Cserfes szörnyeteg a Trainspotting csapatától

Danny Boyle már tizenöt évvel ezelőtt a Trainspottinggal magasra tette a mércét, de az utóbbi időben a tévedhetetlen rendezők szűk elitklubjába kapott bebocsátást, hiszen sorra gyártja a remekműveket. A Gettómilliomos és a 127 óra után a színházban is emlékezeteset alkotott, amint arról a Frankenstein londoni előadásának élő mozis közvetítésén meggyőződhettünk.

Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet moziban nézni egy színházi előadást, mert régebben a színdarabok tévéközvetítései sosem tudtak megragadni, és attól tartottam, hogy teljesen elveszik a hangulat, illetve az élő előadás varázsa. Ugyanakkor jó pár indok szólt amellett, hogy nagyon is hálás legyek a londoni National Theatre egyedülálló kezdeményezéséért, miszerint két este Sydney-től Prágáig, Vancouvertől Máltáig közvetítik Danny Boyle Frankenstein-jét: 1. nem vagyok Londonban 2. iszonyat drága a jegy (odautazással együtt pláne) 3. percek alatt elfogyott az összes belépő májusig. A darab megtekintése közben még néhány érv eszembe jutott, pl. 4. a mozi kényelmesebb, mint a színház 5. a HD kameráknak köszönhetően tökéletes a látvány; ha kell, közelről mutatják a színészek arcát, ha kell, tisztes távlatból koncentrálnak a látványra.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a színházi előadások közvetítése lenne a mozi jövője, de egy Danny Boyle kaliberű rendező színházi kirándulása esetén briliáns ötlet továbbterjeszkedni a West End közönségén. Sajnos a magyar mozik közül egyik sem látott fantáziát a Frankenstein közvetítésében, a vállalkozásban részt vevő európai mozik listája mindenesetre itt található.

Boyle-nak egyébként nem ez az első színházi rendezése, sőt filmes sikerei előtt, a nyolcvanas években rendszeresen vitt színpadra többek között Shakespeare-darabokat. A Frankenstein új adaptációja azonban nem véletlenül lett seperc alatt a 2011-es színházi évad legkapósabb előadása, hiszen a Sekély sírhant, A part és a 28 nappal később rendezőjéből időközben Oscar-díjas (Gettómilliomos) brit nemzeti kincs lett, akit a 2012-es londoni olimpia nyitórendezvényének levezénylésével is megbíztak. Az elvárások tehát magasak voltak, ráadásul az egyik főszerepre azt a Jonny Lee Millert szerződtette le, aki azon kívül, hogy Angelina Jolie első férje volt és a Dexter legutóbbi évadjában dermesztő alakítást nyújtott, máig neki köszönheti karriercsúcsát a Trainspotting Sick Boyaként.

Frankenstein | Jonny Lee Miller és Benedict Cumberbatch

Lee Miller és Benedict Cumberbatch (Vágy és vezeklés) estéről estére váltják egymást Frankenstein, illetve a lény szerepében. Ez a rendhagyó koncepció azért is izgalmas, mert így egyértelműen érezhetőek a teremtmény gesztusai a tudóson is, és fordítva. Az előadás megtekintése előtt azt olvastam, hogy Jonny Lee Miller szörnyetege a hitelesebb (a cikkben szereplő képek ebből a verzióból származnak - a szerk.), ezért kicsit csalódott voltam, hogy a kevésbé ismert Cumberbatch bukkant elő a látványos születés-jelenetben, de utólag szólva nehezen tudom elképzelni, hogy valaki még jobb lehet a lény szerepében, mint ő.

Viselkedése és mozdulatai hátborzongatóan ötvözik egy gyermek ártatlanságát egy vadállat kiszámíthatatlanságával, a hangja hipnotikus akkor is, amikor kemény, illetve amikor játékos. Lee Miller alakítása visszafogott, de a szerepcseréknek köszönhetően kellően empatikus. A rokoni vonások tudós és lény között persze eszünkbe juttathatják Mundruczó Kornél ötletes variációját a Frankenstein-mítoszra, hiszen nála egyenesen apa és fia a két főszereplő, de érdekes, hogy Boyle-nak egy alapvetően hagyományos adaptációba is sikerült hatásosan belecsempésznie ezt a vonulatot.

A Frankenstein-előadás előzetese

Ha már a Mundruczó-párhuzamnál tartunk, a Frankenstein összes eddigi feldolgozásában szinte teljesen elnémították a lényt. Hol félelmetesen hörgött, hol csak pár szót tudott kipréselni magából, hol pedig csak nézett nagy szemekkel - Danny Boyle-ék teljesen szakítottak ezzel a felfogással. A szupergyorsan tanuló szörnyetegnek itt egyenesen be nem áll a szája. Éppen ezért sokkal emberibb, sőt intellektusa olykor rémisztőbb, mint a külseje.

Nem minden újítás működik tökéletesen azért. Egyáltalán nem értettem például, hogy miért játssza színes bőrű színész Frankenstein apját és menyasszonyát is. Utóbbi szerepében Naomie Harris (28 nappal később, A Karib-tenger kalózai) teljesen rendben lenne, de mégis kicsit bizarr a középkori Európa kontextusában. Az apát alakító George Harris viszont furán túljátssza a szerepét és nemegyszer vicces, amikor egyáltalán nem kellene annak lennie. Egy másik negatívum pedig, hogy az ötletes díszletek ellenére sem sikerül maximálisan érzékeltetni az egyes helyszínek közötti különbséget, az események közt eltelt időt pedig pláne nem. A fényekkel és színpadi gőzzel való játék viszont hatásos, különösen az Underworld kísérőzenéjével együtt, ami újabb visszakacsintás a Trainspotting-ra.

Frankenstein | Naomie Harris és Jonny Lee Miller

Boyle filmjeihez hasonlóan a látvány ugyanannyira képes lekötni a figyelmet, mint a színészi játék, nincsenek üresjáratok, és a játékidő észrevétlenül röppen el. Szünet nélkül sincs az embernek egy percig sem az a színházban tapasztalt gyakori érzése, hogy "szép, szép, de már vége lehetne". A Frankenstein ezért közvetítés formájában is a lehető legjobb kombinációt eredményezi a színház és a mozi ötvözéséből. Egyvalami hiányzott a végén: csak a vásznon látható közönség tapsolt.

---------------

A Frankenstein közvetítését a brüsszeli Kinepolis moziban láttuk március 17-én.