Addig hülyült, amíg úgy maradt

Robert Rodriguez építi tovább saját kis gyermeteg filmes univerzumát. A Machete gyilkollal ő maga remekül elszórakozik, nézőként viszont nehéz bármi szerethetőt, vagy akár értékelhetőt találni a filmjében. Danny Trejo nem egy Charles Bronson, Mel Gibson csak szavak szintjén képes gonoszkodni, és még a gépfegyverként funkcionáló melltartó is hamar unalmassá válik. Azt is megvizsgáltuk, hogy 20 évvel az ígéretes bemutatkozása után, miképpen süllyedhetett idáig Rodriguez. 

Hányszor lehet elsütni azt a viccet, aminek mindig az a csattanója, hogy egy mogorva mexikói kezében villan a bozótvágó kés, és máris hullanak a fejek? Reálisan nézve csak egyszer, és ez már 2007-ben megtörtént, amikor Tarantino és Rodriguez közös szerelemgyereke, a Grindhouse előtt debütált a Machete álelőzetese. A hetvenes évek B-filmjeinek szeretetteljes emléket állító dupla-produkció várakozáson alul teljesített a tengerentúli pénztáraknál, és Tarantino - nagyon helyesen - nem is erőltette tovább ezt a vonalat, hanem inkább történelmi témákat kezdett el átültetni a saját világába.

Danny Trejo a Machete gyilkol című filmben Forrás: Budapest Film

Kebelbarátja azonban rajta maradt az anyagon, és a 2010-es egész estés Machete után másodszorra is harcba küldte a mexikói szuperhőst. Hogy mi szükség volt erre? Igazából semmi, hiszen hiába felejthetetlen Danny Trejo Alpok domborzati térképére emlékeztető arca, azért az nyilvánvaló, hogy nem egy Charles Bronson a börtönviselt színész. Nem lehet rá egy sorozatot építeni. Most, hogy az újdonság varázsa már rég odaveszett, a filmet élvezni tudó nézők már tényleg csak a rendező munkásságának kritikátlan rajongói, illetve az "annyira rossz, hogy ez már jó" élményeket kereső emberek köréből kerülhetnek ki. És a gyanúm szerint még közülük is sokakat csak szimplán fárasztani fog ez a se füle, se farka, infantilis agymenés, amit Rodriguez filmkészítés ürügyén elkövetett.

A mexikói-amerikai rendező a Folytatások Nagy Kézikönyvének legtöbbször alkalmazott irányelve szerint járt el: "minden legyen nagyobb, látványosabb és keszekuszább, mint az előző részben." Machete jellegzetes fegyvere megmaradt, de most kézhez kap egy három pengéjű változatot is, sima szenátor helyett pedig itt maga az amerikai elnök tűnik fel, köszönhetően annak, hogy a helyi politikai játszmák helyett itt már az egész ország sorsa a tét. A himlőhelyes igazságtevőnek egy tömegpusztító fegyver kilövését kell megakadályoznia, és eközben az első rész helyszíneként szolgáló poros határvidéket is többször maga mögött hagyja: kapunk acapulcói bordélyházat bőrszerkős-szegecses, vígan gyilkolászó kurvákkal, a skizofrén mexikói drogbáró pedig egy azték stílusú luxuspalotában él.

Machete gyilkol Forrás: Budapest Film

De nem is vesződnék a történet ismertetésével. Természetesen tömény hülyeség, és úgysem érdekel senkit. A lényeg úgyis a kreatív öldöklés, és a sok direkt gagyi effekt. A baj pedig az velük, hogy mindenféle koncepció nélkül követik egymást, illetve ami még rosszabb, ismétlődnek, és emiatt nagyon hamar telítődik az ember Rodriguez fegyver- és csöcsközpontú fantazmagóriáival. Elsőre még akár vagánynak is nevezhető Madame Desdemona (Sofía Vergara) melleire szerelhető gépfegyvere (magyar fordításban: csöcstár), de amikor már többedszerre próbálja meg vad sikítozással kísérve leszedni vele Machetét, nincs más reakció a látottakra, mint az ásítás. És nem, a fasztár későbbi felbukkanása sem tudott kizökkenteni az egyre jobban rám telepedő fásultságból.

Az utolsó harmadban megjelenő béna sci-fi-szálról meg inkább ne is beszéljünk. A Star Wars-os poénokat legalább lehet azzal mentegetni, hogy ez most ismét időszerű a készülő új részek miatt, de egyébként csak egy kétségbeesett próbálkozásnak tűnik az egész, hogy valahogy fenntartsa a nézői érdeklődést a végéig. Értem én, hogy ahhogy Tarantino, úgy Rodriguez is a fél életét filmnézéssel töltötte, és a látottakat előszeretettel hivatkozzák le a saját munkáikban, viszont csak az előbbinél kapok kedvet az eredeti művek felfedezéséhez. Hiába szeretik sokszor ugyanazokat a műfajokat, Rodriguez ízlése mégis sokkal pocsékabbnak tűnik.

Amber Heard a Machete gyilkol című filmben Forrás: Budapest Film

Fájdalmas látni, hogy a Machete gyilkol-ban felbukkanó rekordszámú híres színész - és ráadásnak még ott van Lady Gaga is -, mennyire hamar érdektelenné válik. Az önmagában egy halvány mosolyra elég, hogy pont a botrányhős Charlie Sheen játssza az elnököt, konkrét poénokat is kellett volna a karakterének írni. Mel Gibson, mint főgonosz a legnagyobb csalódás: szinte nem is csinál mást, csak terjengősen magyarázza az ördögi tervét. A villámlátogatók népes táborából egyedül Antonio Banderas hagy nyomot, a főbb szereplők közül pedig Amber Heard. Övé egyébként a leghálásabb szerep: egy titkosügynököt alakít, aki szépségkirálynőnek álcázza magát.

Azt is értem, hogy a gyereknek addig jó, amíg játszik, csak éppen kár, hogy Robert Rodriguez bohóckodása egyre kevésbé okoz örömöt a külvilág számára. Ezért nagyon itt lenne az ideje annak, hogy végre szögre akassza a machetét, és elinduljon egy másik irányba, ahogyan azt Tarantino is tette. Rodriguez azonban trilógiát akar, és a harmadik részben fel fogja küldeni Trejót az űrbe.

Mel Gibson a Machete gyilkol című filmben Forrás: Budapest Film

Rodriguez szenvedélyes kapcsolatát a filmekhez mindennél jobban példázza, hogy még a gyerekeit is úgy nevezte el, mintha egy bolygóközi járatokat fosztogató rablóbanda tagjai lennének egy sci-fi-ben: Rocket, Racer, Rebel, Rogue és Roxanne. Magyar fordításban az első négy: Rakéta, Versenyző, Lázadó és Csavargó. Tízéves korában vett neki az apja egy videómagnót és egy kamerát, innentől pedig nem volt megállás. Filmeket forgatott a fiatal Robert, amelyekben a testvéreit szerepeltette. Huszonkét évesen megnyert egy helyi pályázatot a Bedhead című rövidfilmjével, utána pedig mindössze 7000 dollárból leforgatta az El Mariachi - A zenész-t, amely a Sundance fesztiválon megkapta a közönség díját.

Rodriguez a nevetségesen alacsony költségvetést kreativitással ellensúlyozta. Egyszerre volt ő egyebek mellett az író, a rendező, a vágó, és a hangmérnök. Már az is egy kisebb csoda volt, hogy ez a film egyáltalán eljutott a nézőkhöz. A fiatalember egy videókazettán elküldte a Bedhead-et egy ügynökséghez, amelyen az El Mariachi előzetese is szerepelt. Már másnap hívták, hogy mi ez a film, és hogy láthatják-e. A Columbia szerződtette le, és fesztiválkörútra küldték a spanyol nyelvű bemutatkozását, amelynek egy bűnözőnek hitt, vándorló zenész volt a főszereplője. Hiába volt feliratos a film, a közönség imádta.

Carlos Gallardo és Robert Rodriguez az El Mariachi - A zenész forgatásán Forrás: Budapest Film

Az El Mariachi a függetlenfilm diadalmenetének egyik fontos állomása volt, elkészültének lehetetlen körülményei számtalan kezdő filmest inspiráltak. A jól ismert történet szerint Rodriguez orvosi kísérleteknek vetette alá magát, és így szerezte meg a forgatáshoz szükséges pénz jelentős részét. Az üzenettel csak szimpatizálni lehet: ha kellően elszánt vagy, nem számít, hogy nincs pénzed és nincsenek kapcsolataid, ezek nélkül is meg tudod csinálni a filmed.

Rodriguez műveiben mindig is fontos szerepet töltött be a poros mexikói határvidék, a mexikói kultúra. Azzal, hogy később, a hollywoodi stúdiórendszer keretein belül dolgozva is hű maradt ehhez a miliőhöz, egy új és izgalmas színnel gazdagította az amerikai közönségfilmet.

Desperado Forrás: Budapest Film

A mai napig talán a legjobb filmje, a Desperado, amelyben az egyik szereplő gitártokja valójában rakétavető, az Alkonyattól pirkadatig-ban pedig vámpírok üzemeltetnek egy útszéli motoros kocsmát. Igen, ez az a film, amelyben Salma Hayek egy kígyóval a nyakában táncol, aztán pedig megtölti Tarantino száját a tequilával áztatott lábujjaival.

A kilencvenes években volt a kreativitása csúcsán. Az 1998-as The Faculty - Invázium című tinihorrorral azt is bizonyította, hogy a bevált környezettől eltávolodva is képes magas színvonalon szórakoztatni. A kétezres évek komoly minőségromlást eredményeztek nála. Túl sok évet elfecsérelt a Kémkölykök-re és folytatásaira, a Volt egyszer egy Mexikó már a közelébe sem ért a Desperadó-nak, a Grindhouse Tarantino által jegyzett része (Halálbiztos) pedig sokkal jobban sikerült, mint a Terrorbolygó. Egyedül a Sin City - A bűn városá-ra lehet büszke maradéktalanul ebből az évtizedből, nem árt azonban hozzátenni, hogy abban a filmben sokszor kockáról kockára lekövette Frank Miller képregényét.

Bruce Willis és Robert Rodriguez a Sin City forgatásán Forrás: Budapest Film

Szomorú látni, hogy hat év telt el a Grindhouse óta, és Rodriguez még mindig az egy poénra jó Machete-vel ökörködik. Úgy tűnik, hogy elpárolgott a kezdeti nagy ambíció, és mostanság annyi telik tőle, hogy érdektelen és önismétlő módon idióta dolgokat vesz fel egy kamerával. Mennyivel izgalmasabb lett volna például, ha Rose McGowan főszereplésével tényleg elkészíti a Barbarella vagy a Vörös Szonja remake-jét. Jelen pillanatban egy helyben toporog a független filmesek hajdani hőse, és a Machete gyilkol-ból sajnos az világlik ki, hogy teljesen elégedett a helyzetével.