Az anya, aki nem szerette a gyerekét

A Beszélnünk kell Kevinről félelmetes film, mert az anyasággal kapcsolatos legnagyobb tabukat piszkálja meg érzékenyen és hatásosan. A főszerepet játszó Tilda Swinton megint zseniális.

Némelyik gyerek szörnynek születik vagy némelyik gyerekből a környezete szörnyet csinál? - teszi fel a kérdést tíz éve várt új filmjében Lynne Ramsay (Patkányfogó, Morvern Callar). Egyértelmű válasz persze nincs, és a Beszélnünk kell Kevinről ezzel a gyötrő, soha fel nem oldott kérdéssel mászik a bőrünk alá. A film legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy olyan tabukat piszkál meg, amiket sokan talán végiggondolni sem mernek, és ettől iszonyatosan nyugtalanító. Elénk köpi például a terhes anyában motoszkáló kérdést: mi lesz, ha nem szeretem majd a gyerekem?

Tilda Swinton és John C. Reilly a Beszélnünk kell Kevinről című filmben

Eva (Tilda Swinton) egykor szerette a férjét (John C. Reilly) és rengeteg utazással járó munkáját, és azt hitte, szeretni fogja majd a fiát, Kevint (Ezra Miller) is. Két röpke, elegánsan nem túlmagyarázott jelenet jelzi, hogy már a terhesség alatt kiderül, Evát és fiát nem egymásnak teremtette a sors. A saját, változó testére iszonyattal tekintő nő talán még nem megdöbbentő, szorongását bagatellizálva betudhatjuk annak, hogy aggódik az alakja miatt, de amikor Eva rápillant a ringatóra, amit boldogságtól sugárzó arcú férje összeszerelt, tekintetében ott az igazság. Követjük a pillantását, és hirtelen mi is egy rémálomból előkerült, fenyegető monstrumnak látjuk a színes kis babaholmit.

Ezra Miller és Tilda Swinton a Beszélnünk kell Kevinről című filmben

Aztán megérkezik Kevin, és Eva első pillanattól kezdve idegenként tekint a kis teremtésre, akit mintha úgy huzaloztak volna, hogy csak az apjával legyen szerethető, az anyját pedig csak megvetésben részesítse. Ramsay három fantasztikus színészt is talált Kevin megformálására: már az egészen pici Kevint alakító kissrác (Rock Duer) is fantasztikusan hozza a hátborzongató hidegséget és rosszindulatot, ami a fiú személyiségét uralja, Ezra Miller pedig a tökéletes paraarc, feláll az ember hátán a szőr, ha csak megjelenik a színen. Az Evát kínzó kérdések a mi kínzó kérdéseinkké válnak, kétségbeesve keressük a magyarázatot Kevin egyre félelmetesebb viselkedésére, de csak súlyosbodik a fenyegetés, és nincs feloldás.

Ashley Gerasimovich és Ezra Miller a Beszélnünk kell Kevinről című filmben

Látjuk, hogy Eva próbálkozik az anyasággal, de egyszerűen nincs meg benne, ami kell hozzá. Viszont amikor esetleg már hajlanánk arra, hogy Eva anyai ösztöneinek hiányával magyarázzuk a bajokat, hatalmas pofont kapunk: megszületik Kevin tündéri kishúga, és kiderül, Eva tökéletes anya is tud lenni. Csak Kevin anyja nem tud lenni, mert a fiú sötét oldala túlságosan megijeszti. Hiszen belőle jött.

Ramsay csak annyi szót használ, amennyit muszáj, helyettük vizuális megoldásokkal és hanghatásokkal meséli el a történetet. Az érzéki benyomásoké a főszerep, mert nem lineárisan, logikusan felépített sztorit látunk, hanem kavargó emlékképeket: a váratlanul érkező visszapillantások, jelenetek sorrendjét az összetört Eva emlékeinek felbugyogása szabja meg. Ramsay bátran és precízen kezeli az erős hatásokat. Hatalmas feszültséget kelt például azzal, hogy többször olyan hangot kever be egy jelenet alá, ami egy másik jelentből származik, és aminek a jelentését csak később érthetjük meg. Amikor a paradicsom, a vér és a vörös festék először rímel össze, kicsit szájbarágósnak tűnik, aztán ugyanazok az elemek újra és újra visszatérnek, és egyre több jelentéssel ruházódnak fel.

Tilda Swinton a Beszélnünk kell Kevinről című filmben

Az ügyes képi megoldások közül a leghatásosabb talán az, hogy a film első húsz percében csak egy-egy villanásnyira látjuk Kevin arcát, aztán fokozatosan egyre jobban feltárul nekünk, Eva néha kemény, máskor könyörgő és rettegő tekintetét viszont az első pillanattól az utolsóig közelről fürkésszük. De bármennyire is támaszkodik Ramsay ezekre az elegáns ötletekre, a film végeredményben Swintonon nyugszik, aki egy pici pillanatra sem hagy cserben minket. Pontosan és szívfájdítóan mutatja meg nekünk Eva ellentmondásos személyiségét. Annyi rétege van, hogy miután kijöttünk a moziból, még biztos, hogy beszélnünk kell Eváról.

----

Írásunk a 2011-es cannes-i filmfesztivál alatt megjelent minikritikánk átdolgozott, kibővített változata.