Akcióhős srác a szomszédból

Tizenöt éve még voltak filmsztárok és azon belül akciófilm-sztárok. Mára a határvonalak elmosódtak és párhónapos edzés után bármely drámai színész megmentheti a világot. Végleg lejárt az egyetlen arckifejezéssel operáló hústornyok ideje, vagy csak múló divat Keanu Reeves, Matt Damon, Edward Norton és James McAvoy akcióhősként alkalmazása? Utánajárunk, hogy a hatvanéves Sly vagy a kölyökképű Bourne, illetve a 300 chippendale-hadserege vagy a sármos és vicces Robert Downey Jr. jelentenek erőteljesebb tesztoszteron-bombát a moziban.

Vágy és vezeklés, Színes fátyol, A szépség és a szőr, Corelli kapitány mandolinja - mi a közös az utóbbi pár év itt felsorolt romantikus drámáiban? Az, hogy ezen filmek férfi sztárjaiból lettek a 2008-as mozinyár akcióhősei. Bizony, egy tejfehér, szeplős skót srácból (James McAvoy - Wanted), egy vasággyal 60 kilós drámai színészből (Edward Norton - A hihetetlen Hulk), egy új életet kezdett alkoholista és drogfüggőből (Robert Downey Jr.) és egy Shakespeare-színészi adottságokkal rendelkező walesi úriemberből (Christian Bale - A sötét lovag). A tendencia persze nem előzmények nélküli, hiszen az utóbbi évek legjövedelmezőbb sorozatai (Pókember, Bourne-széria) sokkal inkább főszereplőik szomszédfiús sármjára, mintsem terebélyes izomzatára támaszkodtak.

Pörgessük azonban vissza az idő kerekét 15-16 évvel! Hollywood leginkább kasszabiztos sztárja ekkor nem más, mint egy vaskos akcentusú egykori osztrák testépítő, Arnold Schwarzenegger, aki pár szánalmas komikus próbálkozását leszámítva nem nagyon tudott mellélőni. A Terminátor két része, a Két tűz között vagy Az utolsó akcióhős elképzelhetetlen lenne bárki más főszereplésével és Schwarzi tekintélyes jelenlétével sikeresen palástolta a színjátszásbeli deficitjét. Hasonló volt a helyzet Bruce Willisszel is, aki 2-3 arckifejezésnél többet nem nagyon tudott produkálni, de azok bőven elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a nézők zabálják minden zsaruszerepben. A jóindulatot és az akció-klasszis státuszt persze a Drágán add az életed-széria alapozta meg, míg Sylvester Stallone két ilyen sikeres sorozattal is bebiztosította magát évtizedekre. Mostanában derült ki, hogy Rocky és Rambo hatvan felett sem hagyja hidegen az akciófilm-rajongókat, de az izomkolosszusok aranykorában Sly olyan filmekkel is megmászta a bevételi listák csúcsát, mint a Cliffhanger, a Tango és Cash vagy A pusztító. Amerikai bevételeik alapján nem feltétlenül, de a világ többi táján (pl. nálunk) élvezett népszerűségük révén feltétlenül meg kell említeni a kilencvenes évek elejének akció-aranycsapatában Steven Seagalt (Úszó erőd, Lángoló jég), Jean-Claude Van Damme-ot (Dupla dinamit, Tökéletes katona, Időzsaru) és Dolph Lundgrent (He-Man, Leszámolás Kis-Tokióban, Tökéletes katona), is, akik nem álltak ugyan a színészi mesterség magas fokán, de egy másodperc alatt kifektettek volna, ha emiatt kritizálod őket.

Arnold Schwarzenegger a Terminátor 2 - Az ítélet napja című filmben

Túl egyszerű magyarázat lenne, hogy a küzdősportokat a színészettel ötvöző csapat a kilencvenes évek derekán kiöregedett az akció műfajából, hiszen többségük ma is lazán átugrik egy felhőkarcoló tetejéről egy helikopterre. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hollywoodi stúdiófőnökök felismerték, hogy az akciófilmek közönsége túlságosan beszűkült, a munka javát úgyis a kaszkadőrök végzik és egy-egy hitelesebb, komolyabb színésszel 15 feletti, egy-egy finomabb arccal pedig a női közönséget is be lehetne csábítani a moziba. A fordulópontot az 1994-es Féktelenül jelentette. Keanu Reeves mindenben a fent taglalt izomkolosszusok ellentéte: független filmeken edződött, egzotikus, lányos arca maximum tinibálvány-státuszra jogosította fel és kamasztestével nem hogy egy buszt, de még egy dömpert se nagyon tudott volna megtartani. Utóbbit volt a legegyszerűbb megoldani, egy személyi edző seperc alatt formába hozta Keanut, akitől egyébként nem volt teljesen idegen az akció műfaja, hiszen a Holtpont-ban már tisztességesen teljesített. Vele a szerelmi szál is hiteles lett (Sandra Bullock lényegesen jobban mutatott mellette, mint Stallone oldalán A pusztító-ban), és tódultak a nők is a moziba, nem zavarta őket egy percig sem a hangos fémcsikorgás a betonon, hiszen az olajfoltos izomtrikóban feszítő, tüsifrizurás Reeves látványa mindenért kárpótolt.

Keanu Reeves a Féktelenül című filmben

A korábban már az akció műfajában is bizonyított Tom Cruise sem akart lemaradni, és a Mission: Impossible-franchise kőbe véste az ezredforduló környékének új akcióhős-ideálját: szívós, ravasz, jól mutat öltönyben és atlétában is, kölyökképű, nem baj, ha 170 centis és inkább szálkás, mint robosztus. A Mission: Impossible-trilógia Cruise-karrierjével egyenesen arányosan veszített a lendületéből, de időközben el is foglalta a helyét egy új, sokkal tökösebb magányos ügynök, bizonyos Jason Bourne. A Good Will Hunting és A tehetséges Mr. Ripley főszereplője a legképtelenebb akcióhősnek tűnt átlagos arca és drámai színészi háttere miatt, de Bourne-ként pontosan ezek a tulajdonságok váltak a javára, az erősen kezdő és mégis egyre javuló széria újradefiniálta az akció műfajának szabályait, Jason Bourne pedig még az ugyanezen monogramú 007-esnek is feladta a leckét. Sőt, manapság szinte minden akcióthrilleren érződik a Bourne-trilógia hatása, akár a főhős karaktere, akár a rángatózó kameramozgás miatt.

Matt Damon A Bourne-csapda című filmben

Az újfajta akcióhős-ideál ezt követően hatványozottan jelentkezett a képregény-adaptációk elburjánzása miatt. Mivel a legtöbb szuperhős alapvetően észrevehetetlen, hétköznapi ember, aki csak különleges alkalmakra ölti fel a képregénygúnyát, nem lett volna szerencsés kétméteres izomkolosszusokat préselni Pókember vagy Batman harisnyájába, a producerek így inkább csekély kommerszfilmes háttérrel rendelkező drámai színészekhez (és vizuális bravúrokra képes kultfilmrendezőkhöz) fordultak. Tobey Maguire (Pókember) és Christian Bale (Batman: Kezdődik!) szerepeltetése abszolút telitalálatnak bizonyult és úgy tűnik, az eminens szuperhősök névsorához idén nyáron Robert Downey Jr. (Vasember) és Edward Norton (A hihetetlen Hulk) is felzárkózik. Esetükben az egyetlen keserűség csak az, hogy így egyre kevesebbet láthatjuk őket majd rizikósabb, drámai szerepekben, bár Bale-nek például remekül sikerült megtartania az egyensúlyt a független filmek és a blockbusterek között. Kérdés, hogy ez meddig lesz így, ha a Terminátor-sorozatot is sikeresen újjáélesztik vele.

Robert Downey Jr. és Jeff Bridges a Vasember című filmben

A nyugdíjkorhatárra fittyet hányó izomagyú taták persze nem adják olyan könnyen dicsőséges műfajukat: Stallone a visszeres lábú Rockyt és Rambót is viszonylag sikeresen újraizzította, míg Bruce Willis (akinek a Ponyvaregény és Sin City típusú kultfilmek jócskán meghosszabbították a szavatosságát) negyedszerre is sikerre vitte a Die Hard-ot. A másodvonalbeli Kurt Russellt Tarantino hozta vissza a köztudatba (Halálbiztos), Jean-Claude Van Damme pedig önironikus metafilmmel (amit nagy sikerrel vetítettek a cannes-i filmvásáron) jelzi, hogy 48 évesen is tud még spárgázni. Valószínűleg pont az akcióhős-ideál változása miatt nem akadtak igazán komolyan vehető utódaik, bár The Rock és Vin Diesel nyilvánvalóan pályáztak a megüresedett posztokra - csekély sikerrel.

Jason Statham a Crank - Felpörögve című filmben

Mégis, az ötödik, hatodik X-en túljutott bálványok vissza-visszatérésén kívül is mutatkozik némi nosztalgia a kőkemény, flegma tesztoszteron-bomba akcióhősök iránt. Ennek egyik egyértelmű jele az új James Bond személye. Daniel Craig ugyan drámai színész, nem is akármilyen, és Jason Bourne után szabadon, lazán ugrál a háztetőkön, mégis, bodybuilder fizimiskája olyan nyers férfiasságot áraszt, ami mintha Keanu Reeves és Tobey Maguire nyomán kiveszett volna az akciófilmek műfajából. Ugyanez a helyzet a 300 acélos spártai hadseregével is, őket elnézve nevetséges ötletnek tűnt, hogy pár éve még Orlando Bloom vagy Colin Farrell jelentették volna az ókori férfiideált Hollywoodban. Időközben az is kiderült, hogy nem Bruce Willis az egyetlen szupercool kopasz fapofa; a Guy Ritchie gengszter-csapatában feltűnt egykori műugró, Jason Statham nem válogat ugyan túl igényesen a forgatókönyvek között, de máris két potenciális franchise arcává vált - A szállító és a Crank - Felpörögve pedig kétségtelenül újra a tizenéves fiúk pénztárcájára hajt látványos üldözésekkel és képtelenebbnél képtelenebb dramaturgiai fordulatokkal. Hogy ő lesz-e végül az új évezred akciósztárja, vagy folytatódik a James McAvoy-, Christian Bale- és Robert Downey Jr.-kaliberű intellektuális színészek térnyerése, a következő években feltehetően kiderül, mindenesetre az idei nyár tanulságai szerint az akciószínészi kategória korlátainak kitágulásával a néző csak jól járhat.