Ki viszi a Pálmát?

A nagyágyúk lementek, így a lassan ürülő cannes-i Croisette-en már csak az a nagy kérdés maradt, hogy kié lehet a fődíj az idei ultraerős mezőnyben. Két nappal a díjkiosztó előtt röviden áttekintjük a kevésbé ismert, de nem kevésbé esélyes filmeket is.

Asia Argento, Isabelle Huppert és Robin Wright Penn zsűritagok

Az utóbbi években viszonylag kiszámítható, konszenzusos döntések születtek a cannes-i díjkiosztókon, idén viszont leginkább abban van csak egyetértés, hogy képtelenség előre látni az Isabelle Huppert vezette zsűri lehetséges favoritjait. Egyrészt mert sok a visszatérő nyertes (Jane Campionnak, Lars von Triernek, Tarantinónak és Ken Loachnak is van már Arany Pálmája, Almodóvarnak, Michael Hanekének vagy Andrea Arnoldnak pedig más jelentős cannes-i díja), másrészt pedig Huppert legendásan bátor, bevállalós színésznő, aki saját botrányos szerepeire rímelve könnyen szembemehet az udvarias kompromisszumokkal. Zsűrije többi tagja, például Asia Argento, Nuri Bilge Ceylan, Hanif Kureishi vagy Robin Wright Penn sem arról híres, hogy visszariadna a közönséget megosztó, adott esetben sokkoló filmektől. Éppen ezért senki se lepődjön meg, ha végül a kritikusok körében legrosszabb átlagokat produkáló Lars von Trier (sokan gyűlölik az Antikrisztus-t, mi szerettük) vagy éppen a fülöp-szigeteki Brillante Mendoza (a Kinatay-ról a közönség háromnegyede távozott, mi szerettük) nyer vasárnap.

Aki azonban nem szeret kockáztatni, vagy a francia Un prophete-re (mi sajnos még nem láttuk, de meglepő lenne zsinórban másodjára itteni fődíjas), vagy a kedvelt, de eddig díjazatlan Marco Bellocchio (Vincere) győzelmére tippel. A mai bemutató után felerősödtek a Michael Haneke diadalát követelő hangok is, ami azért is stílusos lenne, mert Huppert pont Hanekének köszönheti eddigi legnagyobb cannes-i sikerét, A zongoratanárnő-t, ami 2001-ben minden fontosabb díjat bezsebelt, csak felháborító módon az Arany Pálmát nem. Hasonlóan érdekes kapcsolat lenne, ha Huppert Tarantinónak juttatná a fődíjat azért a Becstelen brigantyk-ért, amelyben ő konkrétan visszautasított egy szerepet (utána állítólag Maggie Cheung kapta, de végül ki is vágták), de ezt a legtöbben kizárják amiatt, hogy kicsit korai lenne, hogy Quentin 46 évesen eggyel több Arany Pálma birtokosa legyen, mint Scorsese vagy Coppola. Ráadásul a Becstelen brigantyk fogadtatása egyelőre vegyes (mi szerettük). Nagyjából kizárható az is, hogy a kétszeres velencei fődíjas Ang Lee (Brokeback Mountain, Ellenséges vágyak) vitrinje cannes-i fődíjjal gazdagodjon, hiszen a Taking Woodstock korántsem a legjobb munkái közé tartozik (mi azért szerettük).

Nyolc versenyfilmről (Fish Tank, Bright Star, Thirst, Taking Woodstock, Antichrist, Los abrazos rotos, Les herbes folles, Becstelen brigantyk) már írtunk korábban, a többieket (legalábbis amit már láttunk) itt tekintjük át röviden:

Brillante Mendoza: Kinatay

Kinatay: Tavaly felháborodott értetlenséggel fogadta a közönség Brillante Mendoza Serbis című filmjét, de ez nem akadályozta meg a cannes-i szervezőket abban, hogy egy évvel később Kinatay (Mészárlás) című újdonságát is beválogassák a versenyprogramba. A fogadtatás ezúttal is borzalmas, de ebben a filmben van feszültség, és képes rá, hogy felzaklassa a nézőt. Egy fiatal rendőr első éjszakáját láthatjuk, amikor átlépi a jó és gonosz közötti határvonalat; a film nagy része valós időben játszódik és sötét, döbbenetes lüktetést közvetít. Sokkoló film, de igazolja, hogy miért támogatják Cannes-ban annyira a fülöp-szigeteki rendezőt.

Vengeance: Leginkább a házigazda franciáknak kedveznek ezzel a szépen, pontosan megkoreografált Johnnie To-bosszúfilmmel, hiszen a lánya családjának gyilkosait szanaszét büntető bácsi szerepében Johnny Halliday, gall rockandrollsztár látható. A történet nem ugorja meg egy tékák hátsó polcán található VICO-film színvonalát, de én is meghatódnék, ha Komár Lászlót látnám, amint szitává lövi a gonosz gengsztereket.

Johnnie To: Vengeance	Marco Bellochio: Vincere

Vincere: A tavalyi bámulatos olasz sikerek (Gomorra, Il Divo) után fel volt adva a lecke a veterán Marco Bellochiónak, aki a 2003-ban Velencében kitüntetett, zseniális Buongiorno notte után újra biztos kézzel nyúl az olasz történelem tabu témáihoz. A Vincere (Győzz!) főhősnője, Ida Dalser márpedig sokáig nem kerülhetett be a történelemkönyvekbe, hiába volt Mussolini első felesége és gyermekének anyja. Giovanna Mezzogiorno végig meggyőzően ábrázolja a szerelmében megingathatatlan asszonyt, a Ducével (Filippo Timi - briliáns) izzik köztük a levegő, később pedig a néző is csak olyan távolról láthatja a jobbra tolódó politikust, mint ő maga. Remekül használják az archív montázsokat és a zenét - hosszú, de erőteljes film, ami díjesélyesnek tűnik.

Das weisse Band: Haneke új, német filmjéből kiderül, hogy a kőkemény alkotó még mindig megbízhatóan szállítja a közönségkínzást. Az első világháború hajnalán, egy kis német faluban játszódó fekete-fehér filmet nézve nem csak azzal szembesülhetünk, hogy kilencven év alatt milyen nagyot változtak a gyermeknevelésről alkotott elképzelések, hanem azzal is, hogy milyen mélyen gyökerezik az emberi gonoszság.

Michael Haneke: Das weisse Band	The Time That Remains

The Time That Remains: A palesztin Elia Suleiman, aki 2002-ben a Deus ex machiná-val versenyzett Cannes-ban egy bosszantó önéletrajzi filmmel tért vissza idén. Az izraeli-palesztin konfliktus több mint fél évszázadát felölelni próbáló, de erre persze képtelen álnaiv alkotásban kapunk pár mosolygásra bíró poént, viszont sem a társadalmi-politikai problémákról nem tudunk meg semmit, sem pedig (és ez a nagyobb baj) Suleiman családjáról, akikről elvileg szól a film. Lufi, aminek semmi helye a versenyben.