Zsidóból náci, náciból zsidó: röhögni a második világháborún?

Film a második világháborúról, amelyben látni sok SS-egyenruhát, ordítozó nácikat, még meghurcolt zsidókat is, mégis vicces. Moritz Bleibtreu pedig egyszerre pompás a zsidó galériatulajdonos és az SS-tiszt szerepében is.

Több magyarnak hitt szólás létezik egyéb nyelveken, néha ugyan kicsit másképp, de a jelentés általában ugyanaz. Az afrikai hangulatú "bolhából elefántot csinál" szólásunkat például németül hallottam már "hangyából tevét csinál" formában is. Akad aztán olyan is, amikor egy nép pont ellentétesen lát egy alapigazságot, mint mi. A "nem a ruha teszi az embert" szólásunk németül például "Kleider machen Leute", vagyis éppen, hogy "a ruha teszi az embert". Nos, ez utóbbiról illetve a második világháborúról szól a Mein bester Feind (Legjobb ellenségem) című osztrák film, amelyet versenyen kívül mutattak be a Berlinale versenyszekciójában.

Németajkú filmekben minden évben erős a Berlinale. Ezek a művek erősen történelmi jellegűek, jobbára a német múlt dicsőséget nélkülöző korszakaival foglalkoznak, legszívesebben azokkal, amelyeket a kollektív tudat még nem teljesen dolgozott fel. A feldolgozatlan német múlt időszakai közül a második világháború a legkedveltebb filmtéma, amihez jobbára kesztyűs kézzel nyúlnak, és Dani Levyn kívül (A véresen valódi valóság Adolf Hitlerről), nem igazán merészkedett valaha bárki is belecsempészni egy mákszemnyi humort (kifejezetten német rendezőkről beszélve Tarantino Becstelen brigantyk és Roberto Benigni Az élet szép című műve most nem játszik). Levy zsidó származása révén pedig fel volt mentve a "hogyan merészeli?" típusú kritikák alól.

A Legjobb ellenségem rendezője, Wolfgang Murnberger nem német, mint a sajtótájékoztatón elmondta, nem is zsidó, hanem osztrák: "Osztrák rendező vagyok, ezért vettem magamnak a bátorságot" - magyarázta. A film forgatókönyvét viszont Paul Hengge osztrák zsidó szerző írta. Ugyanő jegyzi a forgatókönyv alapjául szolgáló Wie es Victor Kaufmann gelang, Adolf Hitler doch noch zu überleben (kb. Hogyan sikerült Victor Kaufmannak végül mégis túlélni Adolf Hitlert) című regényt is.

A harmincas évek Bécsében járunk. Adott két jóbarát, egyikük egy jól menő bécsi galéria tulajdonosának fia, Victor Kaufmann (Moritz Bleibtreu), a másik szinte tejtestvére, Rudi Smekal (Georg Friedrich). Victor és Rudi együtt nevelkedett, miután Rudi anyja hosszú éveken át takarítónőként dolgozott Kaufmannéknak. Felnőve Victor apja nyomdokaiba lép, Rudi SS-tisztnek áll. Rudi nem tudja megakadályozni, hogy Victort és családját deportálják, ám néhány év múlva úgy hozza az élet, hogy Victor veszi fel Rudi fess SS-egyenruháját, Rudi pedig Victor rabruhájába kényszerül. A szerepcserével kezdődnek az izgalmak, és onnantól, hogy Victor felölti magára az SS-egyenruhát, megjelenik a humor is. Közben folyamatosan megy a fennforgás egy korábban a Kaufmannok birtokában lévő Michelangelo-festmény körül is, amelyet Hitler Mussolininak szeretne ajándékozni, csakhogy a nácik hiába konfiskálták, kiderül róla, hogy hamis.

A vígjátéknak készült filmben a tavalyi fesztiválon még Göbbelsként hadonászó - és ezért csúnyán leduracellnyuszizott - Moritz Bleibtreu ezúttal zsidó galériatulajdonost alakit, remekül. Georg Friedrichhel az élen az osztrák színészek is jól hozzák a szerepüket náciként, el is mondják a sajtótájékoztatón, hogy jól érezték magukat az SS-egyenruhában. Ez az egész lezáratlan múlt téma "Ausztriában nem akkora ügy, valahogy nyitottabban állnak az emberek az egészhez" - magyarázzák. Fel is ül a zavar a körülöttem lévő német újságírók arcára, hogy most búúúúzzanak-e egyet erre, vagy komoly, felnőtt kritikusként elismerjék, hogy akár egy nácit alakító színész is szeretheti a szerepét. Utóbbit választották.

Moritz Bleibtreu nem volt jelen, de a filmhez kiadott ismertetőben elmondja a véleményét: "Általában a korszakról szóló filmekben nem szoktak nevetni. Hihetetlenül nehéz belevinni egy kis humort. (...) Szerintem a korszakhoz való hozzáállás és az időszak hosszú távú szemlélése éppen német szemszögből csak akkor sikerülhet, ha az ember mindenféle megközelítést megpróbál. És ehhez a humor is hozzátartozik."

A téma iránt érzékeny német újságírókat ugyanakkor zavarta néhány dolog, például, hogy Victort ugyanolyan jó bőrben látjuk viszont a koncentrációs táborban töltött évek után, mint annak előtte "tisztán jelenik meg, és még a rabruhája is úgy néz ki, mintha frissen vasalták volna" - méltatlankodik kritikájában a Welt újságírója (nem teljesen alaptalanul). Azt is nehezményezték, hogy a náci-zsidó szerepcserét már korábban ellőtték a Hitlerjunge Salomon című filmben, ahol egy zsidó nácinak maszkírozta magát, vagy A csíkos pizsamás fiú-ban, ahol pedig egy SS-tiszt fