London: musicalek kicsit másképp

Vágólapra másolva!
Az ezredforduló óta makacsul tartja magát az a meggyőződés, hogy a filmmusical műfaja újjáéledt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy minden Chicagó-ra és Dreamgirls-re jut legalább 2-3 igen gyengén muzsikáló Rent vagy Producerek. Nem csoda, hogy nem voltak nagy elvárásaim a legújabb nagy reneszánsz két előfutárával, a Beatles-slágerekből összetákolt Across the Universe-szel és a dublini utcazenész-szösszenettel, a Once-szal kapcsolatban. Mégis mindkettő igen kellemes csalódást okozott, és még ha nem is írják újra a műfaj szabályait, ötletességük és remek filmdalaik miatt érdemes várni, hogy megérkezzenek hozzánk is.Across The Universe | (órajárással megegyező irányban, a szívárványfelsős lánytól indulva) Kiva Dawson, Joe Anderson, Halley Wegryn Gross, Martin Luther McCoy, Dana Fuchs, T. V. Carpio, Ekaterina Sknarina, Evan Rachel Wood és Jim SturgessVarázslatosan kattant ötlet történetet keríteni egy csokor Beatles-nóta köré, de Julie Taymor (Frida, Titus) pontosan ezt tette, ezért persze a fiút Jude-nak, a lányt pedig Lucynek hívják - lehet találgatni, hogy mi a két utolsó dal... Sajnos ennél sokkal erőltetettebbnek tűnik néhány utóbb teljesen elhanyagolt mellékszereplő betuszkolása csak amiatt, hogy elhangozhasson az ő nevükhöz kapcsolódó sláger feldolgozása is. A történet egyébként nem bonyolultabb a Moulin Rouge!-énál, de néha kicsit olyan érzése is van a nézőnek, hogy a Hair színiiskolás átértelmezését látja. A kezdeti remek tömegjeleneteket a film felénél felváltja a videoklipes, LSD-inspirálta hippi-halandzsa világa mindenféle mókás (de dramaturgiailag indokolatlan) cameókkal pl. Bonótól és Salma Hayektől. A csúcspont a Strawberry Fields Forever, talán itt látszik a legjobban, hogy Taymor megütötte a főnyereményt főszereplőjével, az eddig teljességgel ismeretlen Jim Sturgesszel.Once | Glen Hansard és Marketa IrglovaLényegesen kiegyensúlyozottabb, érettebb munka a Sundance filmfesztiválon közönségdíjat nyert Once, egy ír utcazenész és egy cseh virágárus kapcsolatáról, hiába hangzik úgy a történet, mintha egy beszívott bölcsészlány álmodta volna. A zene szuper: valahol a Radioheaden innen, Damien Rice-on túl, a szerelmi szál - ha lehet egyáltalán annak nevezni - pedig bravúrosan kikerüli a kliséket; két hús-vér emberről szól, nem pedig romantikus hősökről. A kelet-európai lány hátterének ábrázolása kis megbicsaklás a hitelességet illetően, de lehet, hogy ezt csak mi vesszük észre. A befejezés mindenesetre csodálatos, lehengerlő és potenciálisan sorsalakító, Steven Spielberg is azt nyilatkozta, hogy elég energiát adott neki az év egész fennmaradó részére. Hasonló okok miatt 2008 eleji bemutatót kívánok a magyar mozirajongóknak.
Vágólapra másolva!