Akcióhőst csináltak a Mikulásból

A Karácsony Artúr egy kedves karácsonyi rajzfilm, ami akár briliáns is lehetett volna, ha az alkotók nem erőltetik annyira az akcióözönt.

A Karácsony Artúr egy kislány Mikulásnak (a fordításban Télapót használnak, én maradok a Mikulásnál) írt levelével kezdődik, amiben felteszi a kisgyerekeket foglalkoztató összes fontos kérdést, mint például, hogy ha létezik a Mikulás, akkor miért nem látni a házát a Google Earth-ön? Rögtön tudjuk, hogy egy 2011-re optimalizált karácsonyi mesével van dolgunk, és menten el is olvadunk, annyira aranyos a levél. A kislány egy rózsaszín biciklit szeretne karácsonyra, és világos, hogy nagy a tét: ha nem kapja meg, végleg elveszíti a Mikulásba vetett hitét.

Ami a nézőt illeti, hamar választ kap a feltett kérdésekre: az Északi-sarkon hatalmas, titkos Mikulás-támaszpont működik, amit névleg a hetvenéves, aktuális Mikulás irányít, valójában azonban nagyobbik fia, Steve vezeti a Mikulás-műveletet egy űrhajószerű szuperszán, egy óriási számítógépes központ és hadseregnyi manó segítségével. Beleszédülünk a Mission: Impossible-filmeket idéző jelenetbe, ahogyan a manók leereszkednek a szánról, behatolnak a lakóházakba, villámgyorsan elhelyezik az ajándékokat, és már ott sincsenek.

Az akciózó manók nagyon viccesek, a lendület magával ragadja az embert, de mire felocsúdhatnánk, már végeztek is, és a Mikulás családdal vagyunk megint a bázison. Fény derül a családon belüli ellentétekre: mindenki a bevetést valójában végigszendergő Mikulást ünnepli, miközben a munka javát végző Steve úgy érzi, ideje lenne, hogy hivatalosan is megkapja a Mikulás címet az apjától. Mikulás nagyapa is elégedetlen, mert őt már kihagyják mindenből, és csak a szobájából követheti az eseményeket egy monitoron, fotelje lábánál pihegő öreg rénszarvasa társaságában. Egyedül Artúr elégedett, a Mikulás kisebbik, kétbalkezes fia, akinek az a rizikómentes feladata, hogy megválaszolja a Mikulásnak címzett leveleket.

A film legjobban átélhető és legaranyosabb részei azok, amikben a Mikulás család generációs feszültségei kerülnek terítékre. A civakodó családtagokon nagyokat lehet nevetni, miközben mindenki ráismer saját, a karácsonyi asztalnál hajba kapó rokonságára. A konfliktus akkor éleződik ki, amikor kiderül, hogy hiba csúszott a rendszerbe: egyetlen gyerek - a rózsaszín biciklire vágyó kislány - nem kapta meg az ajándékát. Nyilván mindenki a saját temperamentumának megfelelően reagál: a Mikulásnak fontosabb, hogy kialhassa magát, Steve technikailag kivitelezhetetlennek minősíti az akciót, így a régi dicsőségét visszasíró nagypapára és a jószívű Artúrra marad, hogy a hagyományos módon (igazi szán igazi rénszarvasokkal és némi varázsporral) kézbesítsék az ajándékot.

Itt kicsit leül a film, ugyanis az alkotók (Sara Smith író-rendező és Peter Baynham társíró) szükségesnek érezték, hogy a nagyon szellemesen kitalált Mikulás család karácsony éjjeli konfliktusát/kalandját megtöltsék egy csomó teljesen felesleges akciójelenettel. Így hát a nagypapa és Artúr folyton eltévednek az ósdi szánnal, és a Föld különböző pontjain kötnek ki. Az még vicces, amikor Torontó belvárosában landolva a nagypapa közli, hogy "azért megyünk Kanadán keresztül, mert ott nem lakik senki", de amikor rondán animált oroszlánok közé keverednek hőseink, az már erőltetett és unalmas, és csak akkor kel megint életre a film, amikor számos további kitérő után Steve és a Mikulás kénytelen-kelletlen ismét bekapcsolódnak a cselekménybe, hogy együtt jussanak el a megnyugtató végkifejletig.

Attól élvezetes a film, hogy minden figurát szuperül megírtak, és a poénok többsége a jellemükből fakad. Még a manóknak is jut egy csomó aranyköpés. A szereplők megjelenése tökéletes összhangban van a film hangvételével: aranyosan rajzolták meg őket, de van bennük egy kis fricska, egy csipetnyi furcsaság is. Vannak olyan izgalmasak és szerethetők, hogy amikor vége a filmnek, a fárasztó akciójelenetek ellenére azt gondolom: szívesen megnézném a folytatást is.