Az év legjobb filmje csendben kúszott be a magyar mozikba

A klán
Vágólapra másolva!
Az olyan filmekből, mint A klán, nincs túl sok, pedig ezek mutatják meg nekünk, hogy nincs olyan, hogy művészfilm vagy közönségfilm, szórakoztatás versus világmegváltás, mert egy igazán jó filmben ez mind együtt van. A klán annyira izgalmas, hogy az első percétől odaszegez a székhez, és belénk fojtja a lélegzetet, majd annyi gondolatot hagy maga után, hogy még napokig töprenghet rajta az ember. Érthetetlen, hogy az elmúlt év fesztiválszezonjában miért nem jutott neki főszerep, de örüljünk, hogy elért Magyarországra, és ne kövessük el azt a hibát, hogy a vakáció miatt kihagyjuk.
Vágólapra másolva!

Az élet tele van jobb sztorikkal, mint amiket bármely forgatókönyvíró ki tudna találni, de ez sosem jelentette azt, hogy a valóság által produkált elképesztő eseteket könnyedén át is lehet ültetni filmre. A klán azonban ritka kincs: egy hátborzongató valós történet, amiből Pablo Trapero rendező mesteri krimit forgatott – az ember még sokáig őrzi magában a képeket, miközben a neten keresgél az eredeti szereplők és körülmények után.

Guillermo Francella A klán című filmben Forrás: Cirko Film

Tényleg létezett egy család – az élén Arquímedes Puccióval -, amelyik elrabolt embereket őrzött láncra verve a fürdőszobában, és míg a gyerekek leckét írták, a nagyobbak tévéztek, vagy mindannyian körbeülték a családi vacsoraasztalt, egy helyiséggel odébb kínok kínját állta ki valaki, hogy aztán az érte kapott váltságdíj megérkezése után kegyelemgolyót eresszenek a tarkójába? Ilyen tényleg megtörténhetett éveken keresztül, folytatólagosan? Tényleg mindenki tudott róla, a feleség főzött is a fogolyra, a nagyobb gyerekek pedig segítettek az elrablásukban? De még csak nem is ez a legdurvább, messze nem.

Sokkal ijesztőbb a háttér, ahol mindez sokáig büntetlenül zajlott: Argentína 1983-ban. Egy katonai diktatúrából frissen szabadult ország, a demokrácia kezdeti bizonytalanságaival, a „szabad rablás” idején. Amikor az egykori katonai hírszerzők, akik addig hivatalból raboltak el, kínoztak halálra, majd tüntettek el nyomtalanul embereket (kábé 30 ezret, politikai okokból), ezt a „tudást” és „rutint” most a piacon kamatoztatták, váltságdíj fejében (mellyel valójában egyetlen életet sem tudott senki visszavásárolni), felsőbb hatalmak hallgatólagos jóváhagyásával.

Le van öntve egy szemet gyönyörködtető, mézédes mázzal - A klán Forrás: Cirko Film

Az argentinok addigra hozzászoktak az ismerőseik, rokonaik hirtelen eltűnéséhez, és hogy ilyenkor nincs remény. Az egyik áldozat a filmben is meglepően gyorsan felfogja, mi történik vele. Persze a helyzetén ez sem segít. Vagyis dehogynem: hamarabb végeznek vele.

A sztori talán legkeményebb eleme az a terror, amit a családfő valósít meg a négy fal között. Ahogy mindenkit manipulál maga körül, ahogy a felesége kétely és dilemma nélkül szolgálja, ahogy a gyerekeiket kezdettől fogva engedelmességre nevelik, és pszichés függésben tartják. Ahogy egy családfő az „értetek teszem” álszent jelszava mögött tönkretesz maga körül mindenkit – ahogy tette ezt az amstetteni rém vagy Bernie Madoff is.

Tönkretesz maga körül mindenkit - A klán Forrás: Cirko Film

De nem, mégsem ez a legkeményebb. A legnehezebb feldolgozni azt – amitől a film igazán húsba vágó tud lenni –, hogy mindez le van öntve egy szemet gyönyörködtető, mézédes mázzal, amit a felületes szemlélő könnyen találhat akár idillnek is. Egyrészt a családon belül, ahol öt jó adottságú, jó képességű gyerek éli látszólag boldog, egymáshoz szoros érzelmi szállal kötődő életét; másrészt a korszakban, amit a film valamiféle aranykorként ábrázol a színekkel, fényekkel, kosztümökkel, helyszínekkel és zenei aláfestéssel –

mintha valóban egy új, szabad és demokratikus világ jött volna el.

Ezt a kontrasztot a legnehezebb feldolgozni, miután az ember összeilleszti a mozaikdarabkákat.

Ennek a rendezői bravúrnak két emblematikus jelenete is van, amelyek magukban hordozzák az egész film esszenciáját, és amikre még sokáig emlékezni fogunk. Az egyik egy hosszú snitt, amely azzal kezdődik, hogy a családanya (aki „civilben” tanárnő) kirak két szelet húst egy tányérra abból a csirkéből, amit frissen készített. Férje (az emberrablásokat szervező Arquímedesz) kedvesen figyelmezteti, hogy adjon eggyel többet, „nehogy éhen haljon” az elkényeztetett vendég, majd Arquímedes elindul a tányérral a felső szint felé, miközben majd minden gyerekére vet egy pillantást, amint azok hétköznapi életük szokásos esti ceremóniáit végzik, végül megérkezünk vele a fürdőszobához, ahol egy láncra kötött, zsákba burkolt arcú férfi retteg vinnyogva. Az idillből vezető út a pokolba – csak pár lépés.

