Berlinale: Amikor Madonna a szemembe nézett

Igen, a díva filmet rendez és nem is olyan rosszat. Az [origo] riportere Berlinben a jégszemű Madonnával beszélget, két és fél percen át.

Nézd meg nagyban!Madonna szerdán a berlini sajtótájékoztató előtt

Decemberben jött a hír. Madonna rendezett valamilyen filmet, amit elvisz a Berlinaléra. A popsztár, akinek eddig a huszonkét évvel ezelőtti csajfilm és a Golden Globe-os Evitá-n kívül nem igazán sikerült elismertetnie magát a mozikban, most másik fronton kapaszkodik meg a filmművészetben. Rendez. Erről egy pillanat alatt mindenkinek megvan a szépen becsomagolt véleménye: istenem, de kínos, mikor adja fel, megirigyelte az egyébként szétcsúszott rendező-férjét, mi az, hogy rendez, és persze, hogy a berlini filmfesztivál, akik tavaly két csapnivaló filmet is bevállaltak, csak hogy J.Lo és Sharon Stone bevonzza a sajtót, hát persze, hogy ők vevők az ilyesmire. A sznob pop-asszony, aki egy ideje brit kiejtésével szórakoztatja az amerikaiakat, elsőfilmes filmrendezőként vonul be Berlinbe, ami akárhogy is, de Cannes után még mindig Európa legelismertebb filmfesztiváljának számít.

És mégis, a legtöbben megkergültünk szerda délután, amikor Madonna besétált a berlini sajtótájékoztatók állandó helyszínére, a barnán vibráló Hyattba. Nem, még korábban kezdődött, a reggeli sajtóvetítésen, amit érthetetlen okokból gyakorlatilag a létező legkisebb terembe helyeztek, úgyhogy aki nem volt ott legalább ötven perccel korábban, kintragadt. Állítólag lincshangulat uralkodott odakint, nem tudom; én a második sorból, merev nyakkal néztem végig a hajnali mozit. A délutáni, ötre hirdetett sajtótájékoztató előjátéka még szenvedélyesebb: már a lépcsőfordulóban is dühös újságírók feszülnek egymásnak, párásodnak a szemüvegek, egymás izzadt hátán gyűrik szamárfülesre a jegyzetfüzeteket. Egy meghatározhatatlan korú, platinaszőke olasz nő ingerülten fújja az arcomba a tincseit, és azt hörgi: "ennyit azért nem ér meg", és marad. Egy frusztrálthomlokú, lófarkas újságíró a tömeg peremén sétál és magas hangon néha felkiált: "She is a nobody", azaz semmi értelme egy ilyen semmi nőért megbomolni, kérem. Arról persze neki fogalma sincs, hogy 1984-ben Nagy Lívia napokig vacillált, míg eldöntötte, hogy nem az Ungornak, hanem nekem adja azt a Like A Virgin-es posztert, amit még a csodálatos hálós kesztyű, a szépségpötty és a vastag szemöldök uralt, és úgy éreztem, csak az enyém lehet, senki másé. (Bár valamennyire lejátszott menet volt, mert Lívia és én egy házban laktunk, Ungor meg kicsit arrébb, a Hunyadi téren - én voltam helyzeti előnyben.)

Most is sikerül. A terem kicsi, mégis bejutok, feszes kis közelharcok (arréb söprök egy naív, árva dzsekit) és megvan az ülőhely. A díva késik, én egy órára tippelek, végül csak félórát. Belép és nagyon nagy a csönd. Körbelesek, mindenki mozdulatlanul bámulja. Frissen kisimított, harmincas bőrű kis nő, szöszke angyalhajjal. Mosolyogva besétál és leül, kitör a taps. Elindul a Filth and Wisdom (r: Madonna) berlini sajtótájékoztatója.

Eugene Hutz, Madonna és Holly Weston a Filth and Wisdom berlini sajtótájékoztatója előtt | Részlet a filmből

Nem tudom miért és hogyan, de a Madonna-film sajtóvetítése előtt az terjedt el, hogy tizenöt-harminc illetve negyvenöt perces darabról van szó és egy gyors google után halványan az is ott motoszkált a fejemben, hogy a Filth and Wisdom valójában egy Gogol Bordello-koncertfilm. De nem az. Hanem egy meglepően jól összerakott, szórakoztató játékfilm bohém-csinos londoniakról, akik természetesen a színtiszta boldogulást keresik a mocskos nagyvárosban. Van egy balett táncos (Holly Weston), aki szép lassan éhen hal, úgyhogy inkább elmegy sztriptíztáncosnőnek, egy gyógyszertári eladónő (Vicky McClure), aki lopott nyugtatókon él és Afrikába vágyik, és egy ukrán bevándorló-punkzenész-szado-mazó szexmunkás (Eugene Hutz, a Gogol Bordello kajla bajszos frontembere), aki meg be akarja futtatni a zenekarát. Ők hárman barátok. Van egy kínosan szentimentális szál egy vak íróról (Richard E. Grant), aki hüppögve simogatja a könyveit, de ezt leszámítva a Filth and Wisdom jópofa darab. Én legalábbis gyakran felröhögtem. Persze elsősorban Eugene Hutzon és az ő boratos, ízes ukrán folklórmorzsáin ("Nálunk egy férfi bajusz nélkül olyan, mint egy nő bajusszal"), és tiszta szívből sajnálom, hogy oroszul nem beszélek olyan jól, mint a körülöttem fetrengő orosz kolleganők, akik Hutz anyanyelvi mormogásait is vidáman befogadák.

Eugene Hutz a Filth and Wisdom-ban | Részlet a filmből

Hutz izgalmas kombináció: rendíthetetlen hite önmagában és az élet szépségében szépen összeér a természetes, laza könnyedséggel és Madonnának éppen erre volt szüksége, hogy első filmje ne lendüljön át fellengzős, bárgyú moralizálásba. A történet egyszerű, kellemesen rizikómentes, a poénok gyakran bohózatba csapnak át, a színészek nem jók, de nem is rosszak, a zene pedig frissen lüktet, lendületben tartja a filmet, egészen a végéig. És végig az motoszkál a fejemben, hogy ez a kisköltségvetésű, kedves indie darab összeroppan a rendezőnő személyének súlya alatt - egyszerűen nem lehet megkerülni a harminc évnyi Madonnát, Nagy Líviát és a Like A Virgin-poszteremet, és a többiek sok-sok darabból összerakott Madonna-életét. Nem lehet elfelejteni és úgy tenni, mintha nem is lenne. Úgyhogy a sajtótájékoztatón felállok és szépen megkérdezem tőle, hogy sose álmodott-e arról, hogy ismeretlen, elsőfilmes filmrendezőként érkezzen a Berlinalére, és ne a média-őrjöngés közepén. "Nézz körbe, ez őrület", mutatok körbe a tömött, sztárportól alélt termen.

Madonna jegesen rámnéz és úgy dönt, Madonna marad. "Nem, én nem álmodozom. Én megélem az álmaimat. Elsőfilmes rendező vagyok, itt, a Berlinalén" - mondja világítókék szemmel. Leülhetek, egyes. Igen, persze. Eugene Hutz ásít egyet, ott ül mellette a sajtótájékoztatón. Látszik, hogy tudja kezelni a dívát, ilyesmivel be sem próbálkozna. Az előbb már lekussolta egyszer az elsőfilmes rendezőnő, "Hush", mondta neki, amikor éppen belekezdett egy sztoriba, Hutz akkor is csak mosolygott. És sorjáznak tovább a kérdések. Van egy-két félelmetes köztük: egy montenegrói újságírónő azt kéri, Madonna ígérje meg, hogy elmegy Montenegróba koncertezni a nyáron. Persze, válaszolja, van ott Starbucks? És kávébab? Egy norvég, duci szakállas kijelenti, hogy Madonna ötvenévesen is gyönyörű, de vajon ugyanazt jelenti számára az Erotica című száma, ami egyébként a filmben is felcsendül, most, kétgyerekes családanyaként. "Nos, a kérdésed erősen megkérdőjelezi a bókodat" - csilingel a díva, kacag a terem. "Ki mondta neked, hogy a házasság és a szex két egymást kizáró dolog? Házas vagy? Nem? Nos, keress meg, ha már házas vagy és meséld el, mi a helyzet."

Madonna a Filth and Wisdom díszbemutatója előtt

Van, aki azt kérdi, milyen volt másokat rendezni, hiszen Madonna húsz éve maga rendezi a koncertjeit. "Fantasztikus volt a rendezés, de nagyon hiányzott, hogy nem szerepelhettem, hogy nem adhattam ki magamból a feszültséget. Hiányzott ez a zsigeri, mindent elsöprő élmény, az előadás, a szereplés élménye." És honnan jött a film központi témája, a Filth (Mocsok) és a Wisdom (bölcsesség) gondolata, kérdezi egy megilletődött fiatalember. Madonna ellágyul és hosszan, elgondolkozva válaszol. "Mindig táncos akartam lenni, mint Holly a filmben. Az első tánctanárom egy fantasztikus meleg táncos volt. Ő vitt el életem első melegbárjába és emlékszem, mennyire megfogott a kettősség, amit ott tapasztaltam: a mások elfogadása, a nyitottság egymás másságára, egy ennyire zárt közegben. Hogy milyen messzire kerültem az elmúlt években a filmem hőseitől, az ő világuktól? Annak ellenére, hogy látszólag, anyagiakban nagyon messzire jutottam, 25 éve folyamatosan azon dolgozom, azért küzdök, hogy, csakúgy, mint a filmem hősei, megtaláljam az utamat. Hogy képes legyek különbséget tenni jó és rossz között, hogy átlássak a csapdákon, a cseleken, hogy ne higgyek az illúzióknak, hogy sikeresen lépdeljek a fény és a sötétség között. Ebből a szempontból ugyanúgy érzek, ugyanolyan vagyok, mint ezek a fiatalok a filmemben."

Jön az utolsó kérdés, ami teljesen érdektelen, felhördül a sok, mikrofon után hiába kapkodó kolléga, az elsőfilmes rendezőnő nem is válaszol rá már nagyon. Ekkor Hutz előkapja a gitárját és belecsap egy emigráns-blúzba, a terem kurjongat, Madonna a fejét ingatva tapsolgat, most először néz ki kicsit idősebbnek, mint mondjuk harmincöt. Olyan, mint egy kicsit fáradt, szórakozott asszony, aki végre hátradől és megpihen egy kemény nap végén. Hutz dalol, penget, jó hosszan, hálásan figyeljük a kettősüket. Köszönjük Berlinale, ez mégiscsak a Madonna volt, elmeséljük a haveroknak otthon. És még a filmje sem rossz.