Csak röhögve lehet túlélni Magyarországot

2015.11.08. 18:08

Fekete Ibolya filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból középiskolai tananyag kellene, hogy legyen. Filmnek ugyanis nem elég jó, de könnyed hangvételben, humorral mondja fel a huszadik századi történelemleckét, a soha ki nem beszélt, mégis unásig ismert nemzeti traumákat. Kellemes és elgondolkodtató moziélmény, utána mindenki felfejthetné a saját családtörténetét. Csak épp annyira régimódi film lett, hogy így csak azokat szólíthatja meg, akik maguk is szereplői lehetnének.

Kérdés, hogy kell-e látszódnia egy filmen, mikor készítették. Kell-e, hogy ami 2015-ben kerül moziba, az abban a ritmusban, azon a nyelven, azzal a szemlélettel meséljen, mint egy mai film. Aki szerint nem, annak az Anyám és más futóbolondok a családból jó szórakozás lesz.

Pont azok nem nézik majd meg, akiknek hasznos lenne - Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Kerekes ViktóriaFotó: Szlovák Judit / Vertigo Média

Szórakozás még akkor is, ha a huszadik század nagy tanulságait hivatott felmondani, hiszen azt már sokan a fejünkbe verték. A gond inkább az, hogy ha egy mai film azt a hatást kelti, mintha a kilencvenes évek közepén készült volna, akkor épp azok nem fogják megnézni, akiknek mégis csak mondhatna valami újat. Ez a hajó elment, Fekete Ibolya nem beszél a mai film nyelvén. Ki tudja, talán nem is volna hiteles.

Mert ha ezen a furcsaságon továbblendülünk - úgy az első negyedóra után -, akkor egy meghatóan személyes, szívvel és lélekkel teli történetet kapunk, amit könnyű átélni. Akkor is, ha sokan elmondták már előtte, mert sokaknak kellett ez ahhoz, hogy feldolgozzák a múltjukat, gyökereiket. Ezek a sztorik újra meg újra tudnak hatni, épp a személyességük miatt, és mert a sok-sok párhuzam mellett mégis van mindben valami egyedi.

Könnyedén játsszanak el egy egész emberöltőt - Ónodi Eszter és Gáspár TiborFotó: Szlovák Judit / Vertigo Média

Az Anyám és más futóbolondok a családból címet mindenki adhatná a maga történetének is, hiszen mint tudjuk, normális családok nincsenek. Különösen nem egy olyan évszázadban, mint a huszadik, egy olyan helyen, mint Kelet-Európa. Fekete Ibolya filmjének karakterei semmivel sem őrültebbek más családok tagjainál, csak épp nekik kijutott két világháború, egy Trianon, a Rákosi-korszak, ’56, majd Kádár.

Fekete Ibolya filmjének legjobb pillanatai azonban távolról sem azok, amik a történelemleckét mondják fel. Hanem egyrészt a kerettörténet, amiben a végeredményt látjuk: két embert, akinek ezzel a múlttal és utórengéseivel kell élnie és egymással elbírnia; a flashback jelenetekből pedig azok, amik a sorsfordító, nagy pillanatok közt lassan csordogáló időben játszódnak. Például, amikor Berta - a címben szereplő Anya - az ötvenes években egy pénztárcát talál az Állami Áruház lépcsőjén, és szembesül önmaga gyarlóságával. Vagy amikor csomagot kap Amerikából, és ahogy azok a kincsek megtalálják a gazdájukat. Vagy a madártej áhitata - kétszer kétféleképpen.

A film sodrását elsősorban a humora adja, amit épp ezek a megrázó élmények cserzettek keserűvé, mélyebbé. Több olyan aranyköpést is hallunk, amik valamikor régebben akár szállóigévé is válhattak volna - azoknak, akiknek még emlékei voltak erről a korról. De bűntudat nélkül nevethetünk az idős, demens főszereplőn is, mert sikerül úgy ábrázolni, hogy a méltóságán se essen csorba, de a helyzet nehézsége is kidomborodjék.

A keretjátékot persze a két fantasztikus színésznő miatt is élmény nézni: Danuta Szaflarska százévesen is olyan frissességgel és bájjal játszik, amihez csak Darvas Lili fogható a Szerelem-ből, és Básti Juli is minden pillanatban igaz és erős. A film elévülhetetlen érdeme, hogy megörökítette őket ebben az életkorukban.

Két fantasztikus színésznő - Básti Juli és Danuta SzaflarskaFotó: Szlovák Judit / Vertigo Média

De a múltban játszódó cselekményszál is két hasonlóan karizmatikus filmszínész vállán nyugszik: Ónodi Eszterén és Gáspár Tiborén, akik könnyedén játsszanak el egy egész emberöltőt, játékosan és lazán, de mély érzelmekkel. Ónoditól külön bravúr, hogy úgy szinkronizálta le Danuta Szaflarskát, hogy az sem ismeri fel a hangját, aki tudja, hogy övé. Nem könnyű megvalósítani, hogy a nézőnek egyik cselekményszálat se fájjon félbehagyni a másikért, de itt most sikerül, mert egyenrangú epizódok.

A régimódi filmek erénye, hogy jól bánik a színészekkel, fontosnak tartja őket. Ezért működik valódi társaságként Berta baráti köre, amiben még Cserna Antalt és Cseke Katinkát is komolyan lehet venni, de Kerekes Viktóriának, Bartsch Katának, Harsányi Attilának és Szervét Tibornak is súlya van. Gyöngyössy Katalinról nem is beszélve, akinek tekintélyt parancsoló tartása, hovatovább gőgje maga a rangjától és vagyonától megfosztott nemesség.

Valódi társaságként működnek - Pálfi Ervin, Cserna Antal, Bárány Virág, Harsányi Attila, Bartsch Kata és Szervét TiborFotó: Szlovák Judit / Vertigo Média

Szintén régi magyar filmes hagyomány olyan amatőrök szerepeltetése, akiket valahonnan már ismerhetünk, és egyéniségük vagy teljesítményük, amit egész lényükkel képviselnek jól illeszthető a történetbe. Szabó T. Anna, Nagy Dénes, vagy épp a Csík zenekar énekesnője, Majorosi Marianna érdekes színfoltok, nem zökkentenek ki, ellenkezőleg: még akkor is hozzáadnak valami pluszt a filmhez, ha egyszer-egyszer már meghaladja színészi képességüket a pillanat hiteles megteremtése. Ami viszont igazi ritkaság magyar filmben: jók a gyerekek. Jól érzik magukat, hancúroznak, vagy csak nagyokat pislognak - magukat adják, ezért öröm nézni őket.

És bár szegény film az Anyám..., ordít belőle a pénzszűke, a helyszíneknek - különösen a házaknak, lakásoknak - sikerül egész korokat, társadalmi állapotokat megmutatni. Érdekes persze, hogy annak, aki mindenét elveszítette legkésőbb a második világháború után, hogyan lesz negyven évvel később egy képekkel és emlékekkel, régi tárgyakkal telezsúfolt otthona. Felülemelkedünk rajta, mert egy öreg néninek így kell laknia, a múltjával körülbástyázva.

Képekkel és emlékekkel telezsúfolt házFotó: Szlovák Judit / Vertigo Média

Az erős nőkről szól Fekete Ibolya filmje, azokról, akiknek nem emelnek emlékművet, mert legfőbb teljesítményük családjuk összetartása és rendszerek túlélése volt. Azelőtt ez a téma itthon csak drámai tónusban jelent meg, ezért most jól esik nevetve elismerni az érdemeiket. Hogy megérdemlik, ahhoz nem fér kétség, hogy van mit tanulni tőlük, ahhoz se. Ezért lett volna fontos megtalálni azt az utat, amin a mai lányokhoz is eljut a történetük. De annyi biztos nem elég ehhez, hogy számítógéppel összemontírozzák az új filmet archív felvételekkel.

KAPCSOLÓDÓ CIKK