Az Antikrisztus nőnemű

A cannes-i filmfesztiválnak lételeme a botrány. Legendás, hogy a fél közönség távozott a Visszafordíthatatlan-ról, hogy kifütyülték a The Brown Bunny-t, vagy kiakadtak a Funny Games-en - ezek azok a pillanatok, amelyeknek jó lett volna részese lenni, ott lenni, amikor először ütött be a sokk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a cannes-i közönség évről évre edződik és holmi orális szextől, csonkolástól vagy szitává lövéstől a szemünk se rebben. Lars Von Trier viszont beígérte, hogy szembesíti a cinikus, nehezen felzaklatható publikumot saját félelmeivel és feladatát maradéktalanul teljesítette: az Antikrisztus pont az a botrányfilm, aminek ezzel a címmel lennie kell.

Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe az Antichrist című filmben

A dán mester saját bevallása szerint az utóbbi két évet mély depresszióban töltötte és elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra képes lesz alkotni. A depresszió persze nem éppen a kreatív energiák táptalaja és lesznek, akik azt gondolják, hogy Von Trier a kényszerszünet után kegyetlenebb és őrültebb, mint valaha. Hősei egy házaspár, akik - mint az a szándékosan túlstilizált, elképesztő prológusból kiderül - elveszítették gyermeküket, és mivel a férfi (Willem Dafoe) terapeuta, elvonulnak egy Éden nevű erdőbe, hogy ott kúrálja ki feleségét (Charlotte Gainsbourg) a gyászból. Az egész iszonyatosan indul, mert a párbeszédek erőltetettek, a kamera tolakodóan rányomul a szereplők arcára, az pedig igen távol áll a horror műfajától, hogy néha-néha előkerül a bokorból egy döglött állat.

Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe az Antichrist című filmben

Az egyik vadállat ijedelmet és/vagy röhögőgörcsöt kiváltó óriási jelenete (Von Trier igazi állatokkal dolgozott, ami jelentősen megnehezítette a forgatást) után azonban jön a jól ismert kíméletlenül groteszk manipuláció és innentől a néző úgy táncol (azaz sikít, hörög, szisszen és kacag) ahogy a rendező fütyül. Lehet háborogni, menekülni vagy éppen antikrisztust kiáltani, de érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy miért reagált az adott manipulációra úgy, ahogy és miért lehet ezzel kihozni a sodrából. Von Trier, aki maga sem szűkölködik a fóbiákban (Cannes-ba például minden egyes alkalommal lakókocsival érkezik, ugyanis fél a repüléstől) nagyon érdekes kérdéseket tesz fel a férfi-női kapcsolatokról, de nem udvariasan kérdez, hanem agresszívan az arcunkba dörgölőzik. Közben persze azt sem tudja - és nem is akarja - elrejteni, hogy számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás.