Ezt a filmet nem lehet túldicsérni

2016.10.04. 12:32

Minél több filmet lát az ember, annál kevesebb esélye van a katarzisra, már szinte el is felejtettük, mit jelent az. Szerencsére azonban itt a Toni Erdmann, ami nemcsak a falhoz vág, a mennybe emel, vinnyogó nevetésre késztet, és zavarba ejtő érzelmi kitöréseket okoz, de a végén pontosan azt a megtisztulást éljük át, ami elvileg minden művészi alkotás célja. És ez akkor is bekövetkezik, ha pontosan tudjuk előre, és felkészülünk rá.

Végre megérkezett Magyarországra a film, amitől mindenkinek orgazmusa lett Cannes-ban, kivéve a zsűrit, mert ezek a humortalan alakok képesek voltak díj nélkül hagyni a zseniális Toni Erdmann-t – hőbörgött a mozis világsajtó. Nagy teher egy ilyen filmre beülni pár hónappal az ominózus eufória után, mert az emberben kezdettől akkora az elvárás és az ebből fakadó feszültség, hogy így nem könnyű lenyűgözni.

Peter Simonischek és Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

És Maren Ade rendezőnőnek eszébe sincs rögtön nagyot villantani. Német külvárosi házikóban indítja a filmjét, ahová futárszolgálat érkezik egy csomaggal, és eddig még lehetnénk akár egy Ulrich Seidl-filmben is, ahol – mint tudjuk – mindenki, aki a külvárosban él, a középosztályhoz tartozik, és németül beszél, az szükségszerűen korlátolt, undorító és a társadalom fekélye. Itt viszont láthatóan senki nem veszi magát komolyan, azonnal hülye vicceket sütöget, és direkt kényelmetlen helyzetbe hozza a szerencsétlen kézbesítőt, majd később is az a célja, hogy aki csak szembejön, az zavartan pislogjon, jobb esetben heherésszen, de mindenképp mozduljon ki a komfortzónájából.

Mert amikor megismerjük a film egyik főhősét, Winfried Conradit, aki egy ősz hajúvá és pocakossá vénült kamasznak látszik, csak egy dolog nyilvánvaló: ennek az embernek nem célja a társadalom úgynevezett „hasznos” tagjává válni, nem, éppen ellenkezőleg: ő az udvari bolond szerepét öltötte magára egy olyan világban, ahol nemhogy királyok, de nemesek sincsenek. Igaz, már azokból a nyárspolgárokból sem látunk sokat, akik ellen a lázadás valaha irányult, legfeljebb Conradi úr anyját, de ő már olyan öreg, hogy nem érdemes provokálni.

Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Ahogy Conradival tartunk volt felesége új otthonába, és megismerjük az aacheni „értelmiség” egy apró szeletét, lassan kirajzolódik a kép: a nyugatnémetek híres ’68-as generációjával van dolgunk, azokkal, akiknek a szemében a szüleik – a második világháború bűnösei – a létező legaljasabb, legmegvetettebb emberfajta, akik tekintélytiszteletből és rendszeretetből (melyre természetesen gyerekként nevelték őket) asszisztáltak egy tömeggyilkos világméretű ámokfutásához és a történelem legszégyenletesebb gonosztettéhez. A hatvannyolcasok tehát – Conradi úrral az élükön – minden tekintélyt elvetettek és megvetettek, minden karriert lenéztek, minden eszmét gyűlöltek, és mindent megkérdőjeleztek, vagy mindenből viccet csináltak, így védekezve az ellen, hogy egyszer ők is agymosás áldozatai legyenek.

A volt feleség otthonában azokat látjuk, akik ebből a fiatalkori lázadásból azért jó ideje kinőttek, és mára tisztes értelmiségiként élik, ha nem is nyárspolgári, de mindenképp polgári életüket, csak Winfried Conradi ragadt benne a hatvannyolcas szellemiségben, ő az, aki továbbra is polgárpukkaszt, vagy legalább kicsiket durrantgat immár partizánakcióban, de lépten-nyomon, ahol csak teheti.

Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Kívülállóvá is vált a saját környezetében: a bátyja éppúgy nem tud vele mit kezdeni, mint az anyja vagy a volt felesége vagy annak barátai, és persze a lánya sem, aki viszont egy ellenkező előjelű lázadást hajtott végre, és abban merült el nyakig. (Mert Mrozek Tangó-ja óta tudjuk, hogy a lázadók gyerekei csakis konformisták lehetnek, nekik ez a „lázadásuk”.) 

Conradit szíven üti, hogy rég nem látott lánya, Ines ennyire távol került tőle, bár azt nem tudjuk meg, mióta nem látta, és miért. És persze azt sem látjuk premier plánban, ahogy arcára kiül az elszomorító felismerés, hogy a lányából egy szívtelen, érzéketlen, megjátszós yuppie lett, mert ez nem az a film, és Conradi úr nem az az érzelgős fajta. (A fent említett okokból.)

Victoria Malektorovych, Sandra Hüller és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Onnan tudjuk meg, hogy mégiscsak van neki szíve, hogy a következő jelenetben meghal a kutyája, és azt megsiratja. És mivel ezután nem maradt senkije, akiért érdemes lenne élni, a következő pillanatban már egy bukaresti irodaházban üldögél, és az ott dolgozó lányát várja – mi pedig akkor még azt hisszük, hogy azért, mert tőle várja a megváltást. De ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Inesről addig csak annyi derült ki, hogy rosszul áll neki a nadrágkosztüm, amiben megpróbál komoly embernek látszani; hogy mindenki előtt színjátékot játszik, hogy ne kelljen senkivel beszélgetnie. És hogy az apjától már rég nem vár semmit, még az elmaradt szülinapi ajándékra is csak legyint – nem az első lehetett.

Peter Simonischek és Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

És egyszerre ott áll előtte az apja Bukarestben, és Ines is azt gondolja, azért, mert vigaszt vár tőle a kutya halála miatt – utalva rá, hogy nem ez lenne az első eset, amikor az apa támaszkodik a lányára. Ez a kapcsolat azonban már olyan rég kiüresedett, hogy még udvariasságból sem tudnak mit kezdeni egymással, ráadásul Inesnek stresszes időszak is, komoly fordulópont lehet a karrierjében.

Egészen idáig még semmi zseniális nincs a filmben, együtt feszengünk a szereplőkkel, és várjuk, hogy mi sül ki ebből, de annyi azért átjön, hogy az életben valahogy rohadtul nem mennek flottul a dolgok, az emberek valahogy marhára nem értik egymást, nem tudnak egymáshoz kapcsolódni, és folyamatosan színlelnek – így ha nem is mondjuk ki hangosan, de kezdünk Conradival egyetérteni abban, hogy képtelenség ezt a világot komolyan venni, és jobb kimenekülni belőle. Conradi tehát lemondóan elbúcsúzik a lányától, és elindul vissza a saját, szánalmas életébe, amiben legalább otthon van.

Sandra Hüller és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Ines pedig mindenre elszántan folytatja öncsaló és hazug játszmáit, és ennek részeként elmegy „szórakozni” hozzá hasonló expat „barátnőivel”, két karrierista fapinával. Épp azt ecsetelik egymásnak, kinek nehezebb az élete (a több százezret érő táskáikkal a vállukon, a műkörmöstől frissen szabadulva, Bukarest legmenőbb klubjában), amikor beüt az első igazi meglepetés: felbukkan a címbéli Toni Erdmann. Komolyan mondom, engem tényleg sikerült annyira meglepni, hogy majdnem felsikoltottam a moziban, pedig előtte már a bóbiskolás határán egyensúlyoztam, hiába volt a két amerikai liba meglehetősen szórakoztató karikatúra.

