Ezt a filmet tényleg megéri moziban látni

2017.04.04. 06:58

Ha van most film, amiért érdemes elzarándokolni a moziba, az Terrence Malick nagyszabású természetfilmje, Az univerzum története. Gyönyörű tablókon elevenednek meg kozmikus léptékű események: bolygók születnek, fortyog az ősóceán, különös mélytengeri szerzetek úszkálnak előttünk. Aki falra mászik Malick filmjeinek lírai narrációitól, az készüljön fel a legrosszabbra, de a helyenként giccsbe és modorosságba hajló filozofálás ne vegye el a kedvét senkinek. A képek magukért beszélnek. 

Mindenki emlékszik Az élet fájá-ra? Micsoda kérdés. Terrence Malick 2011-es elbeszélő költeményének egyik legtöbbször emlegetett szekvenciájában a rendező bő negyed órára megszakította a texasi családtörténetet, és kozmikus távlatokat nyitott, lélegzetelállító képsorokban vázolta fel a világegyetem születését, a földi élet kialakulását. A jelenetsor, amelyben még CGI-dínók is helyet kaptak, mélyen személyes emberi történet ellenpontozására szolgált. Lám, milyen kicsik vagyunk az univerzumban, és mégis, egy újszülött világra jövetele a családja számára akkora súllyal bír, mint egy galaxis megszületése.

Dinoszaurusz Az élet fája című filmbenForrás: Corner Film

Malick már a hetvenes években kitalálta, hogy – az akkor még Q című projektjével – filmre vinné az univerzum keletkezését, aztán jegelte az ötletet, mondván, meg akarja várni, amíg elég fejlett lesz a technológia álmai megvalósításához. Az univerzum története tehát több évtizedes tervek betetőzése; egyben olyan, mintha Malick összesöprögette volna Az élet fája vágóasztalán maradt snitteket, és csinált volna belőlük egy természetfilmet, hogy ne menjenek veszendőbe. Egy természetfilmet, ami magán viseli a rendező sokak által éltetett, mások által kárhoztatott stílusjegyeit. Igen, van benne ringatózó búzakalász, elhaló narráció és CGI-dinó is.

A filmnek minden képkockájából, a részben a világ eldugott helyszínein forgatott, részben egy speciális effektes csapat számítógépein megalkotott tablójából süt, hogy 73 éves készítőjük még ma is gyermeki ámulattal adózik az űr léptékei és az élővilág sokszínűsége előtt. Az univerzum története ezért tud beszippantani, no meg azért, mert Malick át is tudja adni filmes eszközökkel ezt a csodálatot. 

A galaktikus folyamatok, az evolúció lépcsőfokai méltóságteljes lassúsággal, klasszikus zenei aláfestéssel követik egymást a vásznon, és a spirituálisra fogékony Malick úgy illeszti össze az audiovizuális elemeket, mintha a természetnek szentelt katedrálisban tartana misét. Fenséges, ahogy gázködök terjednek az űrben, félelmetes, ahogy az ősóceán magmát öklendez, örömittas, ahogy az élet utat tör magának a káoszból. Az olyan prózai élvezetekről nem is beszélve, mint egy-egy furcsa mélytengeri szerzeten legeltetni a szemünket. 

Az univerzum történeteForrás: Vertigo Media

A természetfilmek rajongóit vagy azokat, akik szeretnek a planetáriumba járni, de már ódivatúnak tartják a lézershow-kat, nem hagyja cserben a film, olyankor viszont rendre megbicsaklik, amikor az embert is be akarja vonni a diskurzusba. A 35 mm-es celluloidra forgatott, káprázatos képeket meg-megszakítják házimozis felvételek, amelyek a modern civilizációban, főként harmadik világbeli városokban, ázsiai nyomortelepeken játszódnak.

Ha Malick az érintetlen természet magasztosságát szerette volna kontrasztba állítani az iparosodás utáni társadalom romboló hatásával – nyílt vágóhidakon tapicskolunk a vérben, katonákba ütközünk –, akkor nem sikerült semmi újat vagy mélyenszántót mondania a témában. Sőt, még kicsit visszásan is veszi ki magát, ahogy a kézikamerás operatőr verekedő hajléktalanok körül forgolódik, őket is fétistárgyként szemléli, mint egy jómódú turista, aki videóra veszi a nyomort, mert az olyan egzotikus. (Giccsbe hajlik egy ősemberes szegmens is, ahol a tűz felfedezésétől az ősbűn elkövetéséig naivan ugrándozó meztelen afrikaiak járják végig az emberiség mitikus első lépéseit.) 

Az univerzum történeteForrás: Vertigo Media

A film a szándékosan amatőrre vett videokamerás betéteket leszámítva végig szemet gyönyörködtető, viszont nem szolgál egy olyan képpel sem, amely beleégne az agyunkba, adós marad egy olyan transzcendens élménnyel, mint mondjuk az első Atlas-rakéta felrobbanása a hasonló témákat hasonló módon körüljáró Koyaanisqatsi-ból. Szépen szemléltet, de nem világít rá többre, mint a Bolygónk, a Föld dokumentumfilm-sorozat tetszőleges epizódja. Csak azokat nem láthatjuk a moziban.

Pedig Malick ebben a filmjében is felveszi azt a tépelődő, filozofáló magatartást, ami Az őrület határán-t vagy Az élet fájá-t jellemzi. Saját – vagy, ha úgy vesszük, az emberiség – kérdéseit ezúttal Cate Blanchett teszi fel helyette a film narrációjában, amely a Malicktől megszokott, pályafutása során egyre töredezettebbé, egyre absztraktabbá váló félmondatokból, költői kérdésekből, egyszavas megállapításokból áll. 

Az univerzum történeteForrás: Vertigo Media

Én annak a szűk létszámú, rohamosan apadó csoportnak a tagja vagyok, akik még a rendező legújabb, a hagyományos történetmesélést úgy, ahogy van eldobó alkotásait is szeretik (To the Wonder, Knight of Cups), de tökéletesen meg tudom érteni, ha a többség falra mászik tőle. Most még én is úgy érzem, hogy elvetette a sulykot, engem is idegesített, amikor Blanchett ötvenedszer is elsuttogta fennkölt hangon, hogy „Anyám, merre vagy?”. A létfilozófiai elmélkedések modorosan, banálisan csapódnak le, elvesznek az élményből, és néha még nyelvtanilag is katasztrofálisak, bántják a fület. („Mennyi öröm! Miért nem mindig?”) 

Az univerzum története kétféle változatban létezik: hozzánk ez a másfél órás nagyjátékfilm jutott el, máshol egy negyvenperces, IMAX-verziót is vetítenek, amelyet Brad Pitt narrál. Van egy olyan érzésem, hogy javára válik, ha rövidebbre vágják: úgy nem ununk bele a magvasnak szánt szövegekbe, és a nagyobb méretű és felbontású formátumban még jobban kiélvezhetjük azt, ami erőssége a filmnek. 

Az univerzum történeteForrás: Vertigo Media

De mindez ne tántorítson el senkit. Vigye el rá bátran a csillagászatért bolonduló rokont, az állatszerető gyerkőcöt, a nap 24 órájában National Geographicot néző nagyszülőt. Ha nincs is többletjelentése, a felszín ritkán ilyen szép. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK