Jószándékkal közepes

Közönséges helyzetekben vergődő hétköznapi emberek mindennapi gesztusaik, beszédfordulataik és viselkedéseik révén megnyílnak a kamera előtt - végeredményben ez az új román film bombabiztos receptje. A különböző rendezők saját habitusuk szerint variálják ezt évek óta, változó, de szinte mindig magas színvonalon. Adrian Sitaru, a Legjobb szándék (Din dragoste cu cele mai bune intentii) rendezője ennek az új hullámnak inkább a második vonalába tartozik mind a kronológiát, mind a minőséget tekintve.

A harmincöt körüli Alex beijed anyja kórházba szállításának hírére, és azonnal hazautazik a vidéki kisvárosba, hogy segítsen idős szüleinek a helyzet menedzselésében és a minél jobb döntések meghozatalában. A filmet nézve a legfontosabb kérdésnek az tűnik, hogy mire és főleg kire vonatkozik a címben emlegetett legjobb szándék, illetve az eredetiben egy kurrens román szófordulatot megidéző "szeretetből, a legjobb szándékkal".

Az érdekes az, hogy erre a sztori végére érve sem találunk egyértelmű választ, hiszen valójában a kelet-európai szívességek átláthatatlan hálózatáról, a rokoni, ismerősi, diák-tanár, főnök-beosztott, orvos-páciens viszonyok történetén alapuló bonyolult rendszerről van szó. Arról, amelynek köszönhetően az eme hálózatok csomópontjain található személynek, ha az bajba kerül, nagyon sokan akarnak a "legjobb szándékkal" segíteni, még akkor is, ha időnként egymásnak tesznek keresztbe, vagy éppen akadályozzák az illetőt.

A főszereplő a fővárosból hazatérve visszacsöppen ezeknek a kapcsolatoknak a kibogozhatatlan hálójába, és torkig van azzal, hogy nem képes elérni, hogy racionális, szakértelmen, illetékességen (és nem szívélyességen) alapuló döntések szülessenek. Azonban közben nem veszi észre, hogy anyja iránti aggodalmával, a közösségen kívüli  ismerőseinek bevonásával, "szeretetből, legjobb szándékkal" pontosan ugyanazt teszi, mint a többiek. 

Sitaru több filmen áthúzódó innovációja a szó legszorosabb értelmében vett szubjektív kamera szinte állandó alkalmazása. Filmjeiben (a korábbi Sporthorgászat-ban például kizárólag) a kamerát mindig egyik szereplő fejénél helyezi el, és minden eszközzel azon van, hogy azt az illúziót keltse: a kamera révén mi magunk is részesei vagyunk a történetnek. Ráadásul egyetlen jeleneten belül is többször változtatja a szemszöget, vagyis nem állandóan egy szereplő perspektívájából látjuk a történteket, hanem a film során mindegyik fontosabb figura bőrébe belebújunk. Vizuálisan érdekes (bár persze nem forradalmi) megoldás, azonban indokolt csak akkor lehetne, ha a történetben találnánk valami fogódzót arra vonatkozóan, hogy mivel visz közelebb a megértéshez ez a megközelítés, vagy miként járul hozzá egy átfogóbb, komplexebb értelmezés kialakulásához. Sajnos Sitaru ezzel az indoklással adós marad, ráadásul a Legjobb szándék-ban sokszor helyezi semleges, szereplőn kívüli pozícióba a kamerát, így téve végképp inkoherenssé ezt a kifejezőeszközt.

A román filmekben általában az a legjobb, ahogy elkezdődnek - az Ünnepek után kezdőjeleneténél átélhetőbbet nem tudom, láttam-e valaha -, és a Legjobb szándék élettársi civódásról szóló nyitójelenetének keresetlen közvetlensége, fesztelen mindennapisága ugyancsak magával ragadó. Ebben a sztoriban azonban sajnos nem volt benne egy teljes játékfilmnyi anyag, az utolsó félórában már csak a korábban bejárt a köröket futjuk újra és újra. A Legjobb szándék nem szolgál revelációval, de néhány igazán emberi és néhány kedvesen humoros pillanatáért érdemes megnézni - és hát boldog az a filmszakma, amelynek ilyen egy haloványabbra sikerült alkotása.