Alföldi nem nézett se istent, se embert

Budapest, 2013. június 23. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház távozó igazgatója a színpadon a nevéhez fűződő korszak utolsó előadása, a Mephisto című produkció végén 2013. június 22-én. MTI Fotó: Marjai János

Salamon András dokumentumfilmje a Nemzeti Színház előző évadának végét mutatja be, azt a pár hónapot, amikor az Alföldi Róbert vezette társulat utolsó előadását próbálta. Megszólalnak benne színészek, benézhetünk az öltözőkbe, és láthatjuk, hogyan instruál Alföldi, de az igazgatóváltás körüli vitákról egy évvel az események után kevés újat tud mondani a Nemzeti Dokumentumfilm. 

A Nemzeti Színház igazgatóváltása óta eltelt egy év alatt csak az nem alakított ki valamiféle véleményt Alföldi Róbert ex-színházigazgatóról és utódjáról, Vidnyánszky Attiláról, vagy a politika beleszólásáról az igazgatóváltási folyamatba, akit az egész téma tényleg semennyire sem érdekel. De a hírek, vélemények, odamondogatások ennyi idő alatt még őket is elérték, sőt, talán még azokat is, akik egy erdőben élnek a fa tetején. Egy év alatt ez a fa lombot hozott, lehullatta leveleit, és újra rügyezik.

Alföldi Róbert a nevéhez fűződő korszak utolsó előadása végén Forrás: MTI/Marjai János

És egy év után Salamon András előállt bő másfél órás dokumentumfilmjével. Ez alatt az egy év alatt Salamon kivágta maga alatt a fát: több, mint valószínű, hogy kamerájával ő volt az első, aki a legtöbb, a filmben elhangzó gondolatot rögzítette, ő volt az első, aki hallhatta a nemzet nagy színészeinek véleményét színházról és politikáról. Aztán várt egy évet, így újszerű mondataiból többnyire lehúzott rókabőrök lettek. 2014 áprilisában, Vidnyánszky Attila első nemzetis évadának legvégén azt hallgatni, amint Jordán Tamás felháborodik, hogy ebben az ügyben nem a művészetről, hanem a politikáról szól a diskurzus, mások pedig kijelentik, hogy az Alföldi-féle Nemzeti megérdemelt volna még néhány évet, az aha-élmény helyett inkább ahhoz vezet, hogy megkeressük a naptárat a falon, hogy megbizonyosodjunk, hányat is írunk most.

Persze filmet az ember az örökkévalóságnak rendez, hogy egy társadalmi igazságtalanságot, szakmai botrányt vagy nemzeti kuriózumot megőrizzen az időnek, mint afféle mementót vagy kordokumentumot. De az örökkévalóság nem fogad be egy filmet, ha az megjelenése pillanatában nem vet hullámokat, nem ad új szempontokat.

Nem is derül ki egyértelműen, mit szeretett volna Salamon András elérni vagy közölni a Nemzeti Dokumentumfilm-mel. A film legalább felét az utolsó bemutató, a Mephisto (kritikánk itt) részletei teszik ki: Salamon szinte minden mondatot kiragadott az előadásból, amelynek aktuálpolitikai áthallásai vannak, és most újra megmutatja azokat vagy az előadás felvételéből, vagy a próbafolyamatból kiemelve, sokszor nagyon ötletesen és izgalmasan vágva össze az egyik mondatot mondjuk az olvasópróbáról, a replikát pedig már a bemutatóból. Tartalmilag és eszmeileg is vitatható ez a döntés: egyrészt a rengeteg részlet túlontúl elnyújtja a filmet, és erősen külön is válik a másik felétől - a helyzetre való reflektálástól -, mintha két párhuzamos film forogna.

Másrészt pedig Salamon ezzel felszínesebbnek, csak a 2013-as, konkrét helyzettel foglalkozónak mutat be egy olyan előadást, amelyet épp az tett kiválóvá, hogy valójában nem könnyen lefordítható és lefordítandó utalásokból összeálló odamondogatás, hanem egy univerzálisan, kortól és helytől függetlenül is érvényes és húsba vágó mondanivalót megfogalmazó, Vidnyánszkytól és a pesti Nemzeti Színháztól eltekintve is abszolút erőteljes alkotás volt.

Stohl András a Mephisto egyik próbáján Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A Nemzeti Dokumentumfilm másik fele a Mephisto-előadás próbafolyamatát örökíti meg, de itt is felmerül a kérdés: vajon mi volt vele Salamon célja? Két törekvés bizonyosan elkülöníthető benne: szeretné bemutatni a kulisszák mögött folyó színészi-rendezői munkát, illetve eközben felsorakoztat a társulat feloszlására adott különböző reakciókat is klasszikus beszélőfejes formában.

