Van valami jó film a moziban?

Moziba menne, de nem tudja, mire üljön be? Segítünk! Megnézheti, hogyan sikerült elfogni Adolf Eichmann náci háborús bűnöst és egész évre feltankolhat rajzfilmekből. Annyi remek film van most a moziban, biztos fog valami kedvére valót találni. 

Az állam Fritz Bauer ellen (Der staat gegen Fritz Bauer)

Ha csak maga történet volna érdekes, már akkor is jószívvel ajánlanánk a filmet, hiszen egy egészen új oldalát ismerjük meg a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann elfogásának, bíróság elé állításának, és mindezek hátterének. De Az állam Fritz Bauer ellen jóval többről is szól: arról, hogy mikor és hogyan kezdődött a németek mára híressé vált szembenézése náci múltjukkal, és hogy mindezt milyen hárítás és tagadás előzte meg.

És arról is szól, hogy milyen volt zsidóként visszatérni a háború utáni NSZK-ba, milyen volt melegként élni ugyanott az ötvenes években, és mekkora erő és ravaszság kell ahhoz, hogy az ember ki tudjon állni az igazáért - olykor a törvénnyel szemben is. Lars Kraume rendező mindezt hagyománytisztelő, visszafogott, szikár módon meséli el, megrendítő alázattal és kifogástalan szakmai hozzáértéssel, ami így együtt hihetetlenül erős filmet eredményez.

14. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál

Vasárnap estig tart az Anilogue, amelynek keretében tizenhárom egészestés alkotást és több órányi rövidfilmet nézhetnek meg a rajzfilmek szerelmesei. Rácsodálkozhat az ember és természet kapcsolatára, megnézheti a Páncélba zárt szellem legújabb fejezetét, borzonghat a zombiapokalipszis képeit nézve és egy érzékeny és brutális Grimm-mesét is megnézhet a levágott kezű lányról. Az elmúlt év sok helyütt díjazott magyar kisfilmjeit is elkaphatja. A teljes programot itt tudja átböngészni.

Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them)

Öt évet kellett várni az utolsó Harry Potter-film óta, hogy visszatérhessünk J. K. Rowling meseuniverzumába, csakhogy most már a szemüveges varázslótanonc nélkül. A Legendás állatok és megfigyelésük szórakoztató popcornmozi a téli hidegben, mely épp azt bizonyítja, hogy nincs is szükség a régi szereplőkre, elég, ha imádni való mágikus élőlények randalíroznak a húszas évek nyüzsgő New Yorkjában. Eddie Redmayne és Colin Farrell is kiválóan forgatják a varázspálcát, de a pálmát egy másodhegedűs emberkarakter és egy enyveskezű kacsacsőrű emlős viszi el.

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Ez a szerepek megkettőződésével, emberrablással és gyönyörű emberek boldogtalanságával machináló thriller gonosz, egyszerre intellektuális, érzelmi és esztétikai játékra invitál minket, tömény atmoszféráját még sokáig nem fogjuk lerázni magunkról. Tom Ford erősen stilizált, hipnotikus remekműve tulajdonképpen két filmből áll össze, egy texasi bosszútörténetből és egy párkapcsolati melodrámából, és ahogy a Memento vagy a Ponyvaregény, úgy ez a film is az elbeszéléstechnikai csavaroktól, a rétegek egymásra rímelésétől válik lebilincselő élménnyé. Amy Adams káprázatos, Jake Gyllenhaalból pedig egyenesen kettőt kapunk.

Az utolsó emberig (Blood Father)

Mel Gibson szakálla nagyobb, mint egy remetének, a lakókocsija nyomorúságosabb, mint a Halálos fegyverben, Hollywood egykori csillaga sosem volt még ennyire megtört. A karizmája és a szeméből áradó komiszság viszont változatlan, nagy öröm őt újra látni a nagyvásznon. Főleg úgy, hogy szíve is van a körép épített filmnek, illetve a vezeklő főhős szerepében saját botrányoktól terhes múltjára is reflektál. Az utolsó emberig egy stílusos és túlzásoktól mentes akciófilm, amely pontosan tudja, hogy másfél órára elegendő muníció van benne.

