Majdnem olyan imádni való, mint az Életrevalók
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Novemberben a mozi arra való, hogy feledtesse velünk az előttünk álló telet, és melegséget sugározzon, úgyhogy a JutalomJáték című filmet a lehető legjobbkor mutatták be. A félig angol, félig magyar produkcióból minden hiányzik, amiért a magyar filmeket kárhoztatni szoktuk, és szinte minden megvan, amire ilyenkor szükségünk lehet: kedves történet, sziporkázó humor, jó színészek és kellemes látvány. Nincs olyan, akinek ne ajánlanánk.
Amióta Hollywood leszokott arról, hogy egyszerű, de szerethető történeteket gyártson eredeti karakterekkel, hiteles viszonyokkal, életszerű párbeszédekkel és érzelmes humorral – ehelyett ráállt a nagyüzemi agyzsibbasztásra –, valóságos felüdülés, ha néha-néha egy angol vagy francia film pótolja az ilyen filmek hiányát.
A csúcs persze az Életrevalók volt, de minden évben nem születhet ilyen remekmű.
Szerencsére ahelyett, hogy öt évvel később az Életrevalók amerikai remake-jén fanyalognánk, most örömmel jelenthetjük, hogy készült egy újabb európai – ezúttal angol–magyar – Életrevalók, ami persze kicsit más, de majdnem ugyanolyan jó.
Itt is adott egy mozgásában korlátozott főhős: Sir Michael Gifford (Brian Cox), az egykor nagynevű Shakespeare-színész, akit időskorára megtámadott a Parkinson-kór, ezért alapvető képességei (úgymint két lábon járás, kézzel borotválkozás vagy megfelelő időben vécére távozás) erősen hanyatlásnak indultak. Sir Michael pedig nem az a fajta, aki élvezi a kiszolgáltatottságot, vagy aki megválogatná, kin tölti ki érthető frusztrációját. Szóval nem könnyű megfelelő gondozót találni mellé, bár – ahogy a franciáknál – álomszerű környezet várja azt, aki mégis vállalkozik rá, csak itt nem egy párizsi belvárosi palota, hanem egy angol vidéki kastély szolgáltatja a kellemes miliőt.
Muszlim ápolóról azonban itt szó sem lehet – ezt egy zavarbaejtően szellemes párbeszédben leszögezik –, ezért a választás végül egy kelet-európai (éppenséggel magyar) bevándorló lányra esik: Horváth Dorottyára (Coco König). Angolok nyilván nem vállalnak ilyen munkát, úgyhogy mindenképp külföldit kellett találni, az pedig nyilvánvalóan csak hozzáad a sztorihoz, ha a két főhős eltérő nemű, még ha a szexuális bizsergés lehetőségét ki is zárhatjuk.
Az idős, zsémbes úr és a fiatal, ártatlan lányka párosa mindig remekül működik, de itt nemcsak azért, mert a felállásban kódolva vannak a hátsó szándékoktól mentes, gyengéd érzelmek, hanem mert
a forgatókönyvírók ritka jó, karcos humorral, szókimondó őszinteséggel, élet- és emberismerettel töltötték meg a párbeszédeket.
Persze miről is tudhatnának többet a forgatókönyv mesterei, ha nem a filmek és a színház világáról, és benne a színészek lelki életéről... (Különösen, ha az írók egyike maga a rendező, akinek volt már dolga jó néhány színésszel.) Mégis ritkán látni, hogy ilyen hitelesen – és egyben szórakoztatóan – beszélnének arról, milyen hiúak, önimádóak, zsarnokok és egyszerűen csak taplók tudnak lenni, és hogy mindemögött mennyi öngyűlölet, maximalizmus, tehetség és szorongás van. Brian Coxnak igazán nincs nehéz dolga, annyi emlékezetes poént adtak a szájába, és olyan egyértelműen megrajzolták a karakterét, hogy bizonyára mintát is talált hozzá.
A másik visszatérő humorforrást, Dorottya magyar származását valószínűleg Edelényi János rendezőnek és társ-forgatókönyvírónak köszönhetjük, és ha a valóságban nehéz is elképzelni ilyen öntudatos identitásvállalást egy tizennyolc éves lánytól, a filmben remekül működnek az ezzel kapcsolatos poénok, és a magyar nézőknél különösen be fognak találni.
Persze minden egy kicsit el van túlozva, elvégre ettől lesz valami vígjáték, így Dorottya magyarsága mellett a két főhős Shakespeare-rajongását is túltolják a filmben – csak úgy repkednek az idézetek, mintha létezne olyan színész, aki tíz év múlva is emlékszik a színpadi szövegére, de nem sorokra, hanem egész jelenetekre és monológokra. Sebaj, ennyi népnevelés belefér sőt, európai – bocsánat, angol – filmnél kötelező, hiszen nem igazi színész, aki nem játszik Shakespeare-t színpadon, legfeljebb bohóc.
De hagyjuk a szőrszálhasogatást, a JutalomJáték nem az a film, amivel érdemes lenne kötekedni. Jó nézni, időnként kuncogni rajta, máskor ellágyulni, és ha nincs is semmi meglepő fordulat, minden halad a maga jól ismert medrében, ilyen élményre is nagy szükség van, mert ritka kincs, ha valami nem akar önmagánál többnek látszani.
A JutalomJáték a magyar résztvevők ellenére (Edelényi mellett Máthé Tibor az operatőr, Pacsay Attila a zeneszerző, Zányi Tamás felelt a hangért, félig magyar Coco König, és Lukáts Andor is többször feltűnik) semmiben sem látszik magyar filmnek: jól használja a sémákat, nem rontja el a hatást ügyetlen részletekkel, tartja a ritmust, és profin, magabiztosan meséli el a sztorit. De mindenekelőtt: életkedvet sugároz.
A keserédes humor mellett (ami érdekes egyvelege az angolok száraz vicceinek és a magyarok édesbús indulatoskodásának) az életörömért elsősorban a Dorottyát alakító Coco König és az epizódszerepekben feltűnő, klasszikus angol karakterek felelősek, és mindannyian tökéletesek a maguk nemében.
König üdítően eszköztelenül játszik, ami pozitív példa lehet a magyar színészek számára is, hiszen hozzájuk hasonlóan színpadon kezdte a pályáját, ez az első filmfőszerepe, mégsem kapjuk rajta egyetlen teátrális gesztuson vagy eltúlzott hangsúlyon sem. Jó, talán azért sem, mert a filmet szinkronnal vetítik, de akkor már hadd fejezzük ki elismerésünket a magyar változat szinkronrendezőjének és színészeinek is, különös tekintettel a Brian Cox hangját kölcsönző Haumann Péternek.
Coco Könignek azonban nemcsak azért jósolunk nagy jövőt a vásznon, mert nem keveri össze a színpadi színjátszással, hanem mert pontosan azt valósítja meg, amire szerepe szerint is törekszik: eggyé válik a figurával. Ezen kívül élmény látni egy olyan szépséget, aki a külsejére egyáltalán nem fordít energiát, sőt, a háttércsapata sem – nincs smink, frizura vagy előnyös jelmez –,
pusztán az intelligenciája és az őszintesége adott ahhoz, hogy mindenkit levegyen a lábáról.
Nem tudnánk kapásból olyan magyar színésznőt említeni, aki ezt a szerepet így megoldotta volna.
A prímet azonban természetesen Brian Cox viszi, és ha az embernek eszébe is jut, hogy valószínűleg nem ő volt a producerek vagy a rendező első választása, végül hibátlanul hozza a figurát, és annak is örülünk, hogy elkaphatunk egy-egy pillanatot grandiózus pályájából és fiatalkori alakításaiból. A filmvégi monológ pedig – ami minden műfaji filmben felteszi a történetre a koronát – igazán erős és hatásos az előadásában. De persze a szöveg is remek. Olyan korban élünk, amiben végre erényt lehet kovácsolni a tökéletlenségeinkből, hibáinkból, amikor a fiatalságra és szépségre való megátalkodott törekvésről kimondhatjuk: nevetségességbe hajszolja az embert.
Ahogy Brian Cox a színpadon nemcsak felvállalja gyengeségét és esendőségét – miközben ezzel bölcsességet és erőt sugároz –, óhatatlanul eszünkbe jut sok-sok hasonló beszéd, amit az utóbbi években láthattunk pompás díjkiosztókon, ahol idős mestereket ismertek el életműdíjjal – csak ők többnyire a látszat fenntartásán fáradoztak, nem mertek ilyen őszinték lenni.
Mégis, hirtelen megértjük, mit jelenthetett számukra mindez, mit próbáltak leplezni vele, milyennek akartak még utoljára mutatkozni, és mennyire fontosak ezek a pillanatok akkor is, ha a gáláknak általában a legunalmasabb, legvontatottabb percei, amiket a tévés közvetítésben legszívesebben átugranánk. A JutalomJáték ezentúl velünk lesz minden ilyen alkalommal, és elővehetjük azokon a vasárnap délutánokon is, amikor csak egy jót akarunk röhögni.
Anthony Hopkinsszal kerüljük, hogy Hannibal Lecterről beszéljünk
A 70 éves Brian Cox igazi hollywoodi vén róka. Rendszerint sötét lelkű, de legalábbis morcos öregurakat testesít meg kisebb-nagyobb mellékszerepekben. A Bourne-filmekben ő volt a CIA-s főgonosz, a Trójában a bestiális Agamemnón, Woody Allen Match Pointjában a fegyverrajongó após, mozis karrierje elején pedig – öt évvel Anthony Hopkins előtt – eljátszotta Hannibal Lectert. Most egy magyar rendező filmjében vállalt szerepet, Edelényi János JutalomJátékában egy kiállhatatlan pacákot játszik, akit egy fiatal lány próbál megszelídíteni. Cox szinte szünet nélkül, évente hét-nyolc filmet forgat, mégis szakított időt, hogy a JutalomJáték bemutatója alkalmából eljöjjön Budapestre, és interjút adjon az Origónak. Kiderült, hogy rühell jelenetet ismételni, esténként füves cigivel lazít, Hannibal Lecter tabu téma, ha „Tonyval” dumál, és majdnem belekerült a Trónok harcába – csak nem fizettek eleget.