Három rossz film egyben - az Utolér kritikája

Valószínűleg azzal tennénk a legjobbat Dyga Zsombor rendezőnek és a hazai nézőközönségnek, ha egyetlen szót sem szólnánk, sort sem írnánk legújabb filmjéről, és szépen azt is elfelejtenénk, hogy létezik. Az Utolér azért kínos, mert tehetséges emberek láthatóan rengeteg energiát feccöltek bele, komolyan gondolták, és ennek ellenére vallott csúfos kudarcot.

Ónodi Eszter az Utolérben

Dyga Zsombor filmje totális kudarcának fő okozója a műviesen túlbonyolított, életszerűtlen helyzetekkel, karakterekkel és dialógusokkal zsúfolt forgatókönyv, amely nem hogy segítené, de még abban is meggátolja a rendezőt, amiben egyébként jól teljesítene. A több szálon futó történet egy pedofil tanár által elrabolt kisfiú és az őt kissé agresszíven gyászoló szülők, valamint az említett srác osztálytársa és annak anyja körül bonyolódik.

A forgatókönyv legfontosabb (és egyébként önmagában kifejezetten jó lehetőségeket megnyitó) alapkoncepciója az, hogy jelöletlenül helyezi egymás mellé a különböző idősíkokat. Ráadásul főleg azáltal kényszeríti mentális erőfeszítésre nézőit, hogy a film elején a különböző szereplők váltogatva bemutatott jelenetei először egy időben, de különböző helyszíneken játszódó cselekménysornak tűnnek, és csak bő félóra elteltével jövünk rá arra, hogy ezúttal nem térben, hanem időben elkülönülő helyzeteket kapcsol össze a párhuzamos vágás.

A cselekmény tehát három idősíkon játszódik, a gyerek eltűnésének, az évekkel későbbi bosszúnak majd pedig a pedofil tanár idős apjának még későbbi feltűnésének idején - ez utóbbi szál egyébként teljesen érthetetlenül és fölöslegesen kerül bele, hiszen az a kevés információ, amely a történtek még homályban maradó részét megvilágítja, könnyedén elhelyezhető lett volna az első kettőben. Minden pozitív kiindulópont ellenére Lovas Balázs könyve motívumokkal és dramaturgiai fordulatokkal olyannyira túlzsúfolt, hogy legalább három filmre való van benne. De ne legyenek illúzióink, három rossz filmre.

Utolér | Bartsch Kata | Fotó: Szabó Adrienn

A fikció - mint azt például Umberto Ecótól is tudjuk - a valóságon élősködő parazita, ezért bármennyire is kitalált egy történet (ráadásul ez a film igazából a körülöttünk és bennünk élő mindennapi gonoszról szól), ahhoz, hogy elfogadjuk és érzelmileg azonosulni tudjunk vele, szigorú valós alapokon kell állnia. Azt azonban egyszerűen lehetetlen elképzelni, hogy egy teljesen normális anya, ahelyett hogy a rendőrséget hívja, nyolc-tíz éves kisfiát küldi éjszaka őrködni annak a pedofil tanárnak a házába, akit éppen azelőtt látott ásót, kötelet és egyéb szerszámokat vásárolni a barkácsáruházban.

Ugyanúgy teljesen érthetetlen, hogy az idős apa, mikor látja, hogy fia korábbi áldozatának szülei a gyilkost beüldözik annak házába, miért gondolja úgy, hogy szeretett csemetéjének azzal segít a leginkább, ha beavatkozás helyett fotódokumentációt készít a helyszínről. Az ilyen szituációk miatt, ahelyett hogy az egyébként elfogadhatóan felépített, bár néha túlzottan elnyújtott feszültségkeltés hatása alá kerülnénk, azon bosszankodunk, hogy miképp lehetett ilyet kitalálni. Vagyis puszta fikcióként kezeljük a sztorit, és nem részt veszünk benne. Ezen ráadásul az olyan komoly dramaturgiai hibák sem segítenek, mint a végén az idős apánál feltűnő pisztoly, amely a tett helyszínén maradt, ott ahova a tettet magára vállaló mentős azonnal kihívta a rendőröket, tehát az öreghez semmiképp sem kerülhetett.

Utolér | Heinz Trixner | Fotó: Szabó Adrienn

A rendezőnek elsősorban a stílus egyenetlenségét vagy inkább inkonzekvens mivoltát lehet felróni. A film eleje rövid, gyors vágásokkal összeillesztett snittekből épül fel, azonban ahogy előre haladunk - pedig elvileg a feszültség fokozódik - egyre hosszabban kitartott képekkel találkozunk, amelyek időnként kínosan hosszúak (a mentőorvos apa és fia fotójának képe például nem akar véget érni).

A ritmushoz hasonlóan nem koherens a film képi világának struktúrája sem. A rendező időnként a forgatókönyv túlzsúfoltságához hasonlóan próbálja vizuális trükkökkel (a mászókán lógó gyerek fejjel-lefelé fordított perspektívájából induló majd megforduló kép, a szereplőt 360 fokban körbejáró kamera) feldobni a mozit, de egy idő után ezek is elfogynak. Természetesen nem elengedhetetlen feltétel az egész művet átfogó stilisztikai egységesség, de akkor mondjuk a különböző cselekményszálakhoz lehetett volna egy-egy speciális formavilágot kitalálni. Pedig a színészek hozzák, ami tőlük telik, de ilyen körülmények között nem sok lehetőségük volt - ez a film nem rajtuk múlt. És valószínűleg az a meglehetősen nagy önbizalomról árulkodó döntés, hogy a filmet angol nyelven forgassák, sem volt a segítségükre (a Filmszemlén magyar szinkronnal vetítik).

Utolér | Seress Zoltán | Fotó: Szabó Adrienn

A Tesó közvetlen, személyes hangja után nehezen követhető útra lépett Dyga Zsombor, és bár előző filmje, a Köntörfalak emennél sokkal szerényebb volt, a modorosság és az erőltetett fordulatok bezsúfolása már ott is jelezték, hogy a szerző valamiért nem bízik abban, hogy az egyszerű mindennapi helyzetekben is rengeteg drámaiság van - ha valakinek van türelme és füle odafigyelni rá.

Az Utolér egy rendkívül pretenciózus, nagy ívűnek szánt munka, amelynek izgalmát egy nagy konstrukció fokozatos feltárulása kellene okozza. A film közönségsikerét alapvetően az határozza majd meg, hogy a nézők mennyire lesznek képesek megérezni, átélni a rejtély feltárulásának feszültségét, hogy meddig lesznek hajlandóak hinni a rendező világának. Talán akkor lenne erre leginkább esély, ha - például az idős apa mesterkedéseit bemutató szál teljes kihagyásával - határozott kézzel lerövidítenék a katalógusban jelzett 96 percnél jóval hosszabb (vagy annak tűnő) filmet.

---------------

Utolér
Rendező: Dyga Zsombor
Forgatókönyv: Lovas Balázs
Operatőr: Marosi Gábor
Szereplők: Ónodi Eszter, Bartsch Kata, Andrew Hefler, Seress Zoltán, Heinz Trixner, Daniel Tugwell
42. Magyar Filmszemle, versenyfilm - játékfilm szekció
színes, 96 perc