Velence: A Woody Allen-sztorim

Woody Allen a legtöbb filmszerető ember meghatározó élménye. Ha közéjük tartozol, nincs szükséged különösebb bevezetőre, pontosan fogod érteni, miről ír Varga Ferenc, aki Velencében találkozott a Mesterrel.

Nézd meg nagyban!Fotózom, ahogy fotózzák Woody Allent

Szerdán kicsit úgy éreztem magam a fesztivál területén, mint egy buliban, ahonnan már leléptek a menő emberek, de én még bolyongok céltalanul és várom, hogy kijózanodjon a haverom, aki kocsival hozott. Igaz, itt volt Johnny Depp, Tim Burton és Helena Bonham Carter, de őket csak a kivetítőn láttam, még csak meg sem tudtam érinteni egyiküket sem. Hátra van még néhány filmbemutató - jobb napokat is látott mesterek (Mihalkov, Greenaway, stb.) új filmjei, de a hangulat határozottan olyan, mintha a lényegen már túl lennénk.

Kedves úti- és tudósítótársam, Orsolya is lelécelt, engem pedig átraktak egy egyágyas szobába, ahol az ágyon kívül csak egy asztal, egy szék és egy szekrény van, és csak akkor lehetne még ennél is lehangolóbb, ha akasztott ember lógna a gerendáról. Ebben a szobában írom ezeket a sorokat, kint szemerkél az eső, mondanom sem kell, kicsit szomorkás a hangulatom. Azért feltétlen be szeretnék még számolni arról a csodálatos keddi napról, amikor interjút készítettem Woody Allennel. Filmes újságíróként egyértelműen ez a nap volt az eddigi legemlékezetesebb számomra (ehhez azért hozzájárul az is, hogy ugyanezen a napon még négy nagy kedvencemmel beszélhettem, Ewan McGregorral, Wes Andersonnal, Jason Schwartzmannal és Adrien Brodyval, de a velük való találkozásokat sajnos időhiány miatt most nem tudom megosztani az olvasókkal).

Nem akarnék nagy önvallomásba bonyolódni, de annyit feltétlen tisztáznom kell, hogy Woody Allen filmjei nagy hatással voltak az életemre. Azt hiszem, tizenkét évesen láttam először az Annie Hall-t és azonnal beleszerettem. Akkoriban azon a jeleneten röhögtem mindig a legnagyobbat, amikor gyerekként mutatja magát, és úgy próbálja kanalazni a levest, hogy közben a hullámvasút rázza az egész házat. A szüleim nem csípték Woody Allent, már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a kifogásuk ellene (valószínűleg nem találták viccesnek), de azt tudom, hogy ez volt az első alkalom, hogy az ízlésükkel szembe mentem, és olyasvalamit kedveltem meg, amit ők nem tartottak jónak (a másik ilyen Bob Dylan volt). Biztosan van erre valami pszichológiai kifejezés, amit nem ismerem, lényeg, hogy Woody Allen szeretete volt az első fontos lépcső saját ízlésvilágom kialakításában. A négy kedvenc Woody Allen-filmem az Annie Hall, a Hannah és nővérei, a Bűnök és vétkek, és a Férjek és feleségek. Azt szoktam mondani, hogy ezekben a filmekben benne van az egész élet, enciklopédikus teljességgel mutatják be az életet. A Hannah és nővérei-t például nyugodtan meg lehetne mutatni egy marslakónak. "Nézd csak, ilyenek az emberek!"

Az utóbbi másfél évtizedben sokat bosszankodtam azon, miért nem csinál már Allen hasonló igényű filmeket, de mostanra megbarátkoztam azzal, hogy nem lehet mindig az egész életről beszélni, nem lehet mindahányszor megmondani a tutit. Van egy olyan érzésem is, hogy Allen 1992-ben távolodott el jócskán a normális emberi viselkedéstől, amikor összejött a nevelt lányával, azóta még jobban begubózhatott a saját kis világába és már nincs releváns mondanivalója úgy általánosan a nagy egészről. Azóta inkább egyvonalon haladó, zártabb és konkrétabb történeteket mesél. Ezekkel sincs semmi baj, van köztük jobb és rosszabb, de egyik sem közelíti meg annak az említett négy filmnek az átütő erejét. Ahogy Gabe a Férjek és feleségek-ben mondta Dosztojevszkijről: "ő egy többfogásos lakoma, étvágygerjesztővel és vitaminokkal együtt". Az a négy film is mind egy-egy többfogásos lakoma volt, de az elmúlt másfél évben Allen már csak könnyű kis salátákat szolgált fel nekünk.

Jézusmária! Csak a Woody Allen-interjúmat akartam elmesélni, erre jövök itt a szüleimmel meg a salátákkal! Ha ilyen messziről indulok neki, akkor sosem érek a végére. Ugorjunk inkább déli 12 óra 15 percre szeptember 4-én, amikor Ewan McGregorral végezve átmentem a Hotel Des Baines dísztermének másik sarkába, hogy Woody Allenhez szólhassak.

A filmfesztiválos interjúk egy mezei magyar újságíró számára szinte mindig azt jelentik, hogy 8-10, a világ más tájairól érkező kollégával ülsz együtt egy kerekasztalnál az interjúalannyal, mindenki lesi a sztár válaszának utolsó mondatát, és akkor hiéna módjára hárman egyszerre csaptok le, hogy feltegyétek a következő kérdést. Az nyer, aki a leghangosabb vagy a legpofátlanabb, annak a kérdésére figyel az alany. Iszonyatosan stresszes az egész szituáció és rendkívül bosszantó is tud lenni, főleg amikor a kolléga, aki megkapja a szót még angolul sem tud, valamint a kérdése is oltári nagy baromság.

