"Hibázhatsz, de csak gyorsan" - a Pixar sikertörténete

2011.07.31. 13:27

A fanyalgó kritikák ellenére úgy tűnik, nem a Verdák 2 lesz az a film, amely megtöri a Pixar Animations stúdió másfél évtizedes diadalmenetét. A film már most, egy hónappal az amerikai bemutató után visszahozta az árát, és több országban - mint például nálunk - csak most került a mozikba. Utánajártunk, mitől jön be minden, amibe csak a Pixar belevág, és mit tud az egyik első embere, a kreatív igazgató, John Lasseter.

Az Egy nap John Lasseter életéből című dokumentumfilm azért készült, hogy némi bepillantást engedjen abba, hogyan él a világ legsikeresebb filmstúdiójának alapítója és vezetője, hogyan dolgozik a munkatársaival a Pixarnál, és hogyan készült a Verdák 2, amiért öt évvel az első rész után visszaült a rendezői székbe. Az egészből azonban inkább olyan részletek maradnak meg, mint hogy hány gyereke van (öt fia), hány hawaii ingből választhat, mielőtt munkába indul (370), hány órát edz naponta, hogy ne 200, csak 100 kiló legyen (napi másfelet, hajnali fél hattól), milyen luxus fogadja a vendégeket saját, házi vetítőtermében (elképesztő), és hány embert ölel meg reggelente, amikor megérkezik a stúdióba (kb. minden egyes alkalmazottját).

Forrás: AFP
John Lasseter a 2009-es velencei filmfesztiválon, ahol a Pixar stábja életműdíjat kapott

Egy fontos dolog mégis kiderül a filmből: a Pixar egy hatalmas, olajozottan működő gépezet, amelyben mindenki tökéletesen tudja a dolgát, a filmek pedig manufaktúraszerűen készülnek. Sok-sok, maroknyi csapat dolgozik rajtuk külön-külön, jelenetenként vagy snittenként, és amíg az egyik részletet még csak színezik, a másikat már mozgatják, a harmadikat pedig fényelik. A nagy karmester, Lasseter dolga leginkább az, hogy átlássa az egészet, és leokézza az alatta dolgozók munkáját. Látszólag úgy zajlik az egész, mint egy hollywoodi filmben: a főnök - néhány buzgó asszisztens és titkár kíséretében - bemegy egy vetítőbe, elmondják neki, mit fog látni a vásznon, mire kell majd külön odafigyelnie, és a végén azt mondja: "csodás munka volt, srácok, köszönöm". Megtapsolják egymást, és mindenki megy vissza a dolgára - Lasseter a következő vetítőbe.

A Pixar első animációs rövidfilmje, a Luxo Jr.

Persze, ha csupán ennyi volna a dolga, nem itt tartana a Pixar. Ken Schretzmann, a Verdák és a Toy Story 3 vágója - aki tizenkét éve dolgozik a Pixarnál - egy interjúban elmesélte, hogy a Toy Story 2 már majdnem kész volt, amikor Lasseter úgy döntött, hogy nem elég jó a történet, újra kell írni az egészet. Kiállt a stáb elé, és azt mondta: egy kis időre leáll a produkció, addig mindenki gondolkodjon egy jobb verzión. Évek munkáját tette kockára, hiszen egy egész estés animációs film négy-öt évig készül, de nem akart kompromisszumot kötni. Végül mindenki hozzászólhatott, és együtt dolgozták ki a végső változatot - turbó tempóban. "Onnantól fogva mindannyian pontosan tudtuk, milyen filmen dolgozunk" - mondja Schretzmann, vagyis mindannyian magukénak érezték a produkciót.

Forrás: AFP
A tökéletes medve kiválasztása a Toy Story 3-hoz

Erre már csak azért is szükség van, mert Lasseter mindenkinek az utolsó energiamorzsáira is igényt tart. Az ő definíciója szerint a Pixar a "plusszolós" módszerre épít: vagyis arra, hogy mindenki eggyel többet kell hogy nyújtson, mint amit saját magáról elképzelhetőnek tart. Ehhez persze motiválni kell a munkatársakat. Schretzmann számára - aki azelőtt tévéfilmeken és játékfilmeken dolgozott - már maga az óriási motiváció volt, hogy a film készülésének első fázisától kikérték a véleményét. Beleszólhatott a történet alakulásába, a párbeszédekbe, vagy abba, hova helyezzék a kamerát, milyen tempóban vegyenek fel egy snittet. Mindenhez adhatott tanácsot azért, hogy a lehető legjobban használhassa majd a jelenetet a vágóasztalon.

Lasseter koncepciója az első játékfilmjénél, az 1995-ös Toy Story-nál az volt, hogy ne a hagyományos rajzfilmek látványvilágát folytassa, hanem a legújabb játékfilmekét. És ehhez olyan munkatársak kellettek, akik ismerték azok beállításait, ritmusát, vágási technikáit. Így került a Pixarhoz Lee Unkrich, aki azelőtt tévésorozatokat vágott, és a Toy Story volt az első animációs filmje. Neki annyira bejött a Pixar "plusszolós" módszere, hogy egyre nagyobb részt vállalt a produkciókból: a Toy Story 2-ben, a Szörny Rt.-ben és a Némó nyomában című alkotásban már társrendező, a Toy Story 3-nak pedig írója, vágója, és rendezője egyben.

Forrás: AFP
A Pixar stúdió a kaliforniai Emeryville-ben, előtte óriási Luxo Jr.-ral

John Lasseter a Love Filmnek adott interjújában a következőképpen magyarázta, hogyan választják ki munkatársaikat: "Amikor először dolgoztam Ed Catmullal - a Pixar elnökével - még a Lucasfilmnél, nála dolgozott a világ legjobb animációs kutató csapata. Azt vallotta: 'Egyszerűbb olyan embereket szerződtetnem, akik okosabbak nálam.' És Catmull nem akármilyen okos. Úgyhogy ezt az elvet követjük a Pixarnál is. Ugyan nem hallottam még olyan kreatív szervezetről - legyen az filmstúdió, vagy rockbanda - amelyik meg tudta volna őrizni az eredeti színvonalát az után is, hogy az alapítói elhagyták, de mi éppen ezt céloztuk meg a Pixarral. Szeretnénk, hogy jóval az után is ugyanígy működjön, hogy mi már nyugdíjba mentünk. Ennek nagyon fontos eleme az őszinteségen alapuló közös munka, a fiatal tehetségek kinevelése, és hogy mindenki hisz abban, amit csinálunk."

De a cég anyagi alapjainak a lefektetése is érdekes történet. Az egész ugyanis azzal kezdődött, hogy George Lucasnak 1983-as válása miatt rengeteg készpénzre volt szüksége - ki kellett fizetnie volt feleségének a házasságuk alatt felhalmozott vagyon egy részét. Azon gondolkozott, mit tehetne pénzzé, és úgy látta, hogy talán a Lucasfilmnek az animációs divízióját tudná a leggyorsabban és a legjobban értékesíteni. Ezt annak idején kizárólag azért hozta létre, hogy a Csillagok háborúja-filmeket kiszolgálja, és ennek érdekében a kor legjobb szakembereit hívta oda - élükön Ed Catmullal. A divízió később számítógépeket és szoftvereket fejlesztett, amelyeket a Disneynek adtak el, ahol viszont akkoriban John Lasseter dolgozott. 1985-ben aztán ő is csatlakozott a Lucasfilmhez.

Forrás: AFP
Munkafázisok a Szörny Rt. egy képkockáján

Lucas eredetileg harmincmilliót szeretett volna kapni a cégért, de végül csak a harmadáért sikerült elpasszolnia Steve Jobsnak 1986-ban. Az Apple tulajdonosa legfeljebb ennyit tudott költeni a passziójára - mert többet nem remélt a Pixartól. És a "hobbi" alatt akkoriban még nem az animációs filmek gyártását kellett érteni, hanem új szoftverek és számítógépek fejlesztését, amit aztán animációs filmek készítéséhez is lehetett alkalmazni. A Pixarnál hamar ki is dolgoztak egy olyan hiper-szuper számítógépet, amelyet csak a legképzettebbek tudtak használni. És hogy bemutassák a Pixar Image Computer széles körű felhasználási lehetőségeit, Lasseter készített vele néhány animációs rövidfilmet. A legelső ilyen a '86-os Luxo Jr. volt, amelyet rögtön Oscar-díjra jelöltek, a két évvel később készült Tin Toy pedig már meg is kapta a díjat.

John Lasseter Tin Toy című Oscar-díjas animációs rövidfilmje

Csakhogy a számítógép olyan hatalmas volt, hogy alig lehetett mozdítani, és talán ezért is, nagyon rosszul fogyott. Steve Jobs kezdte úgy érezni, nagyon rossz üzlet volt megvenni a Pixart. Már épp be akarta záratni az animációs részleget, amikor John Lasseter szerzett néhány reklámmegrendelést, és meggyőzte Jobst, hogy ilyenekből el tudja tartani magát a részleg. Így végül megmenekültek. A nagy áttörés pedig akkor következett be, amikor a Disney elhatározta, hogy belevág egy újabb nagyszabású, egész estés animációs filmbe a Pixar csapatával. Tizenötmillió dollárt ajánlottak érte Jobsnak, aki belecsapott a tenyerükbe, és örült, hogy végre viszontlát valamit abból a hatvanmillió dollárból, amit addigra a Pixarba fektetett. Így született meg a Toy Story, és kezdődött a Pixar diadalmenete.

Forrás: AFP
Thomas Keller (bal oldalon) készíti a Pixarnak a tökéletes ratatouille-t

Töretlen sikerük egyik titka minden bizonnyal a hitelesség, amihez minden filmjüket sok előtanulmány és kísérletezés előzi meg. Az Egy bogár életé-hez pálcikákra apró kamerákat szúrtak, úgy vizsgálták, hogyan fest az élet talajszinten. A Némó nyomában-hoz az animátorok búvártanfolyamon vettek részt, és a tengeri élővilágot tanulmányozó tudósok előadásait hallgatták. A L'ecsó-hoz a hat Michelin-csillagot birtokló Thomas Keller sztárséfet kérték fel a tökéletes, mutatós ratatouille elkészítésére, amiről a filmbeli ételt modellezték. Talán a Wall-E-hez volt szükség a legfurcsább tréningre: mivel a film első felében egyáltalán nincs beszéd, Andrew Stanton rendező és közvetlen munkatársai egy éven keresztül minden ebédnél némafilmeket néztek. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy ha már a Verdák 2 készülésénél Lewis Hamilton autóversenyző úgyis kéznél volt, mert az egyik szereplőt szinkronizálta, alaposan ki is faggatták a Forma-1 technikai részleteiről.

A cég ma arról híres, hogy eddig egyetlen filmjükkel sem buktak meg. És a sikerük sem százmilliókban, hanem dollármilliárdokban mérhető. A tavalyi Toy Story 3 bevétele is meghaladta már az egymilliárd dollárt, a Verdák első része pedig az eladott játékokkal együtt összességében tízmilliárd dollárt keresett az évek során - Lasseter nyilatkozata szerint. Ő persze nem ennek örül igazán - mondta a brit Telegraphnak, hanem hogy annyi gyerek kezében látja a járgányokat, és ez azt jelenti, hogy szeretik a karaktereit. De ha folytatást készítenek, akkor is mindig kockáztatnak, Lasseter most sem győzte eleget nyilatkozni, hogy a Verdák 2 nem hasonlít az első részre.

Forrás: AFP
John Lasseter Wall-E társaságában

Fontos az is, hogy Lasseter legalább annyira tartja magát történetmesélőnek, mint animációs szakembernek. A legfőbb szerinte, hogy legyen egy jó sztorija, érdekes karakterei, és az egésznek egy varázslatos világa. "Amikor már van egy történetünk, hozzátesszük a storyboard kézzel készített rajzait - ezt hívjuk sztoritekercsnek -, és felveszünk hozzá ideiglenes hangot, ideiglenes zenét és effekteket. Aztán leülünk egy társasággal, amit én csak "kreatív agybizottságnak" hívok, és megnézzük egyben az egészet. A cég összes rendezője, és a kulcspozíciók betöltői összejönnek három-négyhavonta, és függetlenül attól, hogy hol tart épp a film, megnézik. Ismerik a mondást: 'Hibázhatsz, de olyan gyorsan hibázz, ahogy csak tudsz.' Szóval ez a bizottság majd megmondja, hol hibáztál, és hol nem. És az én jegyzeteim vagy hozzászólásaim semmivel sem érnek többet a többiekénél. Ez segít megtartani a kreatív atmoszférát." Lehet, hogy ez mind túl szépnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, de eddig senki sem akadt, aki megcáfolta volna.