Cannes: Jó, hogy látunk

A sajtótájékoztatón még Ferdando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) rendező is bevallotta, hogy némileg bizarr választás volt nyitófilmnek választani José Saramago Nobel-díjas író regényének, a Vakság-nak a filmadaptációját (állítólag az utolsó pillanatig egy másik film elkészültére vártak a szervezők, és csak B-terv volt a Vakság), elvégre a bő másfél hetes cannes-i filmfesztivál a vizuális élmények Mekkája mind a filmdömpinget, mind a rendezvény látványos helyszínét és külsőségeit illetően. Tovább lehetne gondolni az alaptematikát, és elképzelni a francia üdülőhelyre tódult filmvilág apraja-nagyját a látás értékes képességének elvesztése esetére, hiszen a Vakság pontosan erre a meglehetősen pesszimista ötletre épül, miszerint egy titokzatos, soha meg nem nevezett kór következtében mindenki megvakul.

Vakság | Mark Ruffalo és Julianne Moore

Az apokaliptikus metafora nem újdonság a vásznon, sőt, akár egy nyári blockbuster témájául is szolgálhatna, de a brazil rendező végeredményben lényegesen szűkebb réteget céloz meg, bár a regény naturalista megközelítéséből adódó kockázatokat nem vállalja fel teljes mértékben. A Vakság ugyanis azon kívül, hogy bemutatja civilizációnk seperc alatt bekövetkező összeomlását és lehetséges újraszerveződését (nem véletlenül emlegették a sajtótájékoztatón például A legyek urá-t), olyan undorító részletességgel taglalja az egyik fő emberi érzék elvesztése révén való elállatiasodást, hogy az a vásznon szinte vállalhatatlan lenne. Aki olvasta Saramago megdöbbentő vízióját, nagyjából a Salo, avagy Szodoma 120 napja szintű sokkra számíthatna. Erről persze szó sincs; a Vakság egy közepesen bátor hollywoodi produkció nemzetközi koprodukcióban. A nemzetközi jelleg azért is érdekes, mert a távol-keleti, színesbőrű és latin főszereplők is azt sugallják, hogy a képzeletbeli - meg nem nevezett - nagyváros bárhol lehetne és a káprázatos, de ritkán használt városképeken mecsetek és nyugatias felhőkarcolók keverednek.

Vakság | Gael García Bernal

A nézőpont viszont következetlen a "fehér vakság" ábrázolása és a külső szemlélő (illetve az egyetlen látó, Julianne Moore) számára látható rémes valóság között. Ezt helyenként ötletes technikai megoldások kompenzálják, de a felesleges narráció (Danny Glover abban a szerepben, amit szinte száz százalék, hogy eredetileg Hollywood kedvenc bölcs, öreg, afroamerikai narrátorának, Morgan Freemannek szántak) lusta megoldás. A mellékszereplők egyébként szinte egytől-egyig telitalálatok, bár Julianne Moore mellett nem sok lehetőségük van kibontakozni, leszámítva Gael García Bernal karizmatikus főgonoszát, akihez az egyetlen, a könyvben nem szereplő (nagyon fekete) humoros jelenet is kapcsolódik. Ferdando Meirelles egyébként elmondta azt is, hogy már tíz évvel ezelőtt szerette volna megvásárolni a megfilmesítés jogait, de Saramago akkor arra hivatkozva mondott nemet, hogy a film műfaja nem alkalmas arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb képzeletét. Ez a korrekt, de kompromisszumos adaptáció senkit nem fog meggyőzni ennek az ellenkezőjéről.