Így lett szerelmes Törőcsik Mari a magyar James Deanbe

2017.05.17. 19:29

61 évvel a bemutatója után újra vetítik Cannes-ban a Körhintát, ami megismertette az országgal Törőcsik Marit, nagy rendezőt faragott Fábri Zoltánból, és visszahelyezte Magyarországot a filmes térképre. Ennek alkalmából felelevenítjük, hogyan csúszott át a film Rákosi Mátyás cenzúráján, miért lelkesedett érte a fél világ Cannes-ban, és miként érte el Törőcsik Mari a magyar James Deannel, hogy még a cinikusok is hinni kezdjenek a szerelemben. Íme, négy nyomós érv a mellett, hogy miért számít még ma is az egyik legjelentősebb filmünknek a Körhinta.

Ma már lehetetlen elképzelni a magyar filmtörténetet Törőcsik Mari nélkül, pedig nem sokon múlt, hogy elmaradt átütő erejű bemutatkozása a Körhintá-ban. Fábri Zoltán ugyanis sehol nem találta az ideális színésznőt az alázatos, de méltóságteljes parasztlány szerepére, hiába castingolta végig az országot a filmjéhez, mint egy korabeli Nemes Jeles László, és nézett meg a főiskolások és a fiatal színésznők mellett amatőröket is.

Illés György operatőr és Fábri Zoltán rendező az Utószezon című film forgatásán.

Forrás: Fortepan/ HUNYADY JÓZSEF

Sarkadi Imre, aki a Körhinta alapjául szolgáló novellát írta, már vissza akarta venni a forgatókönyvet Fábriéktól, mondván, ha nem találnak megfelelő Pataki Marit, akkor nem engedi megcsinálni a filmet, amikor a Színművészeti Főiskola tanára, Versényi Ida Fábri feleségének figyelmébe ajánlotta elsőéves diákját, Törőcsik Mariannt.

Sztárt csinált a lila ajkú lányból

A szegény sorból származó diák az osztálytársaitól kapott ruhákban, cipőben és sminkben ment el az első megbeszélésre Fábrihoz, „ajtónyitáskor kezicsókolommal köszönt, a szobában a karosszék szélére ült le, nagyon ideiglenesen, mint aki szükség esetén futni, vagy ha azt mondják, elég volt, akkor azonnal, akadálytalanul mehessen” – emlékezett az első találkozásra a rendező, amiről a színésznőnek egészen más ragadt meg a memóriájában.

„Arra emlékszem, hogy zavarban voltam. Az osztálytársnőim ugyanis lilára festették az ajkamat, ami egy adott pillanattól fogva szörnyen idegesített. Az járt a fejemben, hogy talán mégsem így kellene kinéznem, hanem olyannak, amilyen vagyok.”

Pataki Mari fáradt csüggedése és reménykedése - Törőcsik Mari a Körhinta című filmben

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

A rendezőt a lila ajkú Törőcsik is meggyőzte, a többieket viszont csak a próbafelvétel. Még Sarkadi Imre is, aki úgy gondolta, hogy Pataki Mari szerepére nincs megfelelő színésznő Magyarországon, elámult a játékától.

„A felvétel napján még semmit sem lehetett tudni, csak azt, hogy van néhány esélyes. Ő köztük volt. A vászonról már ordított, hogy ő az egyetlen, igazán lehetséges Pataki Mari. Hamvassága, őszintesége, hiteles népisége mindenkinél igazabb volt” – idézte fel az első benyomásokat Fábri, aki szerint Törőcsik a forgatáson olyan fegyelmezetten és koncentráltan dolgozott, mint egy kis katona.

