Nyolc Woody Allen-film, ami nélkül nem tudnánk élni

2015.12.01. 17:00

Hogy kinek melyek a kedvencei Woody Allen eddigi 45 filmjéből, többet elmond róla, mint a legtutibb személyiségteszt. A Zelig és A rádió aranykora önmarcangoló és nosztalgikus típusoknak. Káprázatos holdvilág és A varázsige: I Love You a dacos életigenlőknek, Bűnök és vétkek, Kasszandra álma a mizantrópoknak. Fogd a pénzt és fuss!, Banánköztársaság azoknak, akik csak nevetni akarnak, Vicky Cristina Barcelona és Férjek és feleségek pedig azoknak, akik nem hisznek a párkapcsolatokban. Akárki akármelyiket is tartsa a legtöbbre, egy biztos: Woody Allen minimum a harmadik fénykorát éli most, nyolcvanévesen. Mi ezt a nyolc filmjét vinnénk magunkkal az űrbe. 

Annie Hall (1976)

Mivel is kezdjük e remekmű erényeinek felsorolását? A vászonról való posztmodern kikacsintásokkal? A feliratozott erkélyjelenettel? A mára klasszikussá vált idézetekkel? A Brooklyn nem tágullal?

Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hall című filmbenForrás: Mokép

Az Annie Hall-ról nekem mégis elsőként Diane Keaton cuccai ugranak be. A bő férfigatya, a mellény nyakkendővel, az óriási válltáska, a kockás ing, a pizsamának hordott szűk atléta. Tudom, talán apróság, de valamiért éppen az ilyen semmiségek is teszik, hogy ez a hetvenes években készült film ma is frissnek, lazának és vagánynak tűnik. Miközben például a nyolcvanas évek bizarr divatját szinte minden kockáján hordozó Dolgozó lány-t ma már egyszerűen nem bírom komolyan venni, és elhinni, hogy azokban a hacukákban Melanie Griffith bárkit is képes volt meghódítani, Annie semmit nem veszített a bájából. Ezt a nőt, minden imádnivaló dilijével együtt, ma is komolyan lehet venni. 

Az Annie Hall azonban elsősorban filmes belépő a felnőttkorba, amikor az ember rádöbben a párkapcsolatok kimondhatatlan bonyolultságára, a véget nem érő és végső soron sehova nem vezető párbeszédek értelmetlenségére, ennek az egésznek a szomorú abszurditására. (Papp Eszter

Woody Allen az Annie Hall című filmbenForrás: InterCom
Woody Allen nem lehet más, csak a Kern
Pontosan 35 évvel ezelőtt mutatták be az amerikai mozik minden idők egyik legjobb filmjét, az Annie Hall-t. Woody Allen négy Oscar-díjas komédiájának a magyar szinkronja is legendás, olyan kifejezéseket adott a nyelvnek, mint a biboldószer meg a hercig kis játékszer, és olyan dumákat hozott divatba, mint a "hogy kapná be az összes faszomat", a "vessetek a mókusok elé" vagy a "ha minden ilyen flottul menne". A film magyar szinkronrendezőjével és Kern Andrással beszélgettünk.

Manhattan (1979)

Ma már szinte hihetetlen, hogy Woody Allennek volt olyan korszaka is, amikor rendezőként valódi vízióban gondolkozott, és nemcsak a szereplői zűrös magánélete, vagyis a sztori érdekelte, hanem a kép is. A Manhattan az egyik, ha nem a leggyönyörűbb filmje, amit egy évvel a Belső terek és két évvel az Annie Hall után készített, vagyis a csúcskorszakában. ’77-től ’79-ig minden évben egy, a maga nemében páratlan filmet készített, amik tökéletesen elütnek egymástól, és vadonatúj koncepciót valósítottak meg. 

Woody Allen és Diane Keaton a Manhattan című filmbenForrás: Mokép

A Manhattan-ben a múzsájának akart emléket állítani: a városnak, ami nélkül elképzelhetetlen volt az élete. Szokás szerint előbb a szöveggel próbálkozik (háromszor fut neki egy bevezető monológnak), de aztán rájön, hogy van ennek jobb módja is: felvázolni egy klasszikus Woody Allen-cselekményt, és fölötte, a képeken keresztül Manhattan dicséretét. Egyetlen másik filmjében sem teremtett ennyi emlékezetes képet: a Brooklyn Bridge alatti padon ücsörgést (amiből a film plakátja is készült), a Planetáriumban tett séta minden egyes beállítását, a Central Park-i zuhét, de még a kevésbé emblematikus jelenetekben is: lakásbelsőkben, autókázás közben, bisztrókban. Tökéletes választás a fekete-fehér képi világ, mert az Allentől megszokott jazz-zenei aláfestéssel együtt olyan stílusos atmoszférát teremt, amiben minden kifinomult, cool és örök - nagyszabású moziélmény.

A sztoriból pedig kivételesen Allen figurája nyújtja a legkevésbé maradandót az életközepi válsággal küzdő tévés szövegíró szerepében. Sokkal érdekesebbek a női karakterek: Meryl Streep a leszbikusságára ráébredő exfeleség szerepében, Diane Keaton idegesítő kékharisnyaként és Mariel Hemingway a romlatlan tinédzser szerető szerepében. A kopaszodó, kicsinyes és önző Woody Allen-figura helyett itt inkább a kamera mögött ülő, Gordon Willist (A Keresztapa-sorozat és az Annie Hall operatőrét) instruáló rendezőért rajongunk. (Gyárfás Dóra)

Diane KeatonForrás: AFP
Ryan Goslinggal szívesen csókolóznék
Az ember nem úgy képzeli el az első telefonbeszélgetését Diane Keatonnel, hogy a játszótérről hazafelé jövet megcsörgetik váratlanul, beszélgetés közben pedig a gyereke ráncigálja a pólóját. Így jár az, aki összekeveri a dátumokat. Kiderült viszont, hogy ez cseppet sem zavarja a 68 éves Oscar-díjas színésznőt, aki elképesztően közvetlen, belevaló és energikus. Olvassa el az interjúnkat!

Match Point (2005)

A modern nagyvárosi ember neurózisai, kételyei, kínjai és szorongásai: nem kell New Yorkban élni ahhoz, hogy átérezzük mindezt. Allen azonban mindezeken túl rejtélyesen vonzódik valami sokkal sötétebbhez is, az emberben megbújó gonosz, a bűn és a büntetés kérdéséhez.

Jonathan Rhys-Meyers és Scarlett Johansson a Match Point című filmbenForrás: SPI

Az ezt a témát boncolgató filmjei közül a Match Point azért emelkedik ki, mert a gazdag felesége révén az angol felső tízezer világába bejutott teniszedző és az őt elcsábító szőke démon sztorija még épp hihető, a karakterek pedig - a film saját világán belül - teljesen logikus lépéseket tesznek (ellentétben a rendező hasonló témát feldolgozó legfrissebb filmjével, a bántóan felszínes és zavaros Abszurd alak-kal).

Jonathan Rhys-Meyers és Scarlett Johansson alakítása hibátlan. Nem csupán egymást babonázzák meg, hanem a néző fejét is elcsavarják, a történet pedig olyan kegyetlenül magával ragadó, hogy egyszer csak azon kapjunk magunkat, hogy egyszerre félünk attól, mi fog a szerencsétlen nővel történni, és - furcsa bevallani, de - drukkolunk a nyomorult fickónak, hogy sikerüljön megúsznia. Allen saját maga a Match Point-ot tartja legjobb filmjének. Abban mindenképpen a legjobb, hogy a legjámborabb nézőből is egy pillanatra előhozza az állatot. (Papp Eszter

Woody AllenForrás: AFP
Mindig is tragikusnak láttam a világot
A Kasszandra álmával ismét egy remek Woody Allen-film került a magyar mozikba. Az Annie Hall és a Manhattan legendás rendezőjével a velencei filmfesztiválon ültünk le beszélgetni. Az akkor 72 éves mester sokat siránkozott azon, hogy mennyire nehéz összekalapoznia a pénzt a filmjeihez, megelégedettséggel nyugtázta, hogy a Match Pointtal végre egy sötétebb hangulatú filmje is sikeres lett, és elárulta, hogy azért dolgozik megállás nélkül, mert különben nagyon hamar elunná magát.

Füles (Scoop, 2006)

Sokáig nem értettem, miért nem szereti a kritika - és különösebben a közönség sem - Woody Allen európai korszakának ezt a roppant vicces-elegáns filmjét. A maga idejében legalább kétszer láttam, de az is lehet, hogy háromszor, és az újrázásokkor is mindig jól szórakoztam. Most megnéztem megint, hogy felfrissítsem a benyomásaimat, és hát nem kopott a mű semennyit sem. A sztori nem túl bonyolult, de mókás és épp eléggé fordulatos, tele van sziporkázó poénokkal, Woody Allen pedig csodásan bolondozik Splendini bűvész szerepében. Már miatta is érdemes lenne megdicsérni a Füles-t, annál inkább, hogy azóta alig színészkedik, csak a Rómának szeretettel-ben és John Turturro Bérgavallér-jában bukkant fel az utóbbi években.

Woody Allen és Scarlett Johansson a Füles című filmbenForrás: Fórum Hungary

Kétségtelen, hogy a Füles különösebben nem szól semmiről, és amiről mégis, arról is csak kicsit. Vagyis egy kicsit Londonról, egy kicsit az angol arisztokráciáról, egy kicsit az újságírásról, egy kicsit egy öregedő brooklyni zsidó szorongásairól. De nincs benne dráma és világmegváltás, semennyire sem szigorú, inkább szórakoztatni akar. Az viszont megy neki, nem akármilyen színvonalon.

Nem itt tartanánk, ha lenne az embereknek humorérzékük, mondja egy jelenetben Splendini-Allen, és milyen igaza van. Szóval: lehet, hogy a kritikának - és azoknak, akik rendre többet és többet szeretne megtudni a mestertől a szorongásról - ez kevés, nekem azonban abszolút elegendő. (Gazda Albert

A Woody Allen-sztorim
Woody Allen a legtöbb filmszerető ember meghatározó élménye. Ha közéjük tartozol, nincs szükséged különösebb bevezetőre, pontosan fogod érteni, miről ír riporterünk, aki Velencében találkozott a Mesterrel.

Hannah és nővérei (Hannah and her Sisters, 1986)

Ha kamaszként nem láttam százszor, akkor egyszer sem, még ha nem is tudtam elképzelni, hogy lehet Michael Caine-t megcsókolni, és mire értik, hogy Mia Farrow a legtehetségesebb, amikor olyan kis penészvirág. De azt már 16 évesen is tökéletesen érzi az ember, hogy nincs szexibb a New York-i értelmiségnél, amelynek tagjai E. E. Cummingsszal vallanak szerelmet, a kedvenc épületeiket mutogatják egymásnak, pezsgőznek az Operában, Sztanyiszlavszkij Bankettkonyhát alapítanak, és a hálaadásnapi vacsorán a remegő hangú idősek dalolászását hallgatják. 

Mia Farrow, Barbara Hershey és Diane Wiest a Hannah és nővérei című filmbenForrás: Mokép

Felnőttként is ez a kedvenc Woody Allen-filmem, mert tele van jobbnál jobb karakterekkel és színészekkel, akik keresztbe-kasul kavarnak, és akik között Woody Allen figurája kivételesen szerénynek és komolynak tűnik a hipochondriájával és istenkeresésével. Imádtam Bergman kedvenc színészét, Max von Sydow-t a robusztus és kérlelhetetlen festőművész szerepében, Michael Caine begőzölt professzorát, Barbara Hershey nagyvárosi szépségét és Diane Wiest egzaltált színésznőcskéjét, de a filmben még olyan szereposztási csemegék is el vannak rejtve, mint Carrie Fischer, Maureen O’Sullivan (Mia Farrow tényleges anyukája, aki Johnny Weissmüller Tarzanja mellett volt Jane), és John Turturro, aki itt még csak egy apró jelenetben bukkan fel, de azóta is rendszeresen dolgozik Allennel.

A zene ebben a filmben is hangsúlyos és lenyűgöző - a klasszikusok és a jazz váltakozik -, és nem maradnak el az aranyköpések sem. Amikor kiderül, hogy Mia Farrow-nak nem lehet gyereke Woody Allentől, és hazafelé emiatt sírdogál (“Tudom is én, biztos túl sokat onanizáltál!”), arra Woody az azóta legendássá vált bon mot-val felel: “Most kezded el cikizni a hobbijaimat?” És amikor a legjobban forr a levegő Barbara Hershey és Michael Caine között, és nem bírják ki, hogy egymásnak ne essenek, Hershey száját kétszer is elhagyja, hogy “El kell mennem leszedetni a fogköveimet”. De a film zárómondata is akkora csavar, amilyen csak egy Woody Allen-film befejezése lehet. (Gyárfás Dóra

Woody Allen és Mia FarrowForrás: AFP/Photononstop
Lerombolja-e Mia Farrow dühe Woody Allen szobrát?
Mia Farrow egy több mint húsz évvel ezelőtti történetet porolt le, a lánya, Dylan pedig egészen személyes formában tálalta ismét a közvéleménynek. Mindezt a Golden Globe és az Oscar átadása közé időzítve, amikor a történet vádlottjának az életművét díjazták, illetve legújabb filmjét várhatóan díjazni fogják. Ilyen egy hátborzongató családi kör Woody Allennel és Mia Farrow-val.

Káprázatos holdvilág (Magic in the Moonlight, 2014)

Ez a tavalyi film is úgy járt, mint a Füles, nem rajongtak érte tömegek. Olvastam valahol, hogy az évente érkező új Woody Allenek az egyik jó, a másik nem, a harmadik jó, a negyedik nem sormintát követik, így a súlyosabb Blue Jasmine után a Káprázatos holdvilág-nak halványabbnak kellett lennie. Nem értek egyet. 

Emma Stone és Colin Firth a Káprázatos holdvilág című filmbenForrás: Freeman Film

Szerettem, minden percét élveztem. Ráadásul megvilágosodásom támadt utána, végre meg tudtam rendesen fogalmazni a gondolatot, amit korábban is dédelgettem. Hogy tudniillik egy nagy embertől magától értetődő azt várni, hogy nagy filmeket készítsen, erőteljeseket, mélyeket. Mivel én viszont nem ragaszkodom minden körülmények közt a megmondásokhoz, de remekül mulatok a barátságos-könnyed történeteken, ezért beérem egy ilyen Káprázatos holdvilág-gal is, amiben kedves emberek, hibátlan párbeszédek, jó színészek és csodás tájak vannak, és nemcsak a sztori nem hagyja unatkozni vagy a ritmusból kiesni a nézőt, de húzza magával a hangulat is. 

Ráadásul miközben ez a rendező első fénykorában minden filmjét az öregedéstől és a haláltól való félelemről készítette, addig második, a Süti, nem süti óta tartó fénykorában inkább annak örül, hogy az élet volt - és hátha tart is még egy darabig. Volt erről egy szövegem az időközben megszűnt Cinken, azt írtam benne: annyi az egész, hogy szerintem Woody Allen végül elfogadta, nem lesz belőle Ingmar Bergman, de lehet, hogy valójában soha nem is akart az lenni, és csak viccelt ezzel is. (Gazda Albert

Woody Allen beugrott a Puskinba

A mester koncertezni jött Budapestre, de menet közben időt szakított arra, hogy üdvözölje a Puskin mozi közönségét, és megosszon a sajtó munkatársaival egy Orson Welles-anekdotát. Mi is ott voltunk, és lefilmeztük. 