Nehogy éhen haljon a vendég - A klán Forrás: Cirko Film

A másik jelenetben A keresztapá-ban is használt párhuzamos vágás technikájával él a rendező: Coppola klasszikusában egy véres leszámolássorozatot kereszteztek egy keresztelővel, itt az emberrablást egy szenvedélyes, intim szeretkezéssel. Szép hommage, hiszen a hetvenes évek amerikai mozija amúgy is jelen van A klán-ban, úgy a látványvilágban, mint a történet feldolgozásában, ahogy a dinamikus, de nem túlgondolt, életszerű akciójelenetek váltakoznak az apró emberi rezdülésekkel, érzékeny kapcsolati drámákkal. Ahogy az egész film egyszerre tud iszonyú menő és művészien kifinomult lenni – nem véletlenül hasonlítják Coppola, Brian De Palma vagy Scorsese akkori munkáihoz.

Ennek a műfajnak persze elengedhetetlen kellékei a karizmatikus, szuggesztív főszereplők, akik egyszerre félelmetesek és esendők, akiknek démoni erejét éppen az adja, hogy hidegvérű rém- és gaztetteiket szinte már szerethető apró emberi gesztusok kísérik.

A klán főhősét alakító Guillermo Francella pedig legalább akkora klasszis, mint Al Pacino vagy Robert De Niro volt

– sőt, utóbbival még átváltozó képességben is felér, hiszen jól emlékszünk rá egy másik kiváló argentin filmből, a Szemekbe zárt titkok-ból, amiben egy megejtően becsületes, alkoholista ügyészségi munkatársat alakított.

Guillermo Francella A klán című filmben Forrás: Cirko Film

Emlékszünk, mégis nehéz összehozni fejben ezt a két különböző figurát. Arquímedes Puccióként ugyanis olyan magabiztos, szenvtelen modorban követel váltságdíjat a sokktól remegő rokonoktól, sőt, ugyanezzel a megingathatatlan céltudatossággal, érzelemmentes attitűddel manipulálja saját gyerekeit is, hogy az ember ereiben meghűl a vér. Ami A keresztapá-ban Al Pacino mélybarna szemeinek kegyetlen mélységében összpontosult, itt egy jéghideg kékségű szempárban hozza ránk a frászt.

De ahogy annak a filmnek hátterében is egy apa-fiú történet húzódott meg, itt sem csak Arquímedes Puccio sorsa az érdekes, sokkal inkább a legidősebb fiáé, Alejandróé (Peter Lanzani), illetve kettejük kapcsolata. A legnagyobb és leggyengébb akaratú gyerek (éppen ellenkezője a tékozló fiúnak), aki akkor is

képtelen kivonni magát apja zsarnoksága alól, amikor olyan riasztó kegyetlenséggel szembesül, amit felfogni is képtelen

– tudva tudván, hogy az ő közreműködése tette mindezt lehetővé. Mégis, minden egyes helyzetben, amiben családja bűneivel szembenézni kellene, leküzdi magában az igazságérzetet, és egyre nagyobb nehézségek árán ugyan, de folytatja a tagadást és öncsalást.

Peter Lanzani A klán című filmben Forrás: Cirko Film

A rendezői szándék valójában Alejandro vívódásait állítja középpontba, mert azt akarja, hogy lássuk meg magunkat, hiszen ő jelképezi azokat a tömegeket, akik egy elnyomás áldozataiként maguk is a rendszer kiszolgálóivá és fenntartóivá válnak. Akik számára a hűségükért és lojalitásukért fizetett jutalom; a status quo és a hamis, hazug látszat végül többet ér, mint az igazság, és tartósan képesek elnyomni azt a velünk született érzéket, amely valójában mindig megsúgja, mi a helyes, és mi a bűn.

Alejandro az a megalkuvó, akire a diktatúrák, önkényuralmi rendszerek vagy bármely hierarchikus hatalom épül, akitől egyáltalán működni tud.

És akinek egyetlen lázadása önmaga elpusztítása lehet, hiszen ahhoz nincs kellő ereje, hogy a felette uralkodó ellen forduljon.

Pablo Trapero filmjére nem könnyelműség a zseniális jelzőt használni, hiszen egy diktatúra szétesésén keresztül annak továbbéléséről, zsigereinkbe ivódásáról beszél. Arról, hogy ezek a reflexek és működési mechanizmusok hogyan öröklődnek át és maradnak életben akkor is, amikor elvileg politikai rendszert váltunk, és hogyan működnek mikroszinten, az egyes emberek magánéletében is. Hogyan asszisztál hozzá mindenki, aki a maga egyéni kifogásaival nem tesz ellene semmit, összetartva ezzel a rendszert.

Arról is beszél, hogy az elnyomás és terror nem csak úgy nézhet ki, ahogy George Orwell lefestette az 1984-ben: egy velejéig sötét és szorongató falanszterben, hanem lehet olyan alattomos is, hogy a felszínen egy kedélyes világot hazudik – mint a mi legvidámabb barakkunkban. Ettől még azonban tudnunk kell – és a lelkünk mélyén tudjuk is –, hol bújik meg a gonosz, amit ha elpusztítani nem is mindig sikerül, de legalább magára lehet hagyni.