A sors kegyeltjei... meg a többiek (Ma loute)

Nem minden film készül a széles tömegeknek, van, amit kifejezetten az ínyenceknek szánnak. A sors kegyeltjei... meg a többiek ilyen: valódi nyalánkság azoknak, akik érzékenyek az abszurdra, szeretik a stílusgyakorlatot, és a humortól nem rekeszizom-tornát várnak. Bár Franciaország vezetői színészei alakítják a főszerepeket - mint Juliette Binoche, Fabrizio Luchini vagy Valeria Bruni-Tedeschi -, nem miattuk érdemes megnézni a filmet, hanem kifinomult, kifacsart világáért, ami tele van meglepetésekkel.

Érkezés (Arrival)

Az Érkezés játszva teljesítette a vele szemben támasztott elvárást: a földönkívüliekkel való első kapcsolatteremtésről filmet forgató Denis Villeneuve tényleg az év sci-fijét alkotta meg, de simán lehet, hogy az évtized eddigi legjobbját. Hivatkozási pontot teremtett, amire hosszú éveken át bátran lehet majd úgy visszautalni, hogy látjátok, ilyen fantasztikus dolog kerekedik ki abból, ha egy sci-fi az agyat és a szivet egyaránt megdolgoztatja. Amy Adams félelemmel vegyes kíváncsisága rögtön átragad a nézőre, Jeremy Renner laza humora a legjobb pillanatokban oldja a feszültséget, és nincs az a kőszívű ember, akit érzelmileg ne tenne taccsra a végkifejlet.

A martfűi rém

A martfűi rém-ben Sopsits Árpád rendező egyszere tárta fel egy sorozatgyilkos aberrációjának természetét, vizsgálta az '56 utáni Magyarország társadalmi és politikai állapotát, forgatott egy izgalmas akciókrimit bénítóan brutális jelenetekkel, illetve húzott ki egészen remek alakítást egy tucat színészből. Még azt a bravúrt is meg tudta oldani, hogy a sok karakter mind kapjon annyi időt és figyelmet, hogy mélyebben megismerjük őket, de a cselekmény mégis követhető maradjon. Ha belegondolunk, milyen sok különböző módon lehetett volna elrontani ezt a komplex filmet, csak még imponálóbb a végeredmény.

Café Society

A keserédes romantika még mindig nagyon megy Woody Allennek. Idei filmje a jobb darabjai közül való: istenien néz ki, sztárszereposztást vonultat fel, Hollywood aranykorába repít, és egyszerre mutat a múltba és a jövőbe. Kristen Stewartra közelítve bepárásodik a nyolcvanéves Mester kamerája, az Alkonyat-sorozat sztárja a Café Society igazi adu ásza, Jesse Eisenberggel folytatott románca egy csomó varázslatos pillanattal szolgál. A legnagyobb meglepetést azonban Blake Lively okozza, aki finom játékával egy sablonos karaktert tölt meg nem várt mélységgel.

Doctor Strange

Évek óta ezért küzdött a Marvel: egy szuperhősfilm, ami a képregényőrülteknek, a kockázatosabb művészfilmek kedvelőinek, a filmkritikusoknak és a közönségnek is kielégíti az igényeit. Benedict Cumberbatch arrogáns sebészből lett szuperhősként is ugyanúgy odateszi magát, mintha Hamletet játszana, Tilda Swinton pedig földöntúli furaságot csempész a könnyed szórakoztatásba. A Doctor Strange mindenkinek be fog jönni.

Az eljövendő napok (L'avenir)

Mia Hansen-Love-nak fiatal kora ellenére is nagyon jellegzetes, személyes stílusa van. Minden rendezése kicsit olyan, mintha régi fotókat nézegetne az ember, melyeken a leghétköznapibb történések is csodálatos filmmé állnak össze. Előző munkájában, az Éden-ben az öccse fiatalkorát dolgozta fel egy több évtizedet felölelő, magával ragadó, zenés tablóban, Az eljövendő napok főhősét pedig az édesanyjáról mintázta.