Szerelem és halál (Love and Death, 1974)

Két évvel az óriási áttörés, a romantikus filmek forradalmi megújítása és egy új, komolyabb, felnőttebb karrierszakasz kezdete - azaz az Annie Hall - előtt Allen még forgatott egy fergeteges bohózatot, ami mindmáig az egyik legviccesebb filmje. A Szerelem és halál egyszerre némafilmes börleszk, entellektüel paródia és az orosz nagyregények szatírája, amelyben Allen figurája, egy gyáva, megalkuvó, töketlen, szorongós orosz kisember a napóleoni háborúk idején igyekszik kibújni a hadkötelezettség – meg egyáltalán, bármiféle kötelezettség – alól. Néha még a halállal is eldiskurál, például arról, hogy vannak-e csajok a túlvilágon.

Woody Allen és Diane Keaton a Szerelem és halál című filmbenForrás: Mokép

A filmben már felfedezhetők a későbbi nagy Woody Allen-alkotások csírái, hisz itt is Diane Keaton a partnere, aki egy forradalmi hevületű, anarchista honleányként folytat filozofikus polémiákat Allennel, ugyanakkor komolytalanabb, vagy ha úgy tetszik, játékosabb darab. Beleférnek még olyan anakronisztikus marhaságok, mint egy fekete kiképzőőrmester az orosz hadseregben, egy-két kósza Ingmar Bergman-parafrázis, meg persze a szokásos szarkasztikus, cinikus nyavalygások Allentől. 

Számunkra külön érdekessége a filmnek, hogy az USA és Franciaország mellett hazánkban forgatták, és Allent állítólag annyira kikészítette a külföldi forgatás (az ételmérgezéstől a kommunikációs problémákig), hogy húsz évig nem volt hajlandó kitenni a lábát az Egyesült Államokból. (Huszár András

Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011) 

Pont a napokban jött szembe velem a neten az Éjfélkor Párizsban egyik jelenete, és megint rá kellett jönnöm, mennyire tündéri ez a film. Allen kései, "világjárós" korszakából vannak jobban sikerült epizódok, a Vicky Cristina Barcelona például izgalmasabb, sokrétűbb témákat boncolgat, de ha választanom kéne, melyiket nézzem újra, egy percig sem gondolkodnék. 

Marion Cotillard és Owen Wilson az Éjfélkor Párizsban című filmbenForrás: Budapest Film

A bájos, múltidéző kaland tulajdonképpen az ironikus "régen minden jobb volt" szlogen filmes adaptációja, másfél óra tömény nosztalgia, ami a végén azért ráébreszt: az aranykorba való visszavágyás bizony csalfa szirénének, inkább azon kéne fáradozni, hogy megtaláljuk a helyünket a jelenben. 

A málészájú Owen Wilsont az isten is Woody Allen-alteregónak teremtette, a maga bárgyúságával együtt végtelenül szerethető figura, és hát könnyű azonosulni vele, hiszen melyikünk ne akarna visszarepülni az 1920-as évek Párizsába, és megismerkedni a korabeli művészvilág apraja-nagyjával. Különösen, ha olyan varázslatos színészek alakítják őket, mint Tom Hiddleston, Alison Pill vagy az Ernest Hemingway szerepében lubickoló Corey Stoll (csupa olyan színész, akikre nagy eséllyel itt figyelhettünk fel először). De az is felejthetetlen, ahogy a Dalít alakító Adrien Brody orrszarvúakról hadovál. Különben is, van még olyan film, amiben együtt szerepel Marion Cotillard és Léa Seydoux? Nincs. Na ugye. (Huszár András

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK