Velence: Az oroszok már megint az agyamra mennek

Szomorúan kellett konstatálnom, hogy még mindig nem tudom kellőképp értékelni a German család tagjainak a művészetét. Tavaly ősszel megnéztem idősebb Alekszejtől a Hrusztaljov, a kocsimat! című opuszt, a kilencvenes évek orosz filmművészetének állítólagos megkerülhetetlen remekművét, és körülbelül annyi maradt meg bennem belőle, hogy egy nagyon mozgalmas film volt. Mindenki folyton tüsténkedett. Ha pár másodpercig nem beszélt valaki, hopp már fel is dobott egy cilindert a fejére, fújt egy szappanbuborékot és ment egy kört az egykerekű biciklin, miközben Sztálin mellékesen meghalt a szomszéd szobában.

Jelenet a Papírkatonák című filmből

Itt Velencében German juniortól (pont ma lett 32 éves, isten éltesse!) adják a Papírkatonák (Bumazhny soldat) című filmet, ami elvileg az orosz űrhajózás hőskoráról szól, de senki ne számítson Az igazak-hoz hasonló mesére. Emberek dumálnak hétköznapi dolgokról a kirgiz sztyeppe közepén pocsolya mellett álldogálva. Vagy egy moszkvai rendelőben. Vagy egy dácsa mögött a hóban. Értem, hogy mit mondanak, nem az a baj, hogy nem értem, de valahogy az egész nem áll össze semmivé. Sajnos nekem ennél több szájbarágás kell, másfél óránál jöttem rá például arra, hogy jé, az ott a Gagarin! Pedig bravúrosan van megkomponálva az összes jelenet, a kamera folyamatosan mozgásban, egyik színész be, a másik jobbra kiúszik, hátul fellőnek egy rakétát, mi meg rázoomolunk két cigarettázó kiskatonára - Robert Altman is elégedetten csettintene ennyi remek belső vágás láttán. És micsoda arcok, micsoda színészek, micsoda nők! Szóval frusztráló egy ügy, úgy érzem, bennem van a hiba. Remélem Szilágyi Ákos majd nemsokára megnézi, ír róla egy tízoldalas elemzést a Filmvilágba, és akkor majd én is megértem, hogy miért nagyszerű ez a film.