Nehéz annak, aki félrelép

2012.05.01. 11:20

Én vagyok az abszolút célközönség, a kiszemelt áldozat. Én vagyok, aki bármit megnézne Jean Dujardin kedvéért, csak hogy csünghessen a tekintete a férfinem eme tökéletes példányán. Azt hittem, legalábbis. Nem gondoltam volna, hogy A két mesterlövész című filmből elég tíz perc ahhoz, hogy teljesen elveszítsem az illúzióimat.

Igazából öt perc is elég volt hozzá, már akkor sem stimmelt semmi. Nem jó a világ legjobb pasiját látni egy sportkocsiban, amint épp a világ legjobb pasijának érzi magát. Lazán viselt napszemüvege mögül ki-kileselkedik, hányan veszik észre, hogy az élet császára hajt el mellettük, miközben esetlenül szinkronizálja az autórádióból rappelő Giovanottit. Van benne egy csöpp önirónia, de nem elég.

Forrás: ecranlarge
Jean Dujardin A két mesterlövész-ben

Megérkezik a tökéletes ellentétéhez, Franciaország legvisszataszítóbb filmszínészéhez, aki legalább olyan dögösnek és ellenállhatatlannak képzeli magát, mint ő. Voila, Gille Lellouche. És máris kezdetét veszi a középkorú férfiak szánalmas ömlengése arról, milyen nehéz is annak, aki félrelép. Meg annak, aki csak szeretne.

Hat vagy hét - nehéz megállapítani - történetben mesélik el, hogy mindenki csak azt akarja, de sem az nem működik, ha összejön, sem az, ha nem. Kétfenekű történet: röhögjünk az egészen, és lássuk meg benne az esendőségünk. Higgyük azt, hogy két alfahím mesteri vadászatának lehetünk tanúi, de kapjunk helyette lúzereket, akik mindannyiunkban benne lakoznak. És higgyük, hogy a franciás csábítás, az elegáns félrelépés magasiskoláját ismerhetjük meg, miközben - mint egy szánalmas hollywoodi filmben - jussunk arra a konklúzióra, hogy a félrelépés bizony nem szép dolog, és nem vezet sehová.  

Forrás: ecranlarge
Gilles Lellouche A két mesterlövész-ben

A szándék talán még dicséretes is lehetne, de a megvalósítás olyan harmatos, hogy a szándékot is aláássa. Ilyen, ha két színész kezdeményez egy filmet abbéli önhittségében, hogy tehetsége és tapasztalata, a népszerűsége és a megérzései alapján jobb filmet tud összehozni, mint azok a rendezők, akiknek máskor ki van szolgáltatva. Ez majdnem olyan veszélyes, mint amikor egy színész az álomszerepét kapja meg, és hirtelen összeomlik a súlya alatt.

A két mesterlövész is hamar összeroskad a koncepció hiányától, a soványka mondanivalótól - ami nem tart ki a film végéig -, és a nagy, egységes vízió hiányától, amit csak egy erős kezű rendező tudna nyújtani. Itt viszont - szkeccsfilmről lévén szó - minden epizódot más rendez, és legfeljebb annyi bennük a közös, hogy egyiket sem hatja át a lelkesedés. Mindegyiket megoldotta valaki úgy-ahogy, mintha csak egy tévésorozat valahányadik epizódjába ugrana be kivitelezőnek.

Forrás: ecranlarge
Jean Dujardin A két mesterlövész-ben

Nekünk pedig, miközben sorban tudjuk le az epizódokat, egyre inkább a Szeszélyes évszakok jelenetei villannak be: Tahi Tóth László, amint épp rajtakapja Nyertes Zsuzsát Straub Dezsővel az ágyban, majd kilép a szekrényből Balázs Péter. Itt is akad belterjesség: az egyik epizódot a The Artist - A némafilmes rendezője, Michel Hazanavicius jegyzi (nem mintha fel lehetne ismerni a keze nyomát), és beugrik egy apró szerepbe Guillaume Canet, aki mindkét főszereplőt rendezte az Apró, kis hazugságok című filmjében, nyilván országos cimborák.  

Forrás: ecranlarge
Gilles Lellouche és Jean Dujardin A két mesterlövész-ben

Mindenki klasszisokkal rosszabb formáját hozza, mint másvalakinek a filmjében, és egyre reménytelenebb, hogy bárhová is kilyukadjunk. A két nagyágyú elvesztette a kontrollt, senki sem mondja meg nekik, hogyan lehetne ebből jó filmet csinálni. Ilyen, ha bármit megtehetnek, amit akarnak, és hirtelen kiderül, hogy nincs a fejükben semmi. Elszomorító üresség és ötlettelenség árad a munkájukból, amit többnyire obszcenitással kompenzálnak, de a végére, úgy látszik, már ők is unják magukat. Csak így kerekedhetett ki az utolsó percekre egy olyan gyalázatos slusszpoén, amilyennel lezárták a filmjüket. Nem árulom el, de még az addigi színvonalat is sikerült két emelettel lejjebb vinni. A főszereplők fogták magukat, és kimenekültek a filmjükből. Nem maradt utánuk más, csak a szégyen.