Mindig lesznek hamvas tinicsajok

Az Amerikai pite: A találkozó tömény nosztalgia-trip, amely túlságosan is sok szálon kötődik az első részhez ahhoz, hogy önállóan értelmezhető műként tudjunk rá tekinteni. Az előzmények ismerete nélkül a film hullámzó színvonalú viccáradata egy csapongó, idétlen, és átlagos szexkomédiát eredményez. Ha viszont szerettük az első részt, akkor a közös múltidézés elhomályosítja a folytatás hibáit.

Az 1999-es első rész, még mai fejjel újranézve is kifejezetten kellemes élmény, ott a helye a legjobb tinivígjátékok között. A soron következő folytatások színvonala azonban meredeken zuhant lefelé. A harmadik rész már csupán erőltetett próbálkozás volt az eredeti sikerének meglovagolására. Először még vicces volt a fehér sör, de Stifler szarevésén már csak fészkelődni tudtunk kínunkban. A további, csak DVD-n megjelent folytatásokat említeni sem érdemes. Az Amerikai pite: A találkozó visszatért a kezdetekhez, és ahol csak alkalma nyílik rá, visszautal a legelső részre.

Amerikai pite - A találkozó | Jason Biggs

A pités srácok visszamennek szülővárosukba, hogy részt vegyenek az 1999-ben érettségizettek osztálytalálkozóján. Ennek apropóján szinte mindenkit visszahoz a film, aki az első részben szerepelt. Jim édesapja (Eugene Levy) még mindig előszeretettel tart szexuális felvilágosítást, és mesél hatalmas libidójáról fiának. Az önismétlésen kívül szerencsére más funkciót is kap a filmben. Ez azonban nem mondható el azokról a mellékszereplőkről, akiket csak azért rángattak elő a múltból, mert anno, egy-két percre feltűntek az Amerikai pité-ben. Muszáj például megtudnunk, hogy mi Sherminator kedvenc filmje? Néha olyan érzésünk lehet, mintha tényleg a '99-es osztály évkönyvét lapozgatnánk. Az időtlenséget Stifler mamája (Jennifer Coolidge) képviseli a legszebben, ugyanaz a lefegyverzően magabiztos, buja tekintet villan meg a vásznon. Arról is meggyőződhetünk, hogy nem az idő nagyította sárgadinnye méretűvé a melleit.

Ezek a karakterek azonban csak akkor telnek meg valódi jelentéssel, csak akkor válnak igazán szórakoztatóvá, ha van hová kötni őket. Az első rész ismerete nélkül sok szereplő a levegőben lóg, a hozzájuk kapcsolódó poénok üresen koppannak. Az, hogy milyen viszonyt ápol az ember az első résszel, nagyjából el is dönti, hogy mennyire fog neki tetszeni az Amerikai pite: A találkozó. A legújabb rész ugyanis azt feltételezi a nézőről, hogy az 1999-es előzmény a mai napig élénken él benne. Akire viszont nem hat a nosztalgia, és nem rég látott haverként üdvözli a vásznon Jimet (Jason Biggs), Ozt (Chris Klein), Stiflert (Seann William Scott), Kevint (Thomas Ian Nicholas) és Finch-t (Eddie Kaye Thomas), annak már korántsem ugyanakkora élmény azt nézni, ahogy ez az öt, számára ismeretlen, felnőni képtelen srác átmulat egy hosszú hétvégét.

Chris Klein, Jason Biggs, Eddie Kaye Thomas, Thomas Ian Nicholas a filmben

Tizenhárom év telt el, de Jim megmaradt ugyanannak a szerethető lúzernek, aki volt végzős gimnazistaként. Annyi változott, hogy a szüzességének mielőbbi elvesztése helyett, most már a felnőttkor problémáival kénytelen foglalkozni: gyereknevelés, ellaposodó házasság. A másik négy srác sem változott az évek alatt, a tinikori önmagukból logikusan következő, frappáns sorsokat találtak ki nekik a forgatókönyvírók. Sőt, még egy-két nem várt meglepetés is kiderül róluk a későbbiekben.

A szokásos pités humorral bőven el van látva a film. Néha ugyan túlzásba estek az írók, és a gusztustalankodást próbálták viccnek beállítani, de az összkép még így is inkább pozitív. Finch világutazós történetei, elmés megnyilvánulásai, még egy kis változatosságot is visznek a javarészt altesti poénok áradatába. A legnagyobb humorforrás természetesen Stifler. Sean William Scott ismét megmutatja, hogy miért ő futotta be a legnagyobb karriert az Amerikai pité-ben feltűnt fiatal színészek közül.

Amerikai pite - A találkozó | Seann William Scott

Néhány szóviccet sajnos nem tudtak átültetni magyar nyelvre. A káprázatos mosolyú, hihetetlen testi adottságokkal rendelkező Kara (Ali Cobrin), egy zavarba ejtően kétértelmű mondattal győzködi Jimet, hogy jöjjön el a születésnapi bulijába ("I want you to come so bad"), a magyar verzióból sajnos már hiányzik a mondat erotikus töltete ("Tök jó lenne, ha eljönnél"). Egy másik helyen pedig Rapülők-dalszöveget idéz az egyik szereplő (az eredetiben itt a Chumbawamba együttest emlegetik). Kara egyébként az egyetlen új karakter, aki gyaníthatóan minden néző tudatában nyomot fog hagyni. Összesen, ha negyedórát szerepel a filmben, de azt túlnyomórészt ruha nélkül teszi.

Sok év után újranézve az első részt, az lehetett a sikerének a titka, hogy a tinik szexéhségére rájátszó poénok puffogtatásán kívül, sokszínű, izgalmas karakterekkel népesítették be a filmet. Nemcsak nevetni lehetett ezeken a srácokon, hanem szurkolni is nekik. Különbözőségük miatt, szinte mindenki megtalálhatta azt a srácot, akiben egy kicsit magára ismert. Nagy szerencséje ennek a folytatásnak, hogy ismét ezekkel a remekül eltalált karakterekkel dolgozhatott. Nélkülük csak egy idétlen, néha kifejezetten nehezen emészthető szexkomédia lett volna. Velük viszont tényleg olyan hangulata lesz a filmnek, mint egy osztálytalálkozónak. Ezerszer hallott történeteket mesélünk el újra egymásnak, és nevetünk rajtuk, mert velünk történtek meg. Jóleső, komolytalan nosztalgiázás, és semmi több.