Velence: Szexszel kel és szexszel fekszik

A vasárnap reggel vetített Shame című film volt az idei velencei versenyprogram első igazán átütő alkotása. A 2008-as Éhség-et jegyző Steve McQueen második rendezése egy megrázó, szigorúan felnőtteknek szánt film, amelynek főhőse a lelkében tátongó űrt folyamatos szexuális kielégüléssel igyekszik betömködni.

Brandon (Michael Fassbender) harmincas évei elején járó manhattani yuppi, aki energikus maszturbálással indítja napot, munka közben pornót néz az számítógépén, olykor az irodai vécében is magához nyúl, majd mikor hazaérkezik, jöhet egy kis szexcset, végül estére berendel magának egy prostit, vagy ha éppen céges buli van, akkor a főnöke orra elől elcsaklizza a legjobb nőt, és megdugja egy építkezés oldalában. Lehetne vitatkozni, hogy az ilyen napi rutint szexfüggőségnek, vagy az átlagosnál kicsit mozgalmasabb agglegényéletnek hívják, de a film kedvéért tegyünk úgy, mintha ez egy súlyos probléma lenne.

Brandon nem bonyolítja túl a csajozást, nincsenek trükkös felszedődumái, inkább hideg tekintettel fixírozza áldozatát, és az ütőkártyája mindössze annyi, hogy úgy néz ki, mint Michael Fassbender (azaz iszonyatosan jól). Később, mikor már kétségbeesettebb tempóban nyomja, átugorja a farkasszemezést, és előhívja magából a sármőrt. Például így indít egy bártündérkénél: "A pasid ki szokott nyalni? Mert én szívesen kinyalnálak." Mondanom sem kell, hogy két perccel később már a nő bugyijában matat.

Ebbe a különösebb komplikációk nélküli létezésbe zavar bele Sissy (Carey Mulligan) nevű húga érkezése, akinek hiába ignorálta a telefonüzeneteit, egyszer csak felbukkan a lakásában, és határozatlan időre berendezkedik a kanapén. A két testvér személyisége nem is lehetne különbözőbb: Brandon kimért és magának való, Sissy nagyszájú, melegszívű és agresszíven szociális.

Valami átragadhat Brandonra is ebből a melegségből, mert konkrét randira viszi az egyik kolléganőjét (Nicole Beharie), és nem az építkezésre, hanem egy étterembe. Ez a randi egyébként a legkönnyedebb jelenet ebben a kíméletlenül lehangoló filmben, főleg amiatt, mert egy röhejesen tudálékos pincért fognak ki, ráadásul még Brandon is felenged annyira, hogy arról beszéljen, mennyire tartja működőképes intézménynek a házasságot, valamint, hogy meddig tartott a leghosszabb párkapcsolata.

A film tartózkodik attól, hogy Brandon viselkedésének okait kutassa, de a húga egyik odavetett mondatából ("nem vagyunk mi rossz emberek, csak rossz helyről jöttünk") következtethetünk arra, hogy valami fiatalkori trauma lehet a háttérben, ami mindkettőjüket egy életre megsebezte. A testvérek közötti összhang arra utal, hogy egykor kifejezetten szoros kapcsolatban állhattak, és még ha nem is volt konkrétan vérfertőző a viszonyuk, észlelhető köztük némi baljós erotikus vibrálás, ami a férfit láthatóan jobban nyugtalanítja, mint a lányt. Amikor Sissy egyik este nem tud elaludni és bebújik a bátyja mellé az ágyba, Brandon az indokoltnál sokkal ingerültebben zavarja el, de beszédes Sissy reakciója is, mikor rányit a fürdőszobában maszturbáló bátyjára.

Michael Fassbender fenomenális. Nem tudok elképzelni másik színészt, akivel akár csak feleennyire működne ez a film. Az egyik korai jelenetben kiszúr magának egy szép csajt a metrón, és elhisszük neki, hogy annyira ellenállhatatlan, hogy pusztán csak a tekintetével fel tudná szedni. Később, amikor a hűvösség álarca lehullik a figuráról, olyan hihetetlen erővel érzékelteti a férfi fájdalmát, hogy a rosszullét kerülgetett. Pokoljárásának vége egy gyönyörűen felvett szexjelenet (egyszerre két nővel), amely egy vérfagyasztóan állatias üvöltéssel zárul.

Elképesztő, hogy Fassbender három év alatt eljutott a totális ismeretlenségből a férfiszínészek legfelsőbb ligájába, és idén ez már a negyedik filmje (a másik három: Jane Eyre, X-Men - Az elsők, A Dangerous Method), amelyben elsőosztályú alakítást nyújt. A Hollywood Reporter kritikusa Daniel Day-Lewis lehetséges utódjának nevezte, de Fassbendernek megvan az a szerencséje, hogy kivételes mesterségbeli tudása mellett önironikus hozzáállással is rendelkezik (legalábbis a sajtótájékoztatókon nagyon így tűnik), így nem kell tartani attól, hogy egyhamar elszáll önnön nagyságától, vagy elmegy cipésznek Firenzébe.

Mulligan is példátlan merészséggel veti rá magát a szerepére: rögtön az első jelenetében teljesen meztelenül mutatkozik, ami nem meglepő, hiszen éppen a zuhany alatt áll. Ismét felfigyeltem rá, hogy nehezebb koncentrálni a dialógra, ha a színésznő mellei és fanszőrzete benne van a képkivágatban. A film egyik érzelmi csúcspontja pedig az a rész, amelyben Mulligan a New York, New York című Sinatra-klasszikus bluesosan belassult változatát adja elő egy klubban. Az annyira szép, hogy a dal végén még a szőrösszívű Brandon is elmorzsol egy könnycseppet.