A csaj, aki meg fog halni, de lehet, hogy mégsem

2015.10.01. 22:25

Tombol a tinifilm-láz: az ifjúsági regények (YA, young adult, ahogy tetszik) filmes adaptációi sorra gördülnek le Hollywood futószalagjáról. A disztopikus kalandok mellett a legnépszerűbb alműfajnak a Csillagainkban a hiba óta a betegséggel egybeszőtt romantikus történetek számítanak - még külön nevük is van: a chicklit (csajos könyvek) mintájára sicklit (betegséges irodalom). A Jesse Andrews regényéből készült Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni ezen filmek sorát gyarapítja, viszont szerencsére tud újat mutatni a korábbi példákhoz képest.

A címben szereplő "én" Greg Gainest takarja (Thomas Mann), egy málészájú, fura kamaszt, aki heveny önutálatát szarkazmussal palástolja. Ő a narrátorunk, méghozzá a megbízhatatlan fajtából. Megvan a bevett rutinja, amivel túlélheti a sulit: minden klikkel épp csak annyit kommunikál, hogy senki ne utálja, és ne szerezzen halálos ellenségeket, de nem alakít ki valódi társas kapcsolatokat, meg sem próbál barátokat szerezni, közösségi életet élni (a veszélyes helyeket, ahol sok az ember, például a menzát, messziről elkerüli).

Csak túl akarja élni a sulit - Én, Earl és a csaj, aki meg fog halniForrás: InterCom

Egyetlen barátja van, Earl (Ronald Cyler II), akivel kicsi kora óta sülve-főve együtt vannak, de még őt sem meri a barátjának nevezni. Azt mondja rá, hogy a kollégája, akivel közös szenvedélyüknek hódolnak: klasszikus filmeket forgatnak újra, a Négyszáz csapás-tól az Apokalipszis most-on át a Szédülés-ig. Már vagy negyven film sorakozik a polcukon, amik kivétel nélkül arra a gegre épülnek, hogy idióta szóviccet gyártanak az adott film címéből, majd ahhoz igazítják a sztoriját. (Az angol nyelvű szóvicceket magyarul nehéz átadni, nem irigylem a fordítót, de iszonyú vicces mindegyik.)

Egyszóval Greg éli a maga védett kis életét, mígnem az anyja rábeszéli, hogy vegye fel a kapcsolatot egy régi ismerősével, Rachellel (Olivia Cooke olyan, mintha a fiatal Rose Byrne-t ötvöznék a fiatal Natalie Portmannel és a CHVRCHES énekesnőjével), akit leukémiával diagnosztizáltak. Greg húzza száját, de szót fogad, és kénytelen-kelletlen megismeri a halálos beteg lányt, akinek pont az kell, hogy valaki üres frázisok puffogtatása és sajnálkozó pillantások helyett szarjon a betegségre, és csak együtt lógjon vele.

Rose Byrne + Natalie Portman + Lauren Mayberry - Olivia Cooke és Thomas Mann az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnibanForrás: InterCom

Rachel szép lassan kipukkasztja a gondosan felépített buborékot, és a helyzetet tovább súlyosbítja, amikor a suli bombázója (akibe persze Greg is bele van zúgva) felveti, hogy mi lenne, ha csinálnának Earllel egy filmet Rachelnek. Fel van adva a lecke: ezt már nem lehet egy ócska gegre építve elökörködni.

Az Én, Earl és a csaj... okosan, szellemesen és ötletesen forgatja ki a tinifilmek kliséit. Greg nem egy idealizált underdog, akinek feltétel nélkül lehet szurkolni, a szorongásai és a távolságtartása révén gyakran bunkón viselkedik. Elbeszélőként rendre kiszól a nézőhöz, megtöri a negyedik falat, és reflektál saját sztorijára. Például rögtön az elején közli, hogy a története arról szól, hogy csinált egy olyan pocsék filmet, amibe szó szerint belehalt valaki, de aztán többször is megnyugtat, hogy ne aggódjunk, Rachel meg fog gyógyulni, ez nem olyan film, ahol meghal a főhős.

Nem idealizált tinik - Olivia Cooke, Thomas Mann és Ronald Cyler II az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnibanForrás: InterCom

Vagy annál a jelenetnél, ahol Rachel és Greg egymás mellé kucorodva nézi a srác egyik filmjét, és arra számítunk, hogy na, most jön a csók, mire a narrátor kiábrándít, ez nem az a fajta történet, nem arról szól, hogy a hebrencs lány megtanítja élni a zárkózott fiút. Persze nem szabad hinni neki (naná, hogy arról szól), de még így is üdítő változatosság, hogy nem kell mindenáron összejönniük a fiataloknak.

