Eladtuk a gyerekedet, bocs

Meg tudnál bocsátani a katolikus egyháznak, ha elvenné tőled, majd aprópénzért eladná a gyerekedet? A Philomena remek színészekkel rágódik ezen a kérdésen, hogy aztán ne foglaljon állást. És épp ettől lesz olyan szerethető film. 

A Philomena éppen annyira melodramatikus, hogy érthető legyen, miért időzítették pont karácsonyra az itthoni bemutatóját, de korántsem annyira giccses, hogy megérdemelje a csak nálunk hozzáragasztott, gusztustalanul közhelyes és semmitmondó Határtalan szeretet alcímet.

Steve Coogan és Judi Dench a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

A film a korábban a Magdolna nővérek című könyvből és filmből ismert, valós alapszituációból indul ki: az Írországban egészen a közelmúltig működő, Magdolna menhelyeknek nevezett (jóindulattal) átnevelő vagy (rosszindulattal) koncentrációs táborokba azokat a lányokat zárták, akik házasság előtt merészeltek szexuális kapcsolatot létesíteni valakivel, és teherbe estek - legyen szó akár nemi erőszakról is. A jó katolikus egyház által működtetett intézményekben aztán a lányoktól elvették a gyereküket, őket pedig rabszolgákként dolgoztatták, rosszabb esetben különféle módokon zaklatták is.

A valós figurát megszemélyesítő címszereplő a film tanúsága szerint egy "megengedőbb" menhely lakója volt: a puszta működésen kívüli abúzusokról nem esik szó, sőt, az anyák napi egy óráig még gyerekeiket is láthatták - hogy aztán még fájdalmasabb legyen, amikor (szó szerint) eladják a kicsiket a jellemzően amerikai örökbefogadóknak. A Philomena arról szól, ahogyan az egyik egykori bentlakó ötven év után megtöri saját hallgatását, és egy újságíró segítségével rég elveszett fia keresésére indul.

Steve Coogan és Judi Dench a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

Az egyébként példaszerűen és dicséretesen mértéktartó és ízléses film akkor kacérkodik először a túlzott melodramatikussággal, amikor egy ponton túlzottan is áthelyeződik a hangsúly arra a nem túl jogosan feltett kérdésre, hogy vajon gondolt-e eleget az eladott fiú amerikai élete során ír édesanyjára - mintha a válasz valóban változtatna bármin; mintha talán a pár évesen elragadott gyerek hibája volna, ha nem kelt és nem feküdt volna mindig frissen feltépett sebekkel.

Ám melodráma ide vagy oda, Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, A királynő) rendező szinte végig képes ellenállni a giccs csábításának. De csak szinte: amikor a kamerával egészen belemászik a zokogó Philomena arcába, amint az valami olyasmit visít kétségbeesetten távolodó fia után a rács másik feléről, hogy "ne vegyétek el a gyermekemet" - hát, annál létezik kifinomultabb módja a nézők meghatásának.

Sophie Kennedy Clark a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

A sziruposságot remekül tudja ellenpontozni a film merészen szemtelen humora: a rendező, meg Jeff Pope és a színészként is szereplő Steve Coogan forgatókönyvírók két enyhén szólva sem tökéletes, és a közönségfilmes átlagnál jóval kevésbé szeretetreméltó főszereplőt ábrázolnak. Judi Dench (Philomena) egy vérbeli "kisnyugdíjas szomszéd nénit" játszik - már a valószerű, de főszerepben nemigen látható karakter jelenléte is remek, az pedig pláne, hogy a leginkább felsőosztálybeli hölgyeket megszemélyesítő színésznő alakítja -, annak minden idegesítő tulajdonságával együtt: értetlenségével, műveletlenségével, tapintatlanságával, működésképtelen humorérzékével.

Steve Coogan pedig egy egyszerűen bunkó újságíró, aki nem csak látja, de ki is röhögi a nénike gyarlóságait, sőt, még ahhoz is van képe, hogy kigúnyolja őt; és aki nyíltan vállalja, hogy örül, ha az apácák kegyetlenek voltak Philomenával, mert az remekül eladja majd a készülő újságcikket. Persze a bravúr nem csak a szokatlanul bevállalós jellemépítés, hanem az, hogy az alkotók igenis kedvelhetővé tudják tenni ezeket a szúrósan életszagú alakokat - de sok filmessel ellentétben nem valami bugyuta és csodaszerű jellemfejlődés révén, hanem egyszerűen azzal az őszinteséggel és érezhető rosszindulat-hiánnyal, ami mindkét főszereplőt jellemzi.

Judi Dench és Steve Coogan a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

Így lehet, hogy a nagyon Hollywood-aromájú történet mégsem lesz nyúlósan cukros: ugyanis (a hollywoodi sablonnal ellentétben) itt nem arra megy ki a játék, hogy az Írországból Amerikáig ívelő road movie során a két főhős összecsiszolódjon, és valamelyikük rájöjjön, miért is volt ő rossz, majd gyorsan jó útra is térjen. Mert a Philomena amennyire csak lehet, minden nézőpontot tárgyilagosan, manipuláció és főként ítélkezés nélkül kíván bemutatni: minden szereplőnek érthetőek és nézői azonosulásra alkalmasok az érvei. És mivel valójában nem az elveszett fiú utáni keresés adja a film igazi súlyát, hanem ezeknek a nézőpontoknak az ütközése, ez a legjobb, ami a filmről elmondható.

Adott az újságíró, aki megrögzött ateista és mélyen hisz a szkepticizmusban: szerinte az egyház megbocsáthatatlan bűne mindaz, amit Philomenával és száz meg száz másik leányanyával tett - és ebben teljesen igaza van. Adott Philomena, aki szerint a másik hibáztatása nem viszi előre sem az embert, sem a világot, annál inkább a feltétlen megbocsátás - és ebben teljesen igaza van. Na meg adott a történtekért felelős, idős apáca, aki szerint bekapni a legyet bűn, a vétkezésért pedig penitencia jár - mondjuk erre nehéz tiszta szívvel azt mondani, hogy teljesen igaza van, így az is bocsánatos, hogy a film sem érvel emellett túl lelkesen.

Judi Dench és Steve Coogan a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

Ez az érdekes problémafelvetés és ennek az érzékeny, ám a hollywoodiasan olcsó megoldásokat kerülő körüljárása adja meg azt a pluszt, ami valamicskét ki tudja emelni a Philomená-t a "két ember végül lélekemelő módon feloldja a szomorú konfliktust"-típusú filmek sorából. Igaz, filmnyelvi, fogalmazásmódbeli téren semmit nem ad hozzá ehhez a szubzsánerhez, de minden téren jelen lévő okossága mellett még két erőssége is van. Egyrészt nagyon érdekes bepillantást enged a Reagan-korszak meleg- és AIDS-politikájára; másrészt pedig szerepel benne Judi Dench, és nem is akárhogyan.

Játéka nem csak azért emlékezetes, mert a színésznő totálisan - beszédmódjában, testtartásában, járásában, gesztusaiban - átlényegül ezzé a bájos-bosszantó anyókává, de azért is, mert mindeközben csodálatos érzékletességgel járja végig Philomena göröngyös útját a sebfeltépés lassú kínjától a zaklatottságon át a belső békéig. Ez az ív ráadásul nem egy leegyszerűsített görbe: Judi Dench Philomenája hajlamos a szélsőségekre, az egyik pillanatban akár Isten megtagadására is, a másikban pedig a tiszta hitre; az egyikben a teljes odaadásra a fiú keresése iránt, a másikban a pánikszerű visszatáncolásra. Talán így december utolsó napjaiban már nem felelőtlenség kijelenteni: az év egyik legjobb női alakítása az övé.

Judi Dench és Steve Coogan a Philomena című filmben Forrás: Mozinet

Következetesen felépített, nem szokványos jellemek; izgalmas cselekmény és kérdésfelvetés; árnyalt, sokoldalú és elfogulatlan problémaábrázolás - karácsonykor nem is kell több egy hasonló, klasszikus, sírós drámához. És igazából az év többi részében sem kellene nagyon sokat engedni az elvárásainkból ahhoz, hogy jó filmnek tartsuk a Philomená-t.