„Törékeny alkatát meghazudtolva fáradhatatlan volt. Reggeltől estig. Ha kellett, estétől reggelig. Arcának, szemének kifejező ereje már az első napokban nőttön-nőtt. Ki ne emlékezne – ha látta valaha a Körhintá-t – a kukoricamorzsolás estéjén Pataki Mari fáradt csüggedésére, ahogy a neki szánt sorson töpreng, a kukoricát, korán megvénült anyja arcát nézi, s hallgatja a szobából apja alkudozását leendő vejével? És a változást – mintha a nap sütne ki – amikor Bíró Máté betoppan? Ezek voltak az első forgatási napok. A kifejezőerő gazdagságán elcsodálkozik ma is a néző. Mi lehetett ebben a kislányban? Mi tette képessé erre az érzékenységre?”

Törőcsik szerint nem más, mint maga Fábri Zoltán. Ő volt az, aki felszínre hozta képességeit, és kicsiszolta nyers tehetségét. „Ne tévedjünk: én ott még nem vagyok színésznő. Semmit sem tudtam a szakmáról. Nekem ott csak a tehetségem és az érzékenységem működött. Fábri úgy dolgozott velem, mint egy gyerekszínésszel. Elmagyarázta, mit kér, és én azt pontosan éreztem. […] Én a Körhintá-ban pontos voltam, de tökéletesen önmagamat adtam. Máshoz ugyanis nem voltak eszközeim.”

A tapasztalatlanság okozhatta, hogy Fábri, aki egyébként a kifinomult, intelligens színészvezetés mestere volt, nyersebb eszközökhöz volt kénytelen folyamodni. Ha sírnia kellett, megbántották Törőcsiket, ha nevetni, akkor azt kiabálták neki: „Nyeríts, Mari!” Ez valamilyen oknál fogva mindig működött a forgatáson. A stúdióban nem: ott Újvári Viktória szinkronizálta a nevetését.

„Nevetni kellett hosszú percekig, és az egészet egyben vették fel. Van, aki ezt tudja… Nekem akkor nem ment. Sem a sírás, sem a nevetés. Nem tudom, miért. De Soós Imre, aki zseniális színész volt, ő is csak úgy tudott hahotázni, hogy közben csiklandozták. Újvári Viktória meg odaállt, és addig nevetett, amíg akarták.”

A forgatáson Soós Imrével még könnyen ment a nevetés - Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című filmben

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

A korabeli nézők erről persze mit sem tudtak: ők egyből beleszerettek a színésznőbe és abba, amit sugárzott. A tisztaságába, naivitásába, és a reménybe, hogy talán lehet másképp is, mint az asszonyi sorba, az önfeladásba beletörődve élni. Törőcsik a filmet 3000 forintért, vagy ahogy ő fogalmazott, másfél pár cipő áráért csinálta, de a sikert nem lehetett pénzben mérni: elmondása szerint olyan csúcsokra repítette a Körhinta, ami a többi színésznő számára elérhetetlen volt akkoriban.

Törőcsiknek neve lett. Szó szerint: amikor 1955-ben az egész ország a Liliomfi lázában égett, Fábrit aggasztani kezdte, hogy Krencsey Marianne után még egy Mariann kerül majd be a köztudatba, és az emberek keverni fogják a két színésznőt. Azt javasolta, változtasson nevet Törőcsik. De Törőcsik nem akart. Hosszas tanakodás után végül az operatőr, Hegyi Barnabás rukkolt elő a megoldással: „Ha Jászainak jó volt a Mari, legyen az jó neked is! Legyél Törőcsik Mari.”

Talpra állította a magyar filmet

A Körhintá-val azonban nemcsak korszakos sztár született, hanem újfajta filmművészet is. Ami persze csak Magyarországon számított újnak, ahol a II. világháború után lassan szedte össze magát a filmszakma, és mire talpra állt, már a Magyar Dolgozók Pártjának szövegét kellett fújnia. Az 1948-as államosítást követően a kommunista párt a filmipart is kézi vezérlésre állította. A minisztériumban döntöttek arról, milyen témákról készüljön film, és a forgatókönyvekbe nem ritkán maga Rákosi Mátyás is belenyúlt.

