Utolsó belövés a pincében

Bernardo Bertolucci majdnem egy évtizede rendezett utoljára filmet. Csak Tea Falco lenyűgözően természetes játéka és különleges szépsége miatt nem írom, hogy jobb lett volna, ha az életművéhez képest középszerű, de új mozijánál még így is klasszisokkal erősebb Álmodozók után nem foglalkozik többé filmezéssel. Az Én és te című regényadaptációval Bertolucci megkísérelte ledönteni saját szobrát.

Az eredetileg költőként indult Bertolucci, akit nem csak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is a "nagyok" között tart számon a kritika, ezúttal hozott anyagból dolgozott: az Olaszországban félmillió példányban eladott sikerregényt, a Magyarországon is népszerű Niccolo Ammaniti Én és te című művét vitte filmre. Az író közreműködésével készült forgatókönyvből azonban egyaránt hiányzik a mélység, a feszesség és a feszültség, a film Tea Falco megjelenéséig egyáltalán nem köti le a figyelmet, mondhatnám szigorúan azt is, hogy közhelyes és teljesen érdektelen. Az egyébként nem hosszú, 96 perces alkotás harmincadik perce táján már az órámat nézem.

Jacopo Olmo Antinori az Én és te című filmben Forrás: Mozinet

A magának való, kissé bogaras római tinédzser és az őt egyedül nevelő, túlzott kontroll alatt tartó, frusztrált anya kapcsolata finoman szólva nem felhőtlen. Amikor az osztálya sítúrára indul, Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) nem száll fel a gyerekeket szállító buszra, inkább hazaszökik, majd befészkeli magát a társasházuk üresen álló alagsorába, hogy egy hétig egyedül lehessen, és hogy végre azt csinálhasson, amit csak akar. Bertolucci több korábbi filmjéhez hasonlóan tehát itt is egy szűk térben találjuk magunkat. Kamaradrámáról kellene írnom, de itt csak kamra van, dráma sajnos nincs.

Lorenzo nyugodt magányának és a néző növekvő unalmának azonban váratlanul véget vet a régen látott féltestvér, Olivia (Tea Falco) megjelenése. A valóságban húszas évei közepén járó szicíliai fotóművész egy impulzív, húszas évei közepén járó szicíliai fotóművészt alakít. Mindig is osztottam az általános vélekedést, miszerint a legnehezebb színészi feladat saját magunkat eljátszani, illetve pontosan az a lényeg, hogy nem szabad játszani: önmagunknak kell lenni. Tea Falco bámulatos természetességével, kisugárzásával minden más szereplőt eltüntet a vászonról (persze nincs is belőlük sok), innentől kezdve csak rá lehet figyelni. Falco életet lehel a kezdettől fogva döglődő és az első félóra végére már-már kimúló filmbe és a meglehetősen vérszegényen felskiccelt karakterbe is.

Tea Falco az Én és te című filmben Forrás: Mozinet

A két testvér tűz és víz, de sorsukban közös, hogy az apjuk mindkettejüket elhagyta, mind a ketten sérüléseket cipelnek magukkal. A fiú a könyvekben és a játékokban keres menedéket, a lány heroinfüggő. Kapcsolatuk alakulása meglehetősen közhelyízű: kezdeti konfliktusok után a két, egymást alig ismerő testvér elkezdi felfedezni egymást. Kiderül, hogy a felszínen pörgős, életteli és magabiztos Olivia valójában egész életében apja elérhetetlen szeretetét keresi. Hiába gyönyörű, okos, jószívű és tehetséges, az élete zűrös: díjakkal indult művészkarrierjét nem megfelelően menedzseli, kapcsolatai viharosak és boldogtalanok, szorongásait drogokkal oldja.

A lány hirtelen elhatározza, hogy beköltözik az alagsorba Lorenzo mellé, hogy leálljon a heroinnal. A lélektanilag és dramaturgiailag sem kellően alátámasztott döntést követően a két testvér lassan megszokja, majd fokozatosan megkedveli egymást. Lorenzo felismeri, hogy nővére magabiztossága csak álca a külvilág felé, valójában elfogadásra, figyelemre és mindenekelőtt szeretetre van szüksége, ezért a fiú kilép korábbi szerepéből. Lorenzo változását az is mozgatja, hogy a lány vibrálása valósággal elvarázsolja. Elkezdi érdekelni egy másik emberi lény, aki egy egészen más világot mutat meg neki, mint amilyet korábban ismert. Bertolucci a testvérszerelem lehetőségét is meglebegteti, de Antinori nem elég fajsúlyos személyiség ahhoz, hogy ezt egy percig is komolyan lehessen venni.

Jacopo Olmo Antinori és Tea Falco az Én és te című filmben Forrás: Mozinet

A film ekkor még lehetne érdekes, de sajnos a folytatásban sem működik a varázs, a befejezés pedig harmatgyenge. És nem azért, mert az Én és te nem akar nagyot mondani, ez inkább erénye a filmnek. Viszont nincs humor, nincs tetőpont, nincs dráma, nincs katarzis, nincs gondolat, nincs kérdés. Persze bizonyára mindezek nélkül is lehet jó egy film, de itt semmi sincs Tea Falcón kívül, amire emlékezni érdemes. Mindenekelőtt a gyenge alapanyag miatt (nem olvastam a regényt, de a film nem is csinált kedvet hozzá), másodsorban Antinori miatt, aki nem tud mélységet adni a nem túl érdekes és kidolgozott karakternek, így aztán Falco ellenpontozás nélkül marad a filmben. Persze őt nehéz lesz bárkinek is ellenpontoznia, ha folytatja a filmezést. Remélem, folytatja. Ugyanezt Bertoluccival kapcsolatban már nem tudom leírni. Inkább újra megnézem Az utolsó tangó Párizsban-t.