Hiába dagadnak az izmok - a Conan, a barbár kritikája

Mágikus középkori környezetben játszódó szupermozi akart lenni a Conan, a barbár. Mozgóképnek csúfolt, gyalázatos kudarc lett belőle. Jellegtelensége miatt még a B-filmekre jellemző báj és vakmerőség is hiányzik belőle. Amit eltaláltak benne, az egy mondatban összefoglalható: Jason Momoa arcberendezése félelmet keltő, tekintete szilaj, izmai nagyok, így megfelelő választás volt Conan szerepére.

Aki kicsit is követi a filmes híreket, valószínűleg már értesült róla, hogy a Conan, a barbár minden tekintetben megbukott. Nem szép dolog belerúgni egy halottba, de még a minimálisra csökkent elvárásaimat is sikerült alulmúlnia ennek a teljesen felesleges újrafeldolgozásnak. (Mondom ezt úgy, hogy a kardozós-varázslós műfaj nem tartozik a kedvenceim közé, de az 1982-es Conan-t Arnold Schwarzeneggerrel alapvetően szeretem.) Budaörs legnagyobb B-film szakértőjével ültem be a vetítésre, és még ő is azt mondta, hogy évek óta nem látott ennyire ostoba filmet. És ez elég erős kijelentés egy olyan embertől, akinek az otthonában külön polcon sorakoznak a Steven Seagal DVD-k.

Jason Momoa a Conan, a barbár-ban

Az első pár perc rögtön megmutatta, hogy mekkora ökörségek várnak még ránk a film további részében. Egy asszony a csata kellős közepén vajúdik. Férje odarohan hozzá. Az asszony arra kéri, hogy még láthassa a gyermeküket azelőtt, hogy meghal. A férfi sokatmondóan ránéz, majd a kardjával császármetszést hajt végre rajta. Az asszony nem üvölt, még csak el sem ájul, hanem a művelet végeztével magához öleli az újszülött fiát, elnevezi Conannek, és csak aztán hal meg. Mi pedig kínunkban nevetünk, mert másképp nem lehet reagálni erre a heroikusnak szánt, de rémesen blődre sikeredett jelenetre. Aztán eszünkbe jutnak olyan furcsaságok, hogy mit keresett ez az asszony a csatamezőn? Harci öltözetben volt, szóval nem az akaratán kívül keveredett oda. Ez így önmagában felesleges akadékoskodásnak is tűnhet, de a film tele van ehhez hasonló, zavaró részletekkel, képtelenség szemet hunyni felettük.

Nem lehet úgy élvezni a mozit, hogy közben még a forgatókönyvíró munkáját is nekünk, nézőknek kell elvégeznünk: magyarázatot találni a szereplők tetteire, logikát keresni a cselekmény láncolatában. Conan miért rohan le egy rabszolgatelepet, ha még a fegyvertársa is azt mondja neki, hogy semmi értelme? Hiába veti közbe hű kísérője, hogy a banditavezérnek, aki megölte a címszereplő apját, porig égette a faluját, semmi köze ehhez a vállalkozáshoz, Conan nem változtat a tervén. Ha pedig elfogadjuk az érvelését, hogy fel akarja szabadítani a rabszolgákat, akkor miért zúdít hatalmas kősziklákat a telepre, amelyek sokkal inkább a leláncolt rabokra jelentenek veszélyt, mint a szabadon mozgó őrökre?

Jason Momoa és Rachel Nichols a Conan, a barbár-ban

A film szereplői híján vannak mindenfajta intelligenciának. Az időközben királlyá előlépett banditavezér miért egy elefántokkal és rabokkal húzott hajóval közlekedik a szárazföldön? Hátránya persze nem származik belőle, ugyanis hiába találta meg a távolság legyőzésének leglassabb és legkörülményesebb módját, még így is sikerül rajtaütnie a shaipuri monostor mit sem sejtő lakosain, akik inkább hallgatják a szerzetesek jóslatait, mintsem hogy egy őrszemet állítanának a falakra. Olyan ordító hibákkal van tele a forgatókönyv, amelyeket nem lehet mással, csak igénytelenséggel és a nézők lenézésével magyarázni. Helyszíneket találtak ki a filmhez: tengerparti erőd, barlang, várbörtön polippal, de koherens történetet, ami összeköti őket, és magyarázatot is ad arra, hogy mit keresnek ott a szereplők, már lusták voltak írni az alkotók.

A film idő- és térkezelése is katasztrofális. A főgonosznak több napja lenne rá, hogy kivitelezze tervét, és elvégezze a szertartást az aranyvérű nőn, de ő mégis tétlen marad és udvariasan megvárja, hogy Conan először ellátogasson egy sivatagi városba, ott felszedje tolvaj haverját, aztán még időben vissza is érjen a szeánszra. Emellett néha olyan érzése támadhat az embernek, mintha hiperugrásokkal közlekednének a karakterek a kiemelt helyszínek között. Pedig ezt a hibát is pofonegyszerűen elkerülhették volna: bevágnak egy képet Conanről, ahogy lovagol a pusztában, bármit, ami szemlélteti az idő múlását, a térben való mozgást, de nem, ezt is feleslegesnek érezhették az alkotók.

Jason Momoa a Conan, a barbár-ban

Talán abban bíztak, hogy a majdhogynem szüntelenül folyó, véres akciójelenetek elviszik a hátukon a filmet. De azokat is ugyanolyan trehány módon kivitelezték, mint bármi mást ebben a rettenetben. A 18-as karika lehetővé tett néhány gusztustalan csonkolást, de hát ez manapság már nem sokra elég, maximum kacagni lehet rajtuk. Az elmúlt években sok akciófilmet ért az a kritika, hogy a gyors vágások, a közeli felvételek követhetetlenné teszik a harcokat. A Conan, a barbár tankönyvi példa lehet arra, hogy miért is rossz ezeknek az eszközöknek a túlzott használata: az akciójelenetek gyakorlatilag élvezhetetlenek. A helyzetet tovább súlyosbította a 3D dilettáns használata, a kép sokszor életlen volt, néha még esély sem volt arra, hogy lássuk, valójában mi is történik a vásznon.

Megváltásként üdvözöltem azt a néhány percet, amikor a kamera megnyugodott, és a szereplők két mondatnál többet szóltak egymáshoz. Nem mintha a párbeszédek nem lettek volna kínosak, de ezeknek a részeknek a bugyutaságán legalább lehetett nevetni. Továbbá ekkor volt lehetőség pihentetni a szemet a papnőt alakító Rachel Nicholson. A végső megnyugvást azonban csak a film vége hozta el. Jó volt kilépni a moziteremből, és azt látni, hogy körülöttem nagyjából minden mozdulatlan.