A Párt okítani akarta a nézőt, ránevelni a szocialista erkölcsre és munkamorálra, és ennek zálogát a forgatókönyvben látta. A könyveket egy erre létrehozott szerv, a Központi Dramaturgia íratta és ellenőrizte, és az elfogadott és gondosan cenzúrázott forgatókönyvhöz az utolsó betűig ragaszkodniuk kellett az előző rendszerből itt maradt és „ideológiailag fejletlen”, de szakmai tudásuk miatt nélkülözhetetlen rendezőknek. Bármi, ami elvonta a figyelmet a pártpropagandától, így például a markáns rendezői stílus is, burzsoá formalizmusnak minősült.

A feledhetetlen csárdás a lakodalomban - Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című filmben -

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

Ebbe a termelési filmekkel és sztahanovista hősökkel teli korba robbant be a Körhinta. Ahol még az is felszabadítóan hatott, hogy a történetet nem a kommunista párt rémálmai – aljas kulákok, vagy a reakciós elemek szabotázsai – népesítik be, hanem egy falusi Rómeó és Júlia. Persze, a Körhinta is hűen közvetítette az aktuális direktívát a téeszesítésről, de a „kilépni vagy bennmaradni” nem éppen shakespeare-i dilemmája súlytalanná vált a szerelmesek lázadása mellett.

És ez elsősorban Fábri stílusának köszönhető. Fábri, aki festőnek tanult, és a képzőművészet felől közelített a filmezéshez, előre lerajzolta a film összes beállítását, és azokhoz a forgatás során is ragaszkodott. Így aztán nem csoda, hogy bár vannak a filmnek nagy mondatai, mint „A főd a fődhöz házasodik”, vagy az „Én nem tudok nélküled, csak meghalni”, mégis a képei a legemlékezetesebbek. Azok beszélnek a legszebben a generációs lázadásról, a fiatalság és a szabadság később elvesző mámoráról, amikor az ember még azt hiszi, minden lehetséges. Amikor egy szilaj tánc, egy önfeledt nevetés kitöltheti az egész világot.

És ehhez – hogy a képek meséljék el a történetet – a korabeli néző nem volt hozzászokva. Ő úgy tudta, a filmben a dialógus a lényeg, a II. világháború előtt azért, mert verbális poénokra épültek a vígjátékok, ebben volt erős Kabos Gyula, meg a pesti kávéházi humor, utána pedig azért, mert szóban kellett elszavalni a propagandát. A magyar filmbe a Körhinta vitte vissza az evidenciát, miszerint a film vizuális művészet, és Fábri robbanékony dramaturgiájú, mégis költői montázsai, a monoton munkát, az elrévedést, vagy épp az önfeledt mámort hatalmas erővel éreztető képei rengeteg magyar filmrendezőt inspiráltak.

A fiatal filmesek, akiket nem elégítettek ki a Keleti Mártonok és a Bán Frigyesek iparosmunkái, példaképre találtak Fábri Zoltánban, aki a kimondott szó helyére a képet állította, és ezzel nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas évek elhozza a magyar film aranykorát.

Visszarakta Magyarországot a filmes térképre

A Körhinta 1956 májusában, a 9. cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be a nemzetközi közönségnek, ahol olyan illusztris társaságban versenyzett az Arany Pálmáért, mint Alfred Hitchcock (Az ember, aki túl sokat tudott), Ingmar Bergman (Egy nyári éj mosolya), Akira Kuroszava (Egy lény feljegyzései), Vittorio de Sica (A tető), vagy épp Humphrey Bogart, akinek utolsó filmjét, az Annál súlyosabb a bukásuk… című bokszolós noirt vetítették.

Nem indult jól a fesztivál: Fábri rezignált tőmondatokban jegyezte fel naplójában, milyen érdektelenség kísérte az első, délelőtti vetítést. A délutáni viszont, amire úgy készülődtek, mintha a temetésükre mennének, a mennybemenetelük lett. A film utolsó perceit végigtapsolta a közönség, és annyira fellelkesült, hogy a vetítés után feltörték a magyar delegáció standját, és szétkapkodták a filmhez készült sajtófotókat. A Körhinta olyan szenzáció lett Cannes-ban, mint két évvel ezelőtt a Saul fia.

Moziplakát a Körhinta című filmhez

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

A sikerbe nyilván belejátszott az izgalom is, hogy a nyugati néző beleshetett a vasfüggöny mögé, de a szakembereket már Törőcsik Mari keresetlen játéka és Fábri rendezése nyűgözte le, akit a precizitása és felkészültsége miatt csak japán tornatanárnak becéztek itthon. Egy lelkes kritikus, bizonyos François Truffaut, aki három évvel később maga is filmtörténetet írt a Négyszáz csapás-sal, így írt a Körhintá-ról:

„Fábri Zoltán magyar filmjének, a Körhintának új megtekintése megerősítette első impressziómat: íme, itt a nagydíjas film, az én nagydíjasom, ha Favre-Le Bret úrnak lett volna annyi esze, hogy engem nevez ki zsűrielnöknek, abszolút hatalommal… A Fesztivál igazi sztárja Törőcsik Mari volt, anélkül, hogy tudott volna róla; Fábri Zoltán csodálatos filmjének, a Körhintának hősnője érdemelte volna a legjobb női alakítás díját, ha nem kell Budapesten vizsgáznia, ugyanis főiskolai hallgató.”

Francois Truffaut az 1962-es cannes-i fesztiválon

Forrás: Ina/Ina/Daniel Fallot

Törőcsik valóban nem volt ott Cannes-ban, de nem azért, mert vizsgázott, hanem mert már ahhoz is Gellért Endre, a Nemzeti Színház rendezőjének közbenjárásra kellett, hogy leforgathassa a filmet, mert a Színművészeti már akkor sem engedte el külsős munkákra az elsőéves hallgatókat. De amikor már egész Cannes Törőcsikért rajongott, Darvas József, a kulturális miniszter hazatelefonált, és kérvényezte: 24 órán belül reptessék ki a színésznőt.

Törőcsik meghallgatta a javaslatot, majd köszönte, de nem élt a lehetőséggel. Úgy vélte, ruhája Fábri meghallgatásán még elment, de a legnívósabb filmfesztiválon már nem lett volna jó. „Oda estélyi ruha és táska is kellett volna. Ilyesmire nekem egyáltalán nem futotta. Apáméknak sem volt pénzük. Akkoriban anyám háború előtt átalakított kabátjában jártam.”

A Körhinta hősnője érdemelte volna a legjobb női alakítás díját - Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című filmben

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

Később így emlékezett: „Végül [ősszel] elmentem a párizsi bemutatóra, ott megismertem Truffaut-t, aki addigra ódákat írt rólam. Bemutattak Franciaország leggazdagabb producerének, aki úgy beszélt magyarul, mint én. 1956. október 23-a előtt egy nappal érkeztem haza Párizsból. Ha én akkor egy ilyen siker után visszamentem volna, és azt mondom, szeretném, ha egy évig taníttatnának franciául, tárt karokkal vártak volna. De nem véletlenül áll a végrendeletemben az, hogy a hamvaimat szórják a Tiszába.”

Törőcsiket végül nemcsak Párizs, de Cannes is kárpótolta, amikor a Déryné, hol van? címszerepéért megkapta a legjobb női alakítás díját. Fábrit nem. Hiába lépett elő az első számú magyar filmrendezővé, élete végéig keserű csalódásként élte meg, hogy a Körhinta nem nyert Arany Pálmát. A zsűri A csend világá-nak ítélte a fődíjat, amivel Cousteau kapitány forradalmasította a természetfilmezést, de ha már díjazta a költői humort a versenyfilmekben, márpedig díjazta – abban az évben Bergmanét –, talán a költői szerelem ábrázolásáért is kiállíthatott volna egy oklevelet a Körhintá-nak.

