Velence: Felrántják az ajtót

A Vágy és vezeklés című Ian McEwan-regényből készült nagyszabású filmadaptáció bemutatójával szerdán este kezdetét vette a 64. velencei filmfesztivál. Az [origo] filmklub egyszemélyes riporterbrigádja súlyos technikai nehézségek leküzdése után végre nekilát a tudósításnak. Elsőként azt jelenthetem, hogy sikeresen lemaradtam a Vágy és vezeklés vetítéséről, de a Népszabadság szőrösszívű újságírójától megtudtam, hogy a Keira Knightley és James McAvoy főszereplésével készült alkotás "meglepően jó volt".

Keira Knightley a Vágy és vezeklés-ben

Az első film, amit viszont konkrétan láttam is, az a Sleuth című kétszereplős kamaradráma volt, amelyben Michael Caine és Jude Law másfél órán át cicázott egymással egy high-tech vidéki házban (rajtuk kívül nem is tűnik fel senki más a vásznon). A neves drámaíró, Harold Pinter adaptálta Anthony Shaffer színdarabját, a rendező pedig Kenneth Branagh volt, aki nem csinált ennyire szórakoztató filmet a Meghalsz újra óta, és az bizony tizenhat évvel ezelőtt készült. Law és Caine leplezetlen lelkesedéssel pingpongozza egymás közt a remek dialógust, láthatóan megbecsülik az alkalmat, hogy ilyen erős alapanyagba mélyeszthetik a fogukat. Caine-től már megszokhattuk, hogy ritkán hibázik, itt visszafogottan kezd, aztán van egy döbbenetesen jó kitörése, de szerintem Law lesz az, aki a legtöbbet nyer majd ezzel a filmmel, mert olyan regisztereken játszhat, amikhez utoljára az Oscar Wilde szerelmei és a Gattaca idején volt szerencséje.

Jude Law és Michael Caine a Sleuth-ban

Branagh néha beművészkedi magát a képbe, például amikor indokolatlanul sokáig veszi az eseményeket felülről, reluxán keresztül vagy valami pohár mögül, mintha azt akarná mondani, hogy halihó, én is itt vagyok, de a gördülékeny színészi játékban is nyilván benne van a keze (Caine egyenesen "a színészek legjobb rendezőjének" nevezte a sajtótájékoztatón), valamint elismerésre méltó az is, hogy most, mikor minden film két és félórás, ő kilencven perc alatt tartotta a játékidőt. Most el kell rohannom megnézni Franco Nerót a Django című spagettiwestern-klasszikusban, pedig még azt is el akartam mesélni, hogy mennyit röhögött a közönség némely szóváltáson, például amikor Caine a legkevésbé kulturált népnek nevezte az olaszokat, vagy amikor Law azt mondta az újságírókra, hogy "prickteasing cocksuckers" (ezt inkább nem fordítom le, mert családi kiadvány vagyunk), de nem csak ilyen bennfentes, olaszos-újságírós poénok vannak a filmben, végig lehet kuncogni az egészet.

Ezt a mondatot már a PalaLido nevű moziteremben írom, tíz perc múlva indul a Django, az előbb befutott Franco Nero és Vanessa Redgrave, és pont az előttem lévő sorba ültek le. Mekkora pofátlanság már egy ilyen helyzetben odamenni Vanessa Redgrave-hez autogramot kérni tőle, meg vakuzni az arcába két méterről?! Ezt vagy öten megcsinálták, de nem húzom fel magam. Vanessa Redgrave különben nagyon kellemes illatú parfümöt használ, viszont nem fogom látni a feliratokat a fejétől, úgyhogy inkább arrébb ülök. Kezdődik a film.

Vanessa Redgrave a velencei filmfesztiválon

Bizarr érzés egy olyan vetítésen lenni, ahol 500 ember óriási tapsban tör ki csak azért, mert kiírták a vászonra Sergio Corbucci nevét. A második legnagyobb tapsikolás akkor indul be, amikor a mexikói banditák levágják a besúgó pap fülét és belegyömöszölik a szájába. Szegény Vanessa Redgrave, hova került.

Hírességek, akikhez 5 méternél közelebb kerültem ma: Ang Lee, Tony Leung, Jude Law, Michael Caine, Kenneth Branagh, Franco Nero, Vanessa Redgrave

Ezeket a filmeket láttam ma: Sleuth, Django

A mai nap talánya: A Lust, Caution sajtótájékoztatóján egy szemtelen görög kolléga megkérdezte Ang Lee-től, hogy a szexjelenetekben a színészek "tényleg csinálták-e". A rendező visszakérdezett, hogy látta-e a filmet az újságíró, mert ha igen, akkor tudnia kéne a választ. Vajon ez mit jelenthet? Holnap reggel fél kilenckor megtudom a választ.

Fotóblog: Ide töltöm fel a velencei filmfesztiválon készült életlen, színhibás és rosszul komponált fotóimat.