Szuperjó, ha a vége jó!

Egy frappáns befejezés félsiker, hiszen ha egy film utolsó pillanatai meghökkentenek, újabb kérdőjeleket tesznek fel, más megvilágításba helyezik a látottakat vagy napokra elgondolkodtatnak, biztos, hogy elégedetten gondolunk majd vissza az egész moziélményre. Klasszikusokat, mint a Casablanca, a Van, aki forrón szereti vagy az Aranypolgár egyenesen a végkifejletük definiál - ilyen messzire azonban nem nyúlunk vissza, összeállításunk az utóbbi három év legemlékezetesebb mozis fináléit veszi számba műfaji határok nélkül. Mitől esett le jobban a nézők álla: A család kicsi kincse perverz ovistáncától, Tarantino bosszúálló macáitól vagy A parfüm kollektív kannibalizmusától? - vigyázat, a lista kíméletlenül lelövi a csattanókat!

A válogatás természetesen nem kimerítő jellegű, és kizárólag az utóbbi három év mozis (vagy DVD-n megjelent) termésére szorítkozik. Az úgynevezett szpojler-jelenség (amikor egy cikk figyelmeztetés nélkül elárulja a cselekmény kulcsfontosságú fordulatait) részleges elkerülése érdekében minden cím mellett kis szimbólum jelzi, hogy az adott bekezdés mennyire bővelkedik szpojlerekben:

	- bárki elolvashatja
	- fény derül pár kulcsmozzanatra
	- csak az olvassa el, aki látta

- - -

#10 - Halálbiztos (2007, Quentin Tarantino)

Tarantinót gyakran vádolták azzal, hogy glamúrizálja az erőszakot, ő pedig úgy volt vele, hogy vesztenivalója nincs, nosza, megteszi tényleg. A Halálbiztos kétórásra dagasztott verziójának utolsó negyedét ennek megfelelően azzal tölti a néző, hogy összeszorított foggal várja, hogy három tökös amazon mikor fogja végre péppé trancsírozni a szemétláda, nőgyűlölő vérmacsót. Az utolsó, videoklipszerű képsorokban minden ilyen jellegű perverz vágyunk kielégítésre kerül, és új értelmezést nyer "a gyengébbik nem" kifejezés, amint a kisgyermekes anyuka eltorzult arccal, üdvrivalgással végső csapást mér a szarrá alázott zaklatóra. Thelma és Louise felturbósítva, avagy a feminizmus, ahogyan egy kanos kamaszfiú elképzelné. A végefőcím alatt hallható dögös kis számról lásd korábbi bejegyzésünket.

+ + +

#9 - Lazarescu úr halála (2005, Cristi Puiu)

Hogyan lehet leleményesen befejezni egy olyan történetet, amelynek végkifejletét már a címe is messziről hirdeti? Pontosan így; rávilágítva arra, hogy a keményvonalas kommunizmuson edződött, nihilbe fullasztott társadalomban az embertársak számára valójában teljesen mindegy, hogy meghal-e végül egy idős, beteg ember vagy él még egy-két évet. A fegyelmezetten realista román nyomasztás minden perce megérdemli a figyelmünket, de amikor Lazarescut éppen Anghel doktor (a beszédes bibliai nevek persze szándékosak) színe elé készülnek vinni, és hirtelen megszakad a kép, esik le a tantusz, hogy nem egy előre bejelentett haláleset krónikáját láttuk, hanem az emberiesség példabeszédét egy ezer sebből vérző egészségügyi rendszer tablóján keresztül.