A film képi világa és stílusa, ha nem is formabontó, de mindenképpen egyedi, ötletekben gazdag. A rendező, Alfonso Gomez-Rejon a tévéből érkezett, gyakorlatilag ő határozta meg a Glee és az Amerikai Horror Story című sorozatok arculatát. Ezt azért emelem ki, mert mindkét sorozat hatása megmutatkozik második nagyjátékfilmjében: a Glee-ben, ami ugyebár tinimusical, kiművelhette magát a gimis környezetből, a zakkant horrorsorozatban pedig szabadon garázdálkodhatott formanyelvi virtuozitásával.

Az Earl...-ben (tovább már nem tudom rövidíteni a bosszantóan hosszú címet) csúcsra járatja a rendelkezésére álló filmes eszközöket, mint egy hiperaktív gyerek, aki először szabadulhatott be egy forgatásra. Szemléltetni kell, milyen hatással van a bombázó csaj Gregre? Nosza, csináljuk meg gyurmaanimációval! Uncsik a szokásos kameramozgások? Halmozzuk őket! Svenk ide, svenk oda, egy gyors zoomolás, nagylátószög - ami a csövön kifér. Újra kell forgatni a régi filmeket? Nézzen ki mindegyik úgy, mint az alapanyag, elvégre mégiscsak filmrajongók vagyunk. Ez a túlpörgetettség valószínűleg sokakat el fog rettenteni a filmtől, teljesen meg tudom érteni azokat, akik falra másznak tőle: ha valakinek sok volt a Juno vagy a Wes Anderson-filmográfia, akkor ezt az ultrahipszter filmet sem fogják szeretni.

A film feléig magam sem tudtam eldönteni, hogy ez a csiricsáré virutozitás idegesít-e, vagy segíti az érzelmi azonosulást. Aztán jött két jelenet, ami végérvényesen átbillentette a mérleget, és meggyőzött arról, hogy az Earl... szuperjó film. A drámai fordulóponton, ahol Greg rossz hírt kap Racheltől, ledermed az izgő-mozgó kamera, elhallgat a tündibündi zene, és a konfrontáció, melyben Gregből elemi erővel - és elég csúnyán - törnek ki az elfojtott érzések, a düh, a tehetetlenség és a vádaskodás, a maga puritán, keresetlen erejével tud hatni.

A kamera is ledermed - Olivia Cooke az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnibanForrás: InterCom

A másik jelenetben Greg tanácsért fordul az egyetlen menő tanárához (Jon Bernthal, egyike a film karikatúraszerű, de jól felskiccelt felnőtt karaktereinek), mert nem tudja kezelni új barátja halálos betegségét. A tanár erre elmeséli, hogy tizenöt éves volt, amikor az apja meghalt, és a halotti toron olyan sztorikat tudott meg róla, amik nem fértek össze azzal az emberrel, akit apjaként ismert.

Gyakran halljuk, hogy a szeretteinket addig nem veszítjük el teljesen, amíg emlékszünk rájuk, ahogy az sem új gondolat, hogy sok minden derülhet ki utólag az elhunytakról. De azzal, hogy ez vigaszt jelenthet, hogy amíg új dolgokat tudunk meg róluk, addig tovább élnek, ilyen formában még nem találkoztam, és egészen szíven ütött.

Az egyik jól felskiccelt felnőtt - Jon Bernthal az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnibanForrás: InterCom

A film persze nem tud teljesen kibújni a bőréből, és Greg rögtön megpróbálja elvenni az üzenet élét, a tanár fejére olvasva, hogy ugye nem egy csöpögős tanulságot fogalmaz meg. A film végi katarzis mégis emiatt lesz hatásos. Giccses? Persze, hogy az. Didaktikus? Hja, nem kellett volna így a szánkba rágni. De telesírjuk a zsebkendőnket? Abszolút. És ezért nem zavar, hogy nem működik minden geg (a Hugh Jackmanes már nekem is túlzás), ezért nem baj, hogy egy hollywoodi mércével jóképű srác és csinos lány újra meg újra arról panaszkodik, milyen csúnyák.

Gomez-Rejon az apjának ajánlja a filmet, aki öt éve hunyt el, és akihez nagyon közel állt, így tehát hiába forgatott meglévő alapanyagból, az Earl... mélyen személyes alkotás, melyben a saját gyászát dolgozza fel mozgóképes formában. És az a jó, hogy felemelő, életigenlő, és igen, szentimentális tud lenni, minden cinizmus nélkül. Meg persze vicces. Mert tudja, hogy egy jó Werner Herzog-említés mindig üt.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK