Vágólapra másolva!
Egy pók a vásznon, ami miatt már sose látjuk Ausztráliát, egy lábujj, ami miatt elmegy mellettünk a szerelem, a szemét Meryl Streep, aki kiölte belőlünk a remény csíráját is, és a nindzsák a vécében. Az Origo Filmklub szerzői beszámolnak arról, melyik volt az a film életükben, amely örökre megtört bennük valamit.
Vágólapra másolva!

Kürti Kristóf: A Faun labirintusa (El laberinto del fauno, 2006)

Tizenegy-két éves koromban jókat derültem a Sátánizmus és rockzene című könyvön, amelyben katolikus szakértőktől lehetett megtudni, hogy minden hallgatható zene igazából sátánista. Sajnáltam is szegény katolikus szakértőket, hogy mennyire nem értik az egészet. A Faun labirintusa megnézése után kaptam magam először azon, hogy én is elkezdtem katolikus szakértővé válni. Máig sem értem, miért kell ilyen fölöslegesen borzalmas jelenetek sorozatában aszalni a kiskorú lelkeket, hiszen ez mégiscsak egy mese.

Doug Jones A Faun labirintusa című filmben Forrás: Best Hollywood

Óriási átverésnek éreztem az egészet: az ember beül a gyönyörűen fényképezett, klasszikus mesei elemektől hemzsegő szupermozira, tágra nyílt szemekkel várja a csodát, e helyett a sötétben váratlanul kitépik a lelkét, hogy a végén mocskosan és összegyűrve kapja vissza. A legszemetebb jelenetre nyilván mindenki emlékszik, amikor a szadista-fasiszta kapitány borosüveggel veri cafatokra a srác fejét az apja szeme láttára. Aki megmagyarázza, hogy ez miért volt jó, vagy mi volt a művészi értéke, az elmehet a francba, de komolyan. Ez egy tisztességtelen és sátánista húzás volt, ami minden bizonnyal sok ember lelkét csonkolta maradandóan, köztük az enyémet is, és amiért máig mérges vagyok a Guillermo del Toro nevű tetűre.

+ + +

Gyenge Zsolt: A kék lagúna (The Blue Lagoon, 1980)

Az idillikus környezetben játszódó, erotikus felhangokat sem nélkülöző filmet valamikor a messzi nyolcvanas években szerezték meg idősebb unokatesóim nyúzott, borzalmas hangalámondásos VHS-en. A gyerekkoromban látott film egyik jelenete máig kísért. Látszólag mélyen alvó férfi fekszik a tengerparti homokban, mikor egy a számomra elviselhetőnél jóval nagyobb és feketébb pók a fickó résnyire nyitott ajkai között alattomosan kimászik a szájából. Én azóta nem bírom ezeket az álnok, észrevétlenül közlekedő gonosz teremtményeket, akik ellen ébren még lehet védekezni - na de álomban?!

Nemrégiben komolyabban felvetődött egy huzamosabb ausztrál utazás ötlete, ám ott élő barátom az ottani élet ecsetelése közben meggondolatlanul felvetette, hogy arrafelé a nálunk megszokottnál jóval nagyobb pókok császkálnak. Mondanom sem kell, ez betett a projektnek. Félek, A kék lagúna miatt már soha nem fogom látni Ausztráliát.

+ + +

Gyárfás Dorka: Elcserélt életek (Changeling, 2008)

Amikor a filmet láttam, már több, mint egyévesek voltak a fiaim, de soha nem jutott eszembe, hogy bajuk eshet, és főleg nem, hogy a bajt nem valami szerencsétlen véletlen, hanem egy bomlott elméjű, beteg lelkű, gonosz ember elképzelhetetlenül aljas tette válthatja ki. A film megnézése után már sosem fogok tudni olyan naiv, tiszta hittel nézni a jövőbe.

Angelina Jolie az Elcserélt életek című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Mert nemcsak az sújtott az Elcserélt életek után, hogy napokig nem bírtam aludni, és képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy utánanézzek, mi történt a valóságban azon a csirkefarmon, és még azok a képek - az eredeti felvételek - is folyton kísértsenek, hanem hogy mélyen az elmémbe véste, hogy ez megtörténhet. Nem tudom a gyerekeim biztonságát garantálni.

+ + +

Papp Eszter: A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995)

Ahogyan néhány jóakaratú szülő ott fejezi be Bambi történetét, amikor az őzike mamája még él, úgy szeretném én is, hogy A szív hídjai ott érne véget, amikor a Robert (Clint Eastwood) terepjárója mögött várakozó autóban Francesca (Meryl Streep) ujjai a kocsiajtó zárjára feszülnek. Jó lenne hinni, hogy a zár kipattan, az ajtó kinyílik, és lehet bátornak lenni, bármi legyen is az ára.

Valójában az ujjak elengedik a zárat, a két autó ellentétes irányba indul el. És Francesca hiába magyarázza százszor, ezerszer, miért nem dönthetett máshogy. Hiába igaz és őszinte minden szava, akkor is haragszunk, mert ismét azt kell megtudnunk, hogy az életben nem lehet jól dönteni. A legrosszabb az, hogy azóta sem láttam olyan szerelmes filmet, ami ennek az ellenkezőjéről meg tudott volna győzni.

+ + +

Varga Ferenc: A nindzsa bosszúja (Revenge of the Ninja, 1983)

Kiskamasz koromban pár évig minden a nindzsákról szólt. Ezek a fekete ruhás, szótlan, sötétben lopózó, nesztelenül gyilkoló harcosok maximálisan lenyűgöztek engem és a többi fiút az osztályból. És a fegyvereik, basszus! A fegyvereiktől kész voltunk. Partvisnyélből csináltuk a nundzsakut, egy szimpatikus kovácsmester gyártotta a dobócsillagokat. A lúzereknek az apjuk hozott NSZK-ból tapadókorongos változatot. Ugyan már, az bele sem állt a fába! Taekwondózni jártunk, nem mintha a nindzsák taekwondóztak volna, de Szegeden csak azt lehetett. Akinek nem Sho Kosugi volt a kedvenc színésze, az nem számított embernek.

Sho Kosugi és Keith Vitali A nindzsa bosszúja című filmben Forrás: Vico

A legjobban A nindzsa bosszújá-t imádtuk, abban volt a gonosznak olyan ezüstszínű maszkja. Ötvenszer biztosan láttam. Akkoriban alakult ki, hogy akárhányszor bementem az otthoni vécénkbe (aminek nagyon magasan volt a plafonja), mindig felnéztem, nem bújik-e ott egy nindzsa áldozatra várva. És ez így megy azóta is. 25 éve rettegek, hogy mikor ugrik a nyakamba egy nindzsa. Ha olyan helységbe lépek, ahol nem láttom egyből a plafont, automatikusan felnézek, és keresem a szememmel a támadót. Rohadt nindzsák, több száz órát elvettek az életemből.

+ + +

Lavicska Zsuzsanna: A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951)

Az én romantikus leányálmaimat a minden szögből lenyűgözően vonzó, bicepszét flegmán közszemlére tévő, izzadt pólós Marlon Brando zúzta porrá még kamaszkoromban.

Marlon Brando A vágy villamosa című filmben Forrás: Mokép

Kijózanító, egyben az életre felkészítő élmény, ahogy Brando túlfűtött belépője után rájössz, hogy Elia Kazan filmjében minden kapcsolat beteg és romboló. Ilyenek az elkerülendő férfi típusok, és ilyen tragikusak a női sorsok. Fájdalmas, ahogy Blanche (Vivien "Scarlett O’Hara" Leigh) kétségbeesetten igyekszik kacérkodni, hogy elvegyék feleségül, és végre biztonságban érezhesse magát. Micsoda szemétség ezt a kiszolgáltatott nőt összeereszteni ezzel az ösztönlény, gyönyörű vadállattal. De húgának, Stellának sem jut jobb sors, aki éppen gyereket készül szülni ennek a dühöngő, erőszakos férfinak. Már soha többet nem a gyönyörűségtől remegünk bele, amikor Brando száját elhagyja a szenvedélyes "Jó estét, Blanche!".

+ + +

Kovács Bálint: Gyilkos kilátások (Eden Lake, 2008)

Egy horrorfilm szerintem addig igazán nyomasztó és félelmetes, amíg meg nem jelenik benne a természetfeletti: zsigerileg és irracionálisan persze rémisztő lehet egy elátkozott ház, egy szörnyeteg vagy az embert megszálló sátán, de az tud igazán hatni, amiről pontosan tudjuk, hogy valóban megtörténhet akár velünk is. Pár európai rendező pont ezért szakított a horrorsablonokkal, és külső tényezők helyett az emberi természetben rejlő ösztönökre és hajlamokra építették fel a borzalmakat. Az eurohorror irányzat számomra leghihetőbb és ezért legmegrázóbb darabja a Gyilkos kilátások az akkor még kevésbé ismert Michael Fassbenderrel és az előtte és azóta is csak kellemesen bájos filmekben játszó Kelly Reillyval.

Kelly Reilly és Michael Fassbender a Gyilkos kilátások című filmben Forrás: Budapest Film

A Gyilkos kilátások sztorija rettentően egyszerű: egy szerelmespár romantikus tóparti sátorozás közben belebotlik egy csapat bandázó kiskamaszba, akik az autójuk kerekének kilyukasztásától és a holmijaik heccből való lenyúlásától nagyon egyszerűen jutnak el a férfi és a nő megkínzásáig és az egyre sokasodó emberölésekig. Épp ez az egyszerűség a kiborító. A kölykök sem tűnnek rendkívülinek: az erőfitogtatás, a bandavezérnek való megfelelni akarás, a felelősség relativizálása és a határok feszegetése mind pontosan ismert, valóban létező elemei a kamasztermészetnek. A kérdés csak annyi, hogy mi az, ami miatt a szomszédunkban a pontosan ugyanilyen kamaszbandák megállnak a lökdösődésnél? Mi az a háló, ami visszatartja őket? Azzal, hogy az utolsó jelenetben bemutatja a kölykök szüleinek és az őket körülvevő társadalomnak a hétköznapi erőszakosságában és nemtörődömségében nyilvánvalóan mintaadó viselkedését, a film arra világít rá, mennyire kevés kell ahhoz, hogy ez a pokolian vékony háló átszakadjon. Ha van film, ami kiöl a nézőjéből minden naiv bizalmat a világ iránt, hát a Gyilkos kilátások az.

+ + +

Frank Rizzo: Kill Bill (2003)

Utálom a nyarat. Több okból is. Az átkozott napszemüvegek évszaka. Lehajtott fejjel sétálok, vagy állok a buszon, de nem csak azért, mert rühellek napszemüvegekbe bámulni, hanem mert talaj mentén látni a női lélek legpontosabb tükrét: a lábujjakat. A nyár a szandálba bújt női lábfejek évszaka, ezért szeretni is tudom. Mutasd a lábujjaid, megmondom ki vagy!

Uma Thurman lábai a Ponyvaregény című filmben Forrás: Mokép

Hogy honnan ez a mánia, nem tudom. Annyira nem súlyos, mint például Stanley Tuccié volt a Totál káosz-ban, de azért előfordult, hogy egy csaj attól jobban érdekelt, mert csodás volt a lábfeje, és fordítva is, az ocsmány lábujjak egy szuper nőtől is el tudják venni az ember kedvét. Mert mi a lényeg? Gondoltam, legyen ápolt, ne legyenek rajta gombák és bütykök, az ujjak ne akkorák legyenek, mint a kukoricaszemek, sem akkorák, mint valami aliené. Valahol a kettő között, szép formásan, hogy ki vannak-e festve a lábkörmök, hangulat kérdése, így is, úgy is szexi tud lenni. Mondjuk, egy nőnek 42-es láb, hát minimum fura, a legszebbek 38-as körül találhatók. Különösebb kívánságom nem volt.

Quentin Tarantino és Salma Hayek lába az Alkonyattól pirkadatig-ban Forrás: Mokép

És akkor jött a Kill Bill. Benne Uma Thurman, akibe előtte csomó film miatt bele tudott szeretni az ember. Én például a Jennifer 8, a Henry és June, de még a Vonzások és állatságok miatt is. A tökéletes nő... Amíg a Kill Bill-ben meg nem szökik a kórházból, és a lebénult lábaihoz nem kezd beszélni a kocsiban.

Uma Thurman a Kill Bill című filmben Forrás: Best Hollywood

Hé, várjunk csak! Ezek az ő lábai? A híresen lábfetisiszta Tarantino - nézzék meg ennek gyönyörű példáját a Jackie Brown-ban - gondolom, nem vállalta be azt a beszélgetést, amikor odamegy örök múzsájához, és azt mondja: Figyelj, Uma, azt hiszem szereznünk kell egy lábdublőrt. Az is elég sokkoló volt, hogy taszítóan deformált, mint a legtöbb nőnek, akik a lábaikat állandóan magassarkúba és ezekbe a szűk orrú szarokba nyomorítják. De ami padlóra küldött, az az, hogy a második lábujja hosszabb, mint a nagylábujja. Atyaúristen, ilyen van? (Amikor egyszer egy méterről láttam Umát, megnéztem, és ugyanazt láttam.)

Én addig erre ügyet sem vetettem. De hát egy ilyen lábú nőt nem lehet feleségül venni! Nyáron nem lehet vele végigmenni az utcán! Persze erősen túlzok, mert a személyiség, ami igazán fontos, ugye. De ez után a jelenet után egy magasabb - a több éves megfigyelés igazolja -, de nehezebb szintre lépett a lábujjakat vizslató mániám: azzal a nővel valami nem stimmel, akinek a második lábujja hosszabb! Messziről kerülendő. Szóval lehet, hogy a Kill Bill miatt hagytam figyelmen kívül életem szerelmét - akivel természetesen csak a hideg hónapokban jártunk volna nyilvános helyekre...

+ + +

Varga Dénes: A jó, a rossz és a csúf (Il buono, il brutto e il cattivo, 1968)

Saját fejlesztésű definícióm szerint a filmőrült az a személy, aki az általa látott filmek alapján értelmezi az őt körülvevő világot. Szerencsétlenségemre van egy kedvenc zsánerem, a western, amely kevés kapcsolatot ápol életem valóságával. Nem volt ez szerelem első látásra, hanem szépen fokozatosan alakult ki. Amikor gimnazistaként Amerikában voltam cserediák, elmentem egy videókölcsönzőbe, hogy kivegyem a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot. A tékás gyerek még sosem hallott a filmről, és egy lexikonból kereste ki, hogy miről van szó. Ez eléggé megdöbbentett. Helyette végül A jó, a rossz és a csúf-ot kölcsönöztem ki. A film óriási hatást gyakorolt rám, ami részben annak is volt köszönhető, hogy Montanában voltam, és ha kinéztem az ablakon, jórészt olyan természeti tájakat láttam, ahol simán lehetett volna westernfilmeket készíteni (az most lényegtelen, hogy A jó, a rossz, és a csúf-ot Spanyolországban forgatták).

Clint Eastwood A jó, a rossz, és a csúf című filmben Forrás: Mokép

Jártam a Little Bighorn-i csata helyszínén, jártam indián pow-wow-on, jártam roskadozó főépületű, penetráns szagú birkafarmon és végignéztem egy ranchen, ahogy egy lassan vánszorgó pickup tetejéről dobálják a takarmányt a kocsi köré gyűlt vörös szőrű skót felföldi szarvasmarháknak. Mindannyiszor azt éreztem, hogy egy westernfilmbe léptem át. A szerelem a Vad banda megnézésével vált véglegessé. A bandatagok összenéznek, aztán egy hosszú néma sétába kezdenek, hogy kiszabadítsák a fogságba esett társukat. Nem érdekli őket, hogy ez biztos halált jelent, hiszen azt cselekszik, amit a lelkiismeretük diktál nekik. Lassan harmincéves vagyok, városban élek, nem tudok lovagolni, imádok aludni, és még mindig nem tudtam attól a nevetséges álomképtől elszakadni, hogy ha egyszer majd kinézek az ablakomon, a saját szarvasmarháimat fogom látni, és a nagy hegyeket.