Sikerül is megmutatnia a próbafolyamatból néhány emlékezetes vagy sokatmondó momentumot: például amikor Alföldi Róbert arca hirtelen felderül pusztán azért, mert jól sikerült az általa rendezett előadás egy pillanata a színpadon, többet mond el színházi alkotásról és Alföldi jelleméről, mint amit akárhány szóval le lehetne írni. A színházi szakmán kívülieknek Alföldinek az a premier utáni, csak a társulat tagjainak szóló beszéde is érdekes lehet - akár megrázó is -, amelyben arról beszél, hogyan működött együtt öt évig a sok színész úgy, hogy sohasem lehetett érezni, kit zavarnak a másmilyen politikai vélemények és „másfajta szexuális szokások”.

Mégis hiányérzetünk maradhat: a színészi vagy rendezői munka - illetve általában egy-egy próbafolyamat - sokkal drámaibb és kalandosabb, mint ahogy Salamon András dokumentumfilmje be tudja mutatni. Például szívesen láttuk volna, ahogy felvillan, a színészek hogyan birkóznak a szereppel, vagy miként értelmezik együtt a jeleneteket, hogyan születik meg egy képi utalás, ugrik be egy formai megoldás, mit mond róla a rendező..

Stohl András a Nemzeti Dokumentumfilmben Forrás: Cinework Studio

A beszélő fejes részek legnagyobb átka az egy éves lemaradás, amelyet csak azzal lehetett volna áthidalni, ha a film így is újszerű gondolatokat örökít meg, vagy annyira súlyos, örökérvényű állításokat, amelyeket lehetetlen elkoptatni. Akad is néhány ilyen mondat, de messze túl kevés a játékidőhöz képest.

Nádasdy Ádám szerint például marhaság Alföldit leliberálisozni, mert szerinte ő "vaskezű zsarnok", "Vidnyánszkyhoz képest konzervatív rendező". Závada Pál arról fogalmaz meg remek mondatokat, hogy mitől nemzeti egy Nemzeti Színház (attól, hogy az adott nemzetről döbbenünk rá új gondolatokra az előadásai által). Molnár Piroska kifejti, hogy a Nemzeti épp azért tudott bevonulni a színháztörténelembe, mert Alföldi "nem nézett se istent, se embert, csak csinálta a dolgát". Radnay Csilla pedig a titoktartás etikettjével küszködve végül mégis bevallja, hogy Vidnyánszky a szerződtetési tárgyalások során konkrétan kimondta: a színházban mostantól "más ideológia lesz".

Radnay Csilla a Nemzeti Dokumentumfilmben Forrás: Cinework Studio

Ezekkel a részekkel állnak szemben a semmitmondó, elhasznált vagy régóta ismert tények és vélemények, meg az olyan felesleges interjúk, mint amiben egy névtelen gimnazista fiú azt bizonygatja, a Nemzetiben a Hamlet vagy a Bánk bán sem volt poros. Erről aligha kell meggyőzni bárkit, aki beül a moziba megnézni az Alföldi-féle Nemzetiről szóló filmet. Vagy ha meg kell győzni, hát ahhoz a filmben elhangzóknál jóval izmosabb érvek kellenének.

Máskor Salamon kétszer is lassan végigbandukol kamerájával az utolsó hónapok utolsó jegyeiért sorban álló, több száz méter hosszú embertömeg mellett, anélkül, hogy kihasználva a film mint műfaj adta lehetőségeket, sokatmondó arcokat venne fel (ehelyett majdnem mindenkit hátulról filmez), és anélkül, hogy bármit is kifejezne, megfogalmazna a képeivel azon kívül, hogy sokan szerettek volna jegyet venni a színházba.

Nemzeti Dokumentumfilm Forrás: Cinework Studio

Egy évig tartott elkészíteni, mégis, mintha még mindig nem lenne kész a Nemzeti Dokumentumfilm. Alsó hangon fél órával hosszabb a kelleténél, amiben nem csak a ritmusgondok problémásak, de a totális széttartás, a meg nem fogalmazott szándék és ki nem gondolt célközönség is, de főképp a differenciálatlanság súlyos és könnyű gondolatok között. Pedig a filmben van annyi jó gondolat, ügyes formai megoldás, erős, kiragadott momentum, hogy egy gondosabb koncepcióval és egy nagyon szigorú vágóval egy mellbevágóan erős, rövid dokumentumfilmet is ki lehetett volna menteni belőle.