Reméljük, sokáig nem fogy még ki a rokonokból, hiszen az Isabelle Huppert által megformált filozófiatanárnő életének hirtelen krízisét (a férje elhagyja, az anyja haldoklik, a gyerekei nem veszik komolyan) látni a komor téma ellenére is varázslatos és felemelő élmény. Hansen-Love teljesítményét a legjobb rendezőnek járó Arany Medvével jutalmazta a berlini filmfesztiválon Meryl Streep zsűrije, de Isabelle Huppert-nek is járna a díjesőből, mert a tőle megszokott hideg jégkirálynők után felüdülés egy ennyire szimpatikus, emberi figura bőrében látni.

Bűnvadászok (I due superpiedi quasi piatti)

Nagyszerű érzés most Magyarországon Bud Spencer-rajongónak lenni. A legendás páros öt filmjét mutatják be újra a mozikban, a sorozat Spencer és Terence Hill első Amerikában forgatott filmjével, a Bűnvadászok-kal kezdődik el, amelyben rendőrnek áll a két pofozógép. Mindenki látta már a filmet, de a legtöbbünknek kimaradt az életéből, hogy a lehető legjobb helyen, moziban élvezhessük a poénokat. Például Spencer válaszát arra a kérdésre, hogy bírja-e a piát: „Az első öt litert nagyon jól, aztán a hatodiknál elkezdek kötekedni. És Te?”

Állva maradni (Rester Vertical)

Az Idegen a tónál francia rendezőjének legújabb agymenését főleg azoknak a gyakorló filmőrülteknek ajánljuk, akik úgy érzik, nekik már nem lehet újat mutatni a moziban. Hát ilyet még biztosan nem láttak! Az Állva maradni nem olyan könnyen befogadható, mint az imént említett vízparti thriller, de ha nem próbáljuk meg folyamatosan értelmezni a látottakat, hanem csak átadjuk magunkat az álomszerű epizódok sodrásának, akkor remekül lehet szórakozni rajta.

JutalomJáték (The Carer)

A házsártos, élete alkonyán lévő brit sztárszínész mellé felvesznek ápolónak egy magyar lányt. Ebből a nem túl eredeti történetből Edelényi János egy olyan filmet rendezett, ami egy picit sem nyálas, elkerüli az összes közhelyes konfliktust, továbbá nagyon szórakoztató, szívmelengető és lendületesen robog 89 percen keresztül. A vásznon legtöbbször csak pár jelenet erejéig feltűnő Brian Cox ezúttal főszerepben brillirozik, a magyar felmenőkkel rendelkező Coco König egy remek felfedezés, de a magyar fordítás és Haumann Péter szinkronmunkája is csodás. A vetítés végén garantált a széles mosoly a nézők arcán.

Érettségi (Bacalaureat)

Keleti szomszédaink nem rettennek vissza attól, hogy szembenézzenek a társadalmi problémáikkal. Az Érettségi fő fókusza a mindennapi mutyi, orvos főhőse nem fogad el hálapénzt, távol tőle a korrupció, csak azt szeretné elérni, hogy lánya a lehető legjobb eredményt érje el az érettségin. Christian Mungiu bátran moralizál, legismertebb rendezéséhez, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-hoz hasonlóan pedig a néző türelméhez sem él vissza. Az Érettségi legújabb bizonyíték arra, hogy még mindig van erő a román újhullám filmjeiben.

Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)

A Disney és a Pixar kezdhet aggódni, a Kubo és a varázshúrok-kal a Laika stúdió komoly támadást indított az animációs filmek trónjáért. A japán mitológiából táplálkozó rajzfilm egyszerre mesél el egy csodálatos és megindító történetet Kubo felnőtté válásáról, és vall a történetmesélés csodájáról. Ennek tetejébe még annyira szépek, izgatóan eklektikusak és mozgalmasak a félszemű srác vándorlását megörökítő képek, hogy azok még szöveg nélkül is lenyűgöznék az embert.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs egy intim kamaradarabbal jelentkezett, melyben a mindennapi vergődéseink sűrűsödnek össze, azzal a megnyugtató felismeréssel, hogy úgy élünk, ahogy mások is, nincs ebben semmi tragédia. A színész-rendező fantáziája határtalan, mégsem veszíti el a kapcsolatot a földdel, sőt, ismét bizonyosodik, hogy az emberi játszmák egyik legpontosabb ismerője és tolmácsa.

Török-Illyés Orsolya fáradt és kétkedő, Szabó Domokos félelmetes a komplexusaival és korlátoltságával, Tankó Erika Garcia Lorca nőalakjait idézi erdélyi dialektusban, Hajdú Lujza ártatlan és lírai, Hajdú Zsiga pedig olyan vásott és eleven, amilyet magyar filmben ritkán látni. Házasságban, családban élni senkinek sem könnyű - ennek az életnek a folytatásához ad lelkesedést és hitet Hajdu Karlovy Vary-nyertes alkotása.

Toni Erdmann

Minél több filmet lát az ember, annál kevesebb esélye van a katarzisra, már szinte el is felejtettük, mit jelent az. Szerencsére azonban itt ez a negyedóra híján háromórás német vígjáték, ami nemcsak a falhoz vág, a mennybe emel, vinnyogó nevetésre késztet, és zavarba ejtő érzelmi kitöréseket okoz, de a végén pontosan azt a megtisztulást éljük át, ami elvileg minden művészi alkotás célja. És ez akkor is bekövetkezik, ha pontosan tudjuk előre, és felkészülünk rá.

Határtalan szerelem (Worlds Apart)

Érthetetlen, Magyarországon miért nem készülnek olyan filmek, mint a Határtalan szerelem, de addig is örüljünk annak, hogy legalább egy magyar szereplőt fel tud mutatni az utóbbi évek legsikeresebb görög filmje, ami ideális kombinációját alkotja a hollywoodi giccsnek és az európai filmművészetnek. Úgy mesél el három szerelmi történetet – három generációban, három különböző társadalmi osztályban –, hogy mögötte ott a mai görög valóság, amire amúgy is mindenki kíváncsi, hiszen annyit hallott róla a hírekben: a gazdasági válság, a szélsőjobboldal önkényes leszámolásai és a menekültválság.

Mindez, ha nem is mélységében, de erőteljesen megjelenik, és nem hat ránk nyomasztóan, mert ellenpontozza a lírai cselekmény, amin többször is kellemesen elpityeredhetünk. Egyszerű, de profi munka, amit nemcsak Osvárt Andrea kedvéért érdemes megnézni – bár ő is remekül megállja a helyét –, hanem mert olyan filmélmény, amire a legtöbb ember vágyik, amikor moziba megy: érzelemgazdag, de gondolatot is hagy maga után.

Bridget Jones babát vár (Bridget Jones's Baby)

Az történt, amire senki sem számított: nemcsak nézhető, de egész jó film született a Bridget Jones harmadik részéből. Hugh Grant karakterét kivéve minden megmaradt, amit szerettünk az első két epizódban, a Bridget Jones babát vár mégsem fulladt önismétlésbe, hanem tovább tudott fejlődni egy nagyon mai történetté. Még Renée Zellweger is kellemes csalódást okoz, nem tette tönkre sem a plasztika, sem a hatéves kihagyás.

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins)

Látszólag egy újabb, látványos, eltúlzott Meryl Streep-show a Florence Foster Jenkins, valójában azonban egy ízléses, megható és leginkább rendhagyó szerelmi történet a fülsértő hangú, álomvilágban élő énekesnőről és a kettős életet élő férjéről. Stephen Frears rendező nem hagyja, hogy egyszemélyes előadássá váljon a film, egy teljesen hihető és komolyan vehető drámai háttér bontakozik ki hús-vér emberekkel. Hugh Grant megérdemelné élete első Oscar-jelölését.

Az állam Fritz Bauer ellen, az Ernelláék Farkaséknál-ról, A martfűi rém-ről, a Toni Erdmann-ról, a Bridget Jones babát vár-ról, a Határtalan szerelem-ről és a Sors kegyeltjei... meg a többiek-ről Gyárfás Dorka, a Doctor Strange-ről, Az eljövendő napokról, a Florence - A tökéletlen hangról és a Café Society-ről Onozó Robert, az Éjszakai ragadozók-ról Huszár András, a JutalomJáték-ról és az Állva maradni-ról Varga Ferenc írta az ajánlót.