Woody Allennél kicsit más volt a helyzet, mert nem kerekasztalnál foglaltunk helyet, hanem ő egy fotelben ült, mi újságírók pedig körülötte székekben, mint amikor a nagypapa mesél az unokáknak. Nála azon sem kellett idegeskedni, hogy időben lecsapjunk a kérdéseinkkel, mert nem volt szabad közbeszólni, hanem ott volt mellette az asszisztense (egy német nevelőnő-habitusú középkorú hölgy) és nála kellett jelentkezni, ha kérdésünk volt. Ő osztotta be a kérdezők sorrendjét. Mivel tizenketten voltunk, és csak háromnegyed óra állt rendelkezésünkre, ez körülbelül azt jelentette, hogy mindenki egy kérdést tehetett fel. Tehát, amikor fent azt írtam, hogy "interjút készítettem Woody Allennel", az úgy szólna helyesen, hogy "kérdeztem egyet Woody Allentől".

Ezt a képet az interjú után csináltam Woody Allenről

Az első, amire figyelmes lettem, hogy egy rozzant öregember ül a fotelben. Jó, tudom, hogy hány éves Woody Allen (71), de még a tavalyi filmjében sem keltett igazi vénember benyomást, inkább egy virulens öregúrét. Élőben azonban tényleg meglátszik rajta a kor, és halkan és erőtlenül beszél. Ha hozzászólsz, odatartja a kezét a füléhez, olyan "mondja csak egy kicsit hangosabban, fiatalember!" gesztussal. Nem tapintatlanságból írom ezeket, egyszerűen meglepő volt látni, hogy már ennyire megroskadt. Mindemelett később akadtak a beszélgetésnek momentumai, amikor belelkesedett, vagy mondott egy poént, és akkor pár percre kibújt belőle az a Woody, akit ismerek, tekingetett jobbra-balra, figyelte, hogyan reagálunk a viccre. Elmesélek egy ilyet.

Egyszer csak megcsörrent a mobiltelefonja, abbahagyta a mondókáját, és kihalászta a készüléket a zsebéből. A felesége volt a vonalban, valami esti programról érdeklődött. Woody átadta a telefont az asszisztensének, nekünk meg elmondta, hogy mindig nagyon meglepődik, ha csörög a mobilja, mert őt sosem hívja senki (gondolom azért, mert csak a felesége tudja a számát), és volt, hogy a koncertje közben csörrent meg, felvette hát a színpadon (itt eljátszotta, ahogy kiveszi a szájából a klarinétot és felveszi a telefont). Akkor is a felesége volt, érdeklődött, mi legyen este a vacsora, mert vendégeket vártak, Allen meg elmagyarázta neki ott a koncert alatt, hogy milyen menüt szeretne, miközben a zenekar többi tagja folytatta a játékot. Például, amikor ezt mesélte, akkor kifejezetten energikus volt.

Én egyből jelentkeztem az asszisztensnéninél, hogy szeretnék kérdezni, és másodiknak osztott be. Szemben ültem Allennel, körülbelül egy méterrel tőle, egy kis dohányzóasztal volt közöttünk. Eléggé izgulós vagyok ilyen helyzetekben, néha remegni kezd a szám meg elcsuklik a hangom, de most meglepően nyugodt voltam. Vártam szépen a soromat. Amikor befejezte a választ az előző kérdésre, odafordult az asszisztenshez, aki bemutatott neki. "This is Ferenc Varga from Hungary, and he would like to ask you something". Vicces volt, hogy mindenkinél ugyanígy elmondta, hogy kérdezni akarunk, mintha nem lett volna világos, hogy miért vagyunk ott. Rám mutatott a néni, Allen felém fordult, rám szegezte a tekintetét. Azt hiszem, úgy kezdtem, hogy 'Hello Sir' vagy 'Hello Mr. Allen' és feltettem a kérdésemet. Igazából tökmindegy, hogy mit kérdeztem, mert nekem az volt az egészben a lényeg, hogy ott ülhettem Woody Allennel szemben, feltehettem neki egy kérdést, ő figyelt rám, gondolkodott azon, amit kérdeztem, és válaszolt. Számomra ez óriási dolog.

De azért elmondom, hogy mit kérdeztem, mert tudom, hogy ha én olvasnám ezt a hosszú cikket, és a végén nem derülne ki, hogy mit kérdezett ez az idióta, akkor nagyon pipa lennék. Az egyetlen dologra kérdeztem, ami igazán érdekelt: hogy tervez-e még olyan típusú filmet készíteni, mint az a négy volt. A Woody Allen on Woody Allen* című interjúkötetben olvastam, hogy ezt a négy filmet ő is egységként kezeli, 'regényfilmeknek' (novels on film) hívja őket, tehát én is ezzel a kifejezéssel utaltam rájuk. Hosszan válaszolt, de hamar elkanyarodott a konkrét témától, mindenesetre azt mondta, hogy a következő filmje, amit Madridban forgatott Javier Bardemmel, Penélopé Cruzzal és Scarlett Johanssonnal, ebbe a típusba fog tartozni. Hát nem tudom, majd meglátjuk. Az is lehet, hogy félreértette a kérdésemet. Akárhogy is lesz, azért a korábbi négyért örökre hálás lesznek önnek, Mr. Allen!

Varga Ferenc
Velence, Olaszország

----

* Stig Björkman: Woody Allen on Woody Allen (Faber and Faber, 1995)