Azért az űr az úr

2013.10.03. 15:59

Szó szerint lélegzetelállító film a Gravitáció: többet mutat meg a világűrből, mint amennyit egy űrhajó ablakából vagy a Holdon állva látnánk - és nem csak egy remek George Clooneyval és Sandra Bullockkal többet. Alfonso Cuarón realista sci-fije okos, izgalmas és lenyűgöző.

 

Soha olyan valóságos filmet nem forgattak még a világűrről, mint amilyen a Gravitáció - ami persze ezzel együtt is a legkevésbé valóságos film a világűrről. Hiszen a kamera csak két színészt vett fel, minden más, amit a vásznon látni, csak animáció, technikai csoda. Már ezt a misztériumot megélni is van olyan élmény, ami megéri egy mozijegy árát: egy ennyire realistának és hihetőnek tűnő film, ami ugyanakkor ott játszódik, ahová se színész, se filmes stáb nem juthat el, olyan tapasztalat, amit annak idején az első filmek első nézői élhettek át.

Sandra Bullock és George Clooney a Gravitáció című filmben

Forrás: InterCom

A Gravitáció pont olyan naturalista hitelességgel mutatja meg szereplőit és az ő környezetüket, ahogyan azt például Tarr Béla is teszi. A párhuzam sem véletlen: a film lenyűgöző, negyedórás első jelenete egyetlen (vágás nélküli) snitt, amelyben a kamera spirális pályán mozogva mutat meg három asztronautát, akik a Hubble-űrteleszkópot javítgatják, míg hirtelen meg nem jelenik egy adag puskagolyónál gyorsabb űrszemét, gyilkolva és rombolva mindent, ami az útjában van. És minden az útjában van.

Kis túlzással mondhatjuk, ez a negyedóra nem kevesebb, mint maga a tökéletes mozi. A látvány felülmúlhatatlan a minden apróságra ügyelő, nagytotálokból az ujjak közül kibucskázó csavarokra ráközelítő képektől kezdve a háttérben lévő Földig. A kamera előbb megnyugtató, majd félelmetes körforgása felépíti a Gravitáció egészen különleges hangulatát, és szinte fizikailag ránt be a filmbe, úgy, hogy már a káprázattól bent ragad az emberben a levegő, hogy aztán a pokolian jó ritmusban bekövetkező katasztrófa hatására bent is maradjon a maradék hetvenöt percre is. És közben ez a negyedórás snitt másképpen is kiemeli a filmet mindabból, amit az ember megszokott és elvár egy blockbustertől: a vágásnélküliség megkívánta precíz összehangoltság visszahozza a moziba az átlagosnál súlyosabb színészi játékot. Pontosan az ilyen élmények miatt érdemes beülni egy IMAX-moziba.

Sandra Bullock a Gravitáció című filmben

Forrás: Intercom

Az első tizenöt perc magasra teszi a lécet, de Alfonso Cuarón rendezőnek, valamint állandó alkotótársának, Emmanuel Lubezki operatőrnek és a látványtervezőknek mégis sikerül megugrani. A képek mindvégig épp olyan lenyűgözőek maradnak, mint az első jelenetben, és anélkül, hogy ez rátelepedne a filmre, mindent kihoznak a látványból, ami csak elképzelhető. A háttérben mindig ott a Föld, néha kivehető rajta a Nílus, a Vörös-tenger, óceánok vagy a felhőtömegek, napfelkelték és napnyugták.

A bolygó sokszor csak a szkafander "rostélyán" tükröződve látszik, helyzetével utalva az adott ember pillanatnyi mozgására; ahogy rendkívül izgalmas a nézőpontok jó ütemű váltakozása is a vissza-visszatérő szubjektív kameraállással. Egy-egy olyan, a háromdimenziós filmek lehetőségeit nemcsak felhasználó, de a formának értelmet adó ötlet, mint a zéró gravitációban a levegőben lebegő könnycsepp, a technika révén képes újszerűen és szépen lírai lenni. De a látvány nem csak a cselekmény melletti körülmény: a Gravitáció nagyszerűsége éppen abban áll, hogy Cuarón képekkel fogalmaz - akár olyan érzéseket vagy állapotokat, mint a magány legvégső metaforája, a végtelen, üres űrben rekedtség, akár olyan önmagában jelentéssel bíró jelzéseket, mint a film legszebb képe, amelyben Sandra Bullock egy gravitáció nélküli űrkabinban magzatpózban lebeg, pont egy köldökzsinórként belógó cső alatt.

Sandra Bullock a Gravitáció című filmben

Forrás: InterCom

Amilyen jó érzékkel épít filmet Cuarón a vizualitásból, épp olyan mesterien vezeti a cselekményt is - amely szó szerint a székbe szögezően izgalmas, noha nem több annál, hogy az űrszemét becsapódását túlélő két űrhajós, Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) előbb biztonságos helyre, majd a Földre szeretne jutni, dacolva a várható űrszemétraj fenyegetésével meg az oxigén- és üzemanyaghiánnyal. A filmet a fiával együtt író Alfonso Cuarón - bár alapjában véve a túlélős thrillerek sémarendszerét követi - mindent elkövet, hogy megőrizze kiszámíthatatlanságát, és elkerülje a kliséket.

Teszi ezt részben azzal, hogy megteremti a már említett paradox hiperrealizmust, amelyben ügyel az olyan hitelességet erősítő apróságokra is, mint a különböző berendezési tárgyak, kellékek egyedisége, vagy egy-egy szerszám kicsúszása a kézből: a legtöbb film az ilyesmit banalitása miatt nem tartaná vászonra valónak, ám Cuarón felismeri, hogy az adott helyzetben egy hasonló banalitáson múlhat a túlélés. Az előrelátható fordulatok elkerülésében ugyanakkor majdnem - de csak majdnem - átesik a ló túloldalára: míg egy középszerű thrillerben vagy katasztrófafilmben mindig pont adódik egy utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet, addig a Gravitáció-ban gyakorlatilag minden egyes "utolsó szalmaszál" meggyullad, elszakad vagy elrohad.

Gravitáció

Forrás: InterCom

Ám mivel a sok balul elsülő eset mind-mind indokolt, végül ezek is inkább a hitelességet erősítik, az olyan ötletekkel egyetemben, mint amikor egy kínai űrkabinban semmilyen gombon nincs angol felirat, és Bullock ec-pec, kimehetsszel tippelget. És ami különösen szimpatikus: a Gravitáció-ban megjelenik a feladás, a beletörődés gondolata is - ez a nagyon is emberi dolog, amit mégis mindig, minden rendező elvet: még a legbrutálisabb horrorban sem igen fordul meg az áldozat fejében, hogy jobban járna, ha maga vetne véget az egésznek.

Cuarón mindehhez két kiváló főhőst alkotott meg. Clooney figurája mesterien kettős: minden komoly helyzetben kész ironizálni és jópofáskodni, de vagy lehűtik, hogy az épp mesélt, nagyon mókás sztorit már a houstoni takarító is ötször hallotta, vagy pedig lélektanilag fontos a könnyedsége, például így tudja megnyugtatni a társát. Clooney hibátlanul játssza el mindezt: perfekten váltogatja pusztán csak a hangsúlyt, hanglejtést ahhoz, hogy ugyanaz a mondat egyszer viccesnek, máskor komolynak, szeretetteljesnek, pedagógiai célúnak vagy megnyugtatónak hangozzék. Sandra Bullock pedig a rengeteg vállalhatatlan keserű limonádé után élete alakítását hozza a tapasztalatlan és berezelt űrnőből előbb halálra vált, majd a feladatához felnövő, egész életével számot vető és a szemünk előtt gyakorlatilag új emberré váló asztronauta szerepében.

Sandra Bullock és George Clooney a Gravitáció című filmben

Forrás: InterCom

Az pedig a magyar filmforgalmazók idei legjobb döntése volt, hogy felirattal hozták be a Gravitáció-t. Egyrészt, mert - bár a más filmekben megszokott hangok innen hiányoznak, mivel az űrben nem terjed a hang - a film hangsávja is zseniálisan kidolgozott; komoly és fontos különbség van a lihegés, a zihálás, a légzés vagy a lehelet között, márpedig nem volt soha magyar szinkron, ami az ilyesmit jól tudta volna visszaadni. Másrészt, mert Clooney és Bullock folyvást lélegzetelállító kidolgozottsággal változtatja a beszédhangjait, minden változásnak jelentőséget adva: az ő hanghordozásukat is bűn lett volna kivonni a színészi játék összességéből.

A Gravitáció okos film. Szimpatikus, hogy annak ellenére, hogy az alkotók férfiak, mégis egy nőt tettek meg abszolút főszereplőnek, fricskát adva a férfiközpontú filmkészítés nagy múltú hagyományának. Az is tanítani való, ahogyan a két szereplő egy-egy rövid mondatába Cuarón képes nagyregényre való többlettartalmat írni - ilyen például Ryan Stone válasza arra a kérdésre, hogyan is lehet nőként ilyen hülye neve.

Gravitáció

Forrás: InterCom

Egyetlen hibája van a Gravitáció-nak. Cuarón felismeri ugyan, hogy az űrmetafora, a mindentől elidegenedés, a végtelen magány olyan lehetőség a kezében, amelyből roppant érdekes és messze vezető gondolatokat lehetne kihozni. Mégis megreked a csontig rágott hollywoodias konyhapszichológiánál: akármilyen tragédia is ért bennünket, számot kell vetni az életünkkel, és meg kell találni benne, ami miatt érdemes tovább élni. Eddig ráadásul úgy jut el, hogy nem átall egy-két csöpögősen giccses mondattal rondítani bele a sok szépbe és jóba.

Még Steven Price zenéje is szokatlanul visszafogott, szerényen kerüli a hatásvadászatot, viszont az érzelmeket ügyesen befolyásolja. Egyedül az utolsó képkockák alatt akar túlontúl monumentális és hősies lenni, ezzel némiképp agyoncsapva a tökéletesen kidolgozott katarzist.