Törőcsik Marit fotózzák az 1959-es cannes-i filmfesztiválon, ahol egy másik Fábri-filmmel, az Édes Annával került a versenyprogramba

Forrás: AFP

Ettől függetlenül Fábriék érdeme elvitathatatlan abban, hogy áttörte külföldön az érdektelenség falát, és jó pár évvel az Emberek a havason (1941) és a Valahol Európában (1948) után újra reflektorfény vetült a magyar filmre. Sokan, köztük a később a Ha…-t rendező Lindsay Anderson, egy új nemzeti filmművészet születését látták a Körhintá-ban, a magyar film akkori csúcsteljesítményét, amit csak tíz évvel később tudott felülírni Jancsó Miklós és a Szegénylegények.

És Cannes is megőrizte emlékezetében a filmet: a magyar filmes küldöttség állítólag még 25 évvel később is ingyenpezsgőt kapott a fesztiválpalota bárjában, amiért anno itt mutatták be a Körhintá-t. Hiába, Cannes-ban még a főpincérek is filmgourmand-ok!

Visszatér Cannes-ba a Körhinta
A Körhinta digitálisan felújított, 4K felbontású verzióját tűzi műsorra az idei cannes-i filmfesztivál. Idén hetvenedik alkalommal rendezik meg a fesztivált, így most a Cannes Classics program keretében a rendezvény múltjára koncentrálnak. Tizenhat, az idők során Cannes-ban bemutatott nagyjátékfilm vetítésével tisztelegnek a fesztivál gazdag történelme előtt. A Körhinta mellett többek között A félelem bére című zseniális kalandfilm, a Nagyítás Michelangelo Antonionitól és Andrzej Wajda Arany Pálmával díjazott mesterműve, a Vasember is újra látható lesz a fesztiválon.

Még ma is alig akad nála szebb szerelmes filmünk

A legjobb érv mégis az a Körhinta mellett, hogy több, mint 60 évvel bemutatása után is csak keveset vesztett az erejéből. Képei máig hatnak, figurái élnek. Pedig már nem érzékeljük a filmnyelv újszerűségét, mert ez a franciák költői realizmusából és az amerikaiak feszes dramaturgiájából összegyúrt stílust már a hatvanas években is klasszikusnak és régimódinak érezték.

Ma már irodalmi fordulatként olvassuk Fábri naplójában, hogy „remegő gyomorral” láttak neki a forgatásnak, mert az elfogadóbizottság egyik tagja hevesen kirohant a Körhinta ellen, hogy „nincs köze a szocialista mezőgazdaság problematikájához”, de Rákosi Mátyás 1955-ben, „a visszaszerzett hatalom örömében” nem akart beleszólni a vitába, és hagyta, hadd forogjon le a film.

És ma már csupán érdekes anekdota az is, nem feltétlen az olasz neorealizmus hatása, hogy Fábri a tűzoltóságot is kivezényelte a forgatásra, hogy locsolják fel a földutat, mert az út koszával akarta ellenpontozni Máté és Mari szerelmi vallomásának romantikáját.

Az anekdota szórakoztató, a sár viszont valódi. Az a mi sarunk. Abban szerelem van, ahogy a fiú a téesziroda előtt meglátja Mari lábnyomát a sárban. Valaki azt írta egyszer: azért olyan hatásos a csárdásjelenet, amikor a fiatal szerelmesek egymásba kapaszkodva táncolnak a kifulladásig, mert egy szűk szobában vették fel. A szabadban elveszett volna a lázadás. Hát ezért olyan szomorú film a Körhinta: mert nyomott benne a szabadság, és sárban dagad a szerelem. Hiába ide a happy end.

Ezeket a képeket nem lehet feledni. Törőcsiket, ahogy kiül a szemébe némán a lemondás. Szirtes Ádámot, az udvarlót, ahogy izzadtságát törölgeti, mint a kisiskolás, és közben a legtöményebb melankóliát sem veszi észre a lány arcán. Vagy Barsy Bélát, ahogy villámlik a tekintete, és azt mondja: az atyaúristenit. És az asztalra csap.

A villámló tekintet és az asszony, aki mindenbe beletörődik - Barsy Béla és Kiss Manyi a Körhinta című filmben

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

Rejtély, miért nem szúrták még ki ebben az odacsapásban az iróniát. Ahogy az elszámoltató bizottsággal vitázik, és veri az asztalt az igazáért, az asztalon meg ugrál a tintatartó. Az elvtárs babrál vele, hol arrébb rakja, hol a fedelét igazgatja, de a végén csak ráfröccsen az arcára a tinta. Ráfröccsen, és ő törölgeti, miközben a nagy szónoklatot halljuk a téeszről, a jövőről, meg az újszerű mezőgazdálkodásról. Ez volna Fábri aknamunkája? A későbbi szatirikus, az Isten hozta, őrnagy úr! rendezője cinkos szemvillanása, ahogy szabotálja a mondanivalót a semmiből jövő iróniával?

Lehet. De az is lehet, hogy csak enyhíteni akar a hangulaton. Mert egyébként a Körhinta a robbanni készülő indulat filmje. Az emberek: ketyegő bombák. A nagy pillanatok: csírájukban elfojtott tragédiák. Barsy arcán a rémület, ahogy a lányába vágja a fejszét – és elhibázza. Szirtesén a tépelődés, ahogy hol a fejszét, hol meg Barsy koponyáját nézi, miután felbomlott az eljegyzés. Vágja, ne vágja? Végül megalázottan kullog el, mint a vert kutya.

Na és Soós Imre: a már-már feminin érzékenység és a legszenvedélyesebb férfiindulat keveredik benne. A magyar James Dean lehetett volna, ha az ötvenes évek magyar filmjében a szocializmus ellen is lehet lázadni, nem csak mellette. De nem lehetett, Soóst pedig akarata ellenére elkönyvelték parasztszínésznek, és a depresszióra meg alkoholizálásra hajlamos színész szép lassan felőrölte magát. A Körhinta forgatásán ugyan nem ivott, de morfiumot szedett, kétszer miatta állt le a forgatás, amikor „furcsa állapotban” jelent meg a helyszínen.

A feminin érzékenység és a szenvedélyes férfiindulat keveredett benne - Soós Imre, a magyar James Dean a Körhinta című filmben

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap/Cannes Film Festival

Egy évvel a Körhinta bemutatója után, máig tisztázatlan körülmények között meghalt, a hivatalos verzió szerint feleségével – pszichológusával – együtt öngyilkos lett. Pedig mekkora tehetség volt! Mennyi harag, mennyi aggodalom és szívfájdalom sűrűsödött abban, ahogy felhúzta a szemöldökét. Nála nagyobb szemöldökráncoló azóta se állt magyar színésznek. Hangjában is ez a kettősség bujkált: a férfiasság és a kedvesség. A tapintat. Nem csoda, hogy Törőcsik Mari beleszeretett a forgatáson.

Honnan tudott ilyen fiatalon ilyen sokat a szerelemről? – kérdezték tőle egyszer. Törőcsik azt felelte: túl volt akkor már egy 24 órás házasságon, osztálytársával, Bodrogi Gyulával járt, és közben megérintette Soós Imre érzékenysége. Volt miből merítenie, ez a filmen is látszik: a színészek között szikrázik a levegő. Talán ennyi, és nem több a Körhinta titka. Hogy a két fiatal szerelme hiteles, hogy érzelmeik a moziban is őszintének tűnnek. És óriásinak.

Törőcsik Mari a Figaro házassága című darab próbáján a Maladype Színházban 2010. december 18-án

Forrás: MTI/Mohai Balázs

 „A Körhinta hatalmas ereje a szerelemben van, s az mindenütt lejött a vászonról, és értették az emberek. Azon kívül, hogy Fábri páratlan érzéke átsüt a vásznon, Imre és köztem egyszer csak valóban felzeng a szerelem. Ez nem minden ilyen vagy hasonló filmben történik meg. És épp ezért lehetett olyan kirobbanó sikerünk a világban.”

Egy mellfogdosás margójára

A Körhinta sem kerülhette el, hogy egy dramaturgiai tanács véleményezze a forgatókönyvet, és megvizsgálja, megfelel-e a szocialista eszméknek, vagy fejlesztésre szorul-e bármilyen értelemben. A vitáról részletet Nádasy László, a Körhinta társírója közöl Fábri Zoltánról írt portrékötetében – felbecsülhetetlen kordokumentum ez a téeszesítés feldolgozását és egy mellfogdosás jelentését elemző beszélgetés.

Urbán Ernő: Érdekes dolog – el lehet gondolkodni rajta –, hogy senki nem fordult ehhez a kérdéshez... semmi irodalmi jele nem született annak, hogy mi lesz egy kilépővel, vagy mi van a termelőszövetkezetekkel, holott ez olyan lényeges és országos kérdés, amelyben véleményt mondani a művészet eszközeivel nemcsak kötelesség, hanem „kutyakötelesség" lett volna már réges-régen. S most itt van ez a könyv, s elsősorban ezért tartom iskolásan jelentősnek.

A második, amiért nagy élmény volt olvasni a könyvet, az, hogy olyan művészi erővel van megírva, hogy az embert megdöbbenti, megrázza és nagyon komolyan elgondolkoztatja. S nem úgy van benne a tanulság kimondva – hiába hangzik el az benne, hogy az időt nem lehet visszafordítani –, mintha egy tézist elkezdenénk illusztrálni, jól-rosszul érvelve, hanem az egész, úgy ahogy van, ezt mondja ki. [...] A hétköznapok költészete van benne.

Várkonyi Zoltán: „A felszabadulás óta filmforgatókönyvben ilyen csodálatos női alak nem szerepelt. Ez az élettel teli, ez az egészséges, ez a becsületes, ez az izgalmas, ez a szűz és buja, szóval amit az ember egy nőről hallani, látni, élvezni és álmodni szeretne, az ebben a kislányban megtalálható. Megkeresni persze nem a dramaturgiai tanács feladata. (Derültség.)"

Keleti Márton: Nem azt mondja, hogy „ne nyúlj hozzám", hanem hogy „vigyázz, jönnek"... Ez azt jelenti, hogy „ha nem jönnének, nyugodtan megfoghatnád a mellemet". [...]

Nádasy László: Nem azért mondja, hogy „vigyázz, bejöhetnek", mert így gondolja, hanem ezt hozza fel ürügyül, hogy elhárítsa a férfit. [...]

Urbán Ernő: Akkor viszont nem juthatnak el a gombolásig.

Kovács András: Ebben benne van... a kényszerházasság apai kívánsága, a törvény kényszerítő erejének való engedés.

Nádasdy Kálmán: A színésznő az apai kényszert nem tudja ebben a jelenetben eljátszani. Csak azt lehet eljátszani, hogy undorodik-e attól a kéztől, amely hozzányúlt, vagy nem.

Fábri Zoltán: Nem undorodik, hanem húzódozik. Az én elképzelésem az volt, hogy húzódozik, szeretne kitérni, de nem bír. [...] Én ti. nem hiszem, hogy itt csak két végleg állhat egymással szemben: hogy undorodik vagy örül neki. Nem tetszik neki. Van az életben csomó olyan szituáció, amikor az emberek kénytelenek úgy érezni, hogy valami kikerülhetetlen, valamit meg kell kezdeni, ami rossz, amit nem bírnak elkerülni.

Nádasdy Kálmán: Ez nagy dráma, de akkor ezt meg kell csinálni.