soraimat, hogy kíváncsi vagyok, a harmadik részt rendező Michael Apted irányítása alatt felnőttkorba lép-e a Narnia-sorozat. A Hajnalvándor útjá-t végignézve sajnos azt kellett megállapítanom, hogy Narnia megrekedt a gyerekkorban: a filmesek lényegében ugyanazt a mesét próbálják eladni nekünk harmadszor is, ráadásul egyre erőtlenebbül, mintha már ők sem hinnének benne.

Óhatatlan az összehasonlítás a C. S. Lewis hétkötetes Narnia krónikái-n alapuló filmek és a Harry Potter-sorozat közt, és az utóbbi kiütéssel győz. Potterék világa részről részre komplexebb, a főhősök formálódnak, fejlődnek, így a gyerekek szinte együtt nőhetnek fel velük, a felnőttek pedig részről részre jobban élvezik az egyre izgalmasabb filmeket. A Narnia-filmek viszont az eredeti formulát ismételgetik, az eddigi három film nem áll össze trilógiává. Hiába nőnek fel menet közben a Pevensie testvérek, a sorozat nem tart lépést velük.

A Hajnalvándor útja eleve hendikeppel indul, mert négy Pevensie helyett csak kettő szerepel benne, Lucy (Georgie Henley) és Edmund (Skandar Keynes), és így rögtön a néző belepakolt érzelmi muníciója is feleződik, sokkal kevésbé érdekes a főhősök közti dinamika, hogy nincs már együtt a csapat. A két idősebb tesót pótolandó megkapjuk Eustace-t (Will Poulter), Lucy és Edmund pukkancs unokatesóját, aki a film elején véletlenségből velük együtt átkerül Narniába. Mindhárom gyerekszínész jó, de a banális történetben nem igazán jut lehetőség karakterábrázolásra, és egyébként is a legtöbb jelenetben agyonnyomják őket a vizuális trükkök.

Mert abból bőven kapunk megint, főképp egy baljós zöld köd formájában, amely újra és újra megjelenik, és bekúszik főhőseink közé. Milyen szép is lett volna, ha a filmkészítők úgy döntenek, nem rajzolják meg számítógéppel a gonosz ködöt, hanem hagyják, hogy elképzeljük. De valószínűleg fel sem merült bennük, hogy hatásosabb volna a film, ha bizonyos dolgokat a fantáziánkra bíznának, inkább túlóráztatták az effektgyárosokat.

Forrás: [origo]
Will Poulter, Skandar Keynes, Georgie Henley és Ben Barnes A Hajnalvándor útjá-ban

A sztori váza ugyanaz, mint az első két részben, meg az összes ilyen típusú mesében: a testvéreknek le kell győzniük a - meglehetősen homályosan definiált, de nem túl ijesztő - gonoszt, hogy visszaállíthassák a rendet és békét Narniában, de ehhez jellemüket is próbára tevő akadályokon kell átküzdeniük magukat. Az események nem nyújtanak semmilyen plusz izgalmat a korábbiakhoz képest, talán csak azért lehetünk hálásak, hogy ezúttal nem kell végignéznünk annyi monumentális, elhúzódó csatajelenetet. Tizenéveseken és felnőtteken szinte biztosan erőt vesz az unalom valahol menet közben, de nem árt némi türelmet tartogatni az érzelmesnek szánt, rétestésztaként nyúló, túlbeszélt fináléra is.

Nálunk tizenkettes korhatárral forgalmazzák A Hajnalvándor útjá-t, de nehéz elképzelni, hogy ennél idősebb gyerekeknek sok örömöt szerezne, az amerikai "PG" besorolás (ami azt jelenti, hogy a szülőre bízzák, hogy eldöntse, kisgyermeke számára megfelelőnek tartja-e a filmet) helytállóbbnak tűnik. Ha karácsonykor el kell vinni a kicsiket moziba, amíg a fa alá kerülnek az ajándékok, megfelelő választás lehet - de szülői részről igényel némi önfeláldozást.

KAPCSOLÓDÓ CIKK