Toni Erdmann ugyanis nem más, mint Conradi úr egy béna parókában és egy nevetséges műfogsorral, aki váratlanul meggondolta magát: rájött, hogy mégsem őt kell megmenteni, hanem a lányát, és hirtelen felébredt benne a szülői felelősség. Ott maradt Bukarestben, és ezentúl eltökélten ügyködik azon, hogy Ines felismerje saját maga elől is gondosan titkolt depresszióját. 

Hadewych Minis és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

A film innentől nemcsak hogy egyre elvetemültebben és kiszámíthatatlanabbul szórakoztató, hanem egyre komplexebben értelmezhető is. Egyrészt ugye ott van két ember elkeseredett harca egymással a közös megváltásukért, amelyben Conradi visszaveszi a felnőtt szerepét, Ines pedig tékozló lányként menekülne a felelősségvállalás elől. Másrészt generációs különbség is feszíti őket: Toni Erdmann nemcsak azt látja, hogy a lány maszkja mögött fájdalom és kiégettség húzódik, de azt is, hogy Ines olyan értéktelen dolgokra pazarolja az életét, mint a siker, a pénz, a karrier, miközben maga is elismeri, hogy – mint minden nagyvállalat vezetése –, az embereket maga körül eszköznek, illetve tárgynak tekinti.

Vlad Ivanov, Peter Simonischek és Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

És végül, ezen keresztül óhatatlanul betekintést nyerünk abba is, amit egyébként nagyon jól ismerünk itt, Magyarországon is: hogy a nyugatról jött multik hogyan kezelnek minket, milyen szándékkal jönnek Kelet-Európába, és mit művelnek itt. Bárhogy is nézzük, ebből a szempontból Maren Ade rendező a gyarmatosítós narratívát erősíti, és meglepő empátiával, érzékenységgel és odafigyeléssel viseltetik az őslakosok iránt.

A filmben a román társadalom egész keresztmetszetével találkozhatunk: ott vannak Ines kollégái, akik mindent megtesznek, hogy a messziről jött kapitalistákra hasonlítsanak, köztük Ines asszisztense, Anca (Ingrid Bisu), aki bár anyanyelvi szinten beszéli a németet, az angolt és corporate bullshitet, annyira zavarban van az érvényesülésért folytatott teperéstől, hogy folyton keveri ezeket a nyelveket.

Ingrid Bisu (középen) a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Természetesen találkozunk a falusi félkegyelműek világával, akik itt szeretetre méltó módon, az elveszett ártatlanság forrásaiként jelennek meg; megismerünk egy olyan vállalatvezetőt, akinek mindegy, hogy kommunizmus vagy kapitalizmus, ő ismeri a dörgést; látjuk, hogyan épül Bukarestben a kalyiba mellé lakópark; és még egy értelmiségi házibuliba is ellátogatunk, ahol kiderül, hogy bármilyen jóindulatúak és udvariasak is a románok, azért nem lehet őket teljesen hülyére venni.

Ezen a házi ünnepségen érkezik el a film tetőpontja, amikor Toni Erdmann olyan helyzetbe kényszeríti a lányt, amiben az nem tud tovább az érzelmei elől menekülni. El kell énekelnie Whitney Houstontól a Greatest Love of All-t, és bár manapság egy ilyen jelenetről mindenkinek az X-Faktor vagy valami hasonló tehetségkutató jut az eszébe, és azt várja, hogy megmutassák: tessék, manapság bárki tud énekelni, itt egy pillanat alatt olyan vérkomollyá válik a helyzet, hogy a kezdeti kacaj az arcunkra fagy, és ereinkben meghűl a vér.

Sandra Hüller és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Sandra Hüller pedig nemcsak hogy jól énekel, de olyan elementáris erővel közvetít valamit a felszín alatt, hogy képtelenség nem a zsigereinkben érezni. Pedig egyszerűen nem lehet rajtakapni a színészi eszközökön, ő lehunyt szemmel énekel, mi meg intenzíven próbáljuk lenyomni a gombócot a torkunkban, és nem sikerül.

De az igazi bravúr nem ez, hanem hogy innentől a film ezen a hőfokon folytatódik, mert Ines számára már nincs visszaút, végérvényesen ledőlt az a fal, ami őt saját magától megóvta, és a külvilág felé is védelmet nyújtott. A filmtörténet egyik legabszurdabb jelenetsora veszi kezdetét, amit még sokan fognak elemezni filmelméleti tankönyvekben és iskolákban.

Miután Inesről lemállott a maszk, többé a jelmezei sem maradhatnak a testén. Eddig is csupa olyan holmiban láttuk, amiről ordított, hogy nem neki való, csak egy elképzelt szerep kellékei, de itt már számára is nyilvánvaló, hogy képtelen őket tovább viselni. Ám ahelyett, hogy megválni tőlük egyszerűen csak felszabadító érzés volna, természetesen újabb bonyodalom támad, hiszen nincs helyette semmi, ami mögé elrejtőzhetne.

Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Kivételesen nem lövöm le a poént, mert minden pillanata kéjes élvezet és kíntól borzongás, de ez az igazi bravúr: Ines pőrére vetkőzése és az, ahogy ebben a helyzetben mindenki viselkedik. Természetesen – ahogy egy vérbeli drámában kell – Toni Erdmann ekkor nemcsak talpig felöltözve, de egy hatalmas, szőrös jelmezben jelenik meg, hogy a végletek elkeseredett ostroma után végre helyreálljon az egyensúly.

Még mindig nincs vége a katartikus pillanatoknak, pedig már azt hisszük, nem bírunk többet elviselni, szétfeszít bennünket az érzelmek örvénye, és valószínűleg ezt Maren Ade is érzi, mert a film végére biggyeszt egy vörösfarkat – csak azért, hogy levegőhöz jussunk. Mert tanulságokat levonni, a szereplők utóéletével foglalkozni igazából nincs értelme, de megkímél minket attól, hogy abban az állapotban kelljen a hirtelen beálló vakító fényben egymás arcába nézni.

Nemcsak hátborzongatóan okos és eredeti, de még tapintatos rendező is. Szinte felfoghatatlan, hogy jutott eszébe ez a sztori, hogyan pattant ki a fejéből ennyi apró geg és ötlet, ami még ez után a beszámoló után is meglepetés marad, miért épp erről a témáról készített filmet, és hogyan tudott valami merőben újat, sajátságosat és többrétegűt alkotni egy olyan korban, amikor naponta százával érnek minket mozgóképi ingerek, és már azt hittük, mindent láttunk, az összes fordulatot, csavart, trükköt ismerjük. Hát, tévedtünk, és mekkora öröm beismerni.

Természetesen Maren Ade nem egyedül felelős ezért az élményért, mert ha nem lenne két akkora színésze, mint Sandra Hüller és Peter Simonischek, feleennyire sem működne az egész, így meg az arcuk kitörölhetetlenül belénk ivódik, és ahányszor eszünkbe jut, egyrészt muszáj magunkban röhögni, másrészt újra meg újra elképedünk azon, milyen bátorság kellhet ekkora kitárulkozáshoz.

Sandra Hüller és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmbenForrás: Cirko Film

Persze a mellékszereplők is mind hibátlanok, a kis asszisztenstől az amerikai tyúkokon át a német yuppie-kig, és ez így már mindenképp egy erőskezű bábmester érdeme. De most jut csak eszünkbe, hogy ugyanott tartunk az áradozásban, ahol Cannes-ból tudósító kollégáink, így pedig mi is ugyanazt a terhet rakjuk az olvasó vállára, amivel nekünk kellett a filmet megnézni. De tudja, mit? Nem baj. A Toni Erdmann bármekkora elvárásokkal megbirkózik.

KAPCSOLÓDÓ CIKK