Dermesztően jó ez a krimi

A Sicario és A préri urai után megint egy remek bűnfilmmel jelentkezett Taylor Sheridan. Skandináv kriminek is elmenne a Wind River, zimankós hangulatával, ráérős tempójával és megrázó drámájával a szívünket bokszolja a legerősebben. A nagy izgalmakkal sokáig adós marad, de a kíméletlen finálé mindenért kárpótol. Jeremy Rennert A bombák földjén óta nem láttuk ilyen jónak, a mindig remek Elizabeth Olsent nem lehet elég filmben szerepeltetni, a gyönyörűre fagyott tájat pedig akármeddig elnézegetnénk.

Jöhet a Star Wars, riogathat a Hóember vagy Stephen King gyilkos bohóca, én mégis ezt a filmet vártam a legjobban a Szárnyas fejvadász 2 mellett. Kíváncsi voltam, vajon Taylor Sheridan harmadszor is le tud-e nyűgözni a Sicario és A préri urai után. Azt a két filmet csak írta, ezt már rendezte is, de azért ugyanarra számítottam: egy brutális thrillerre, ami úgy zakatol át rajtam, mint a páncélvonat, és miközben zseniális akciójelenetekkel nyűgöz le, a film után mégis az emberi dráma marad velem.

Jeremy Renner a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Nem csalódtam, még ha nem is pontosan azt kaptam, amit vártam. A Wind River remek krimi, méltóságteljes mozi, ami

inkább kíméletlen gondolatokkal, mint az egekbe szökő feszültséggel taglóz le.

A hangulata az, amit nem tudunk feledni: a hideg, ami még a multiplex melegében is csontig hatol, a hófúvás, ami utána a metrón is a fülünkbe cseng, és ami 0-24-ben kísérti az északi rezervátumokban fagyoskodó embereket. „Itt csak csend van és hó!” – nyüszít fel valamelyik szerencsétlen, aki beleroppant a kilátástalanságba, abba, hogy ezen a hegyvidéken semmit nem lehet csinálni, csak belebámulni a végtelen, üres térbe.

Meghal egy lány a fagyban, a szűz havon fut át, amikor szétrobban a tüdeje. A vadász (Jeremy Renner) találja meg, aki a jószágokat tépázó farkasokat irtja, és ő segít majd a helyszínre érkező, felkészületlen FBI-ügynöknek is (Elizabeth Olsen), akit csak azért vezényeltek ide, mert ő mulatott legközelebb ehhez az isten háta mögötti városhoz.

A rejtély nem nagy kunszt, Columbo tíz perc alatt megoldaná, amit itt két órában fejtenek meg. De most nem is az az érdekes, hogyan bogozzák ki a szálakat – nincsenek azok egyáltalán összekuszálva –, hanem az, ahogy komótosan zajlik a történet, és közben felfeslik, mi rágja belülről ezeket az embereket.

Elizabeth Olsen a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Más ez a krimi, mint a többi – több benne a dráma, a gyász és a hallgatás –, de azért itt is akadnak közhelyek: az FBI-os az a tapasztalatlan újonc, aki keményebb, mint amilyennek látszik; a vadász meg az amerikai hős, aki mindig kap egy második esélyt. Kötődése van az ügyhöz, egyszer már elszúrt egy hasonlót, most a bűntudatán akarna enyhíteni a nyomozással, ha nem tudná, hogy úgysem lehet. És a monológok, igen, néha giccsesek, még ha a szülők legmélyebb félelmére tapintanak is rá, hogy résen kell lenniük folyamatosan, és figyelni, különben baja eshet a gyereknek, és azért nem lehet majd mást hibáztatni.

A fagyott táj a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Könnyű fogást találni a filmen, elvégre ez Taylor Sheridan első (fontosabb) rendezése, látszik, hol ér el a szókincse határához, de ilyenkor inkább udvariasan félrenéz az ember, és nem feszegeti, miért ingadozik olyan közhelyesen a kép, ha valaki szédül, nem veti a szemére azt sem, hogy elcsúsznak az arányok a műfajok (dráma+thriller) között, és nem kérdezi, miért nem tudta szépen belesimítani Nick Cave zenéjét a filmbe, mikor a költő most is úgy suttog a szélben, mint Az ajánlat-ban.

Elvégre a bajnok rúghat néha kapufát. Sheridan írt már két tökéletes filmet, a mexikói drogháborút feszegető Sicario (kritikánk) a huszonegyedik század másik legjobb thrillerje a Nem vénnek való vidék mellett, amely darabjaira szedte, majd zseniálisan újjáépítette a zsánert, A préri urai pedig annyira rátapintott a korszellemre a bankrablónak álló szegénylegények meséjével, hogy egy időben divat volt abból levezetni Donald Trump választási győzelmét.

Jeremy Renner a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Az a western a mindenen átgázoló akaratról beszélt, arról, hogy Amerika erőszakkal is hajlandó visszavenni az álmot, ami kipergett a kezei közül. Nem Robin Hoodokról írt filmet Sheridan, akik a csóróknak osztják vissza a bank pénzét, hanem kapitalistákról, akik azért rabolnak, hogy a nagyvállalat helyett ők maguk termelhessék ki az olajat a rancsukon. Ki akarják szakítani a mélyszegénységből a kölykeiket, és ezért vállalják, hogy más fog szenvedni, csak nekik ne kelljen.

Erről szól a Wind River is, csak ami A préri urai-ban a szegénység volt és a hitelválság, az itt a fagy, ami fojtogat,

a részvétlen természet, amit csak csodálni lehet – vagy meghalni benne.

Sheridannek megint a hátsó szándék az érdekes, ami az erőszak mögött lapul, és most is érdekesen fejti fel az önigazolást, amivel felhatalmazást gyárt magának az ember, hogy visszaéljen az erejével.

Tyler Laracca és Martin Sensmeier a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

A Wind River is megérti a bűnbe eső kisemmizetteket, de ez a film inkább a túlélőkhöz címez balladát. Emily Blunt még megroppant a farkasok földjén a Sicarió-ban, Elizabeth Olsen már felszívja magát, hogy szembenézzen kilátástalansággal, gyásszal, fájdalommal.

A legnagyobb harcos mégis Renner téli cowboya: ő az, aki elfogadja a felfoghatatlan tragédiát, és megalkotja belőle a túlélők életfilozófiáját. Azt sugallja,

nincs olyan fájdalom, amivel ne lehetne együtt élni, nincs olyan erő a természetén kívül, amit ne lehetne legyűrni.

Vannak, akik belehalnak, de csak azok élik túl, akik küzdenek. Lehet, hogy utópia, de két órára jólesik hinni benne.

Kelsey Asbille a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Akad egy furcsasága is a filmnek: bár krimiben járunk, a Wind River csak elvétve izgalmas. A Sicarió-ban tombolt a feszültség, ezt viszont nem fogjuk azzal vádolni, hogy veszélyes szintre emelte a pulzusunkat. A karakterdráma a hangsúlyosabb benne, és az elmélkedés a gyászról, szülői felelősségről, indián sorsról, női sorsról.

A Wind River inkább A préri urai-ra hajaz: sokáig altat a melankolikus hangulatával, hogy a végén annál jobban üssön az elszabaduló erőszak.

Itt is későn robban az adrenalinbomba, de legalább nagyot szól.

Brutális a film végi pisztolypárbaj, kárpótolja azokat is, akik a krimi minőségét kizárólag feszültségben mérik.

Jeremy Renner és Gil Birmingham a Wind River – Gyilkos nyomon című filmben Forrás: Vertigo Média

Jeremy Rennertől a legjobb alakítását láthatjuk megtépett vadászként A bombák földjén óta, Sheridantől pedig a harmadik legjobb filmjét, ami nem tökéletes ugyan, de van annyira okos, szép és megrendítő, hogy még a hibáit is szeretni lehet. Csak a szinkronért kár: egy ilyen filmben még a csendet is jobb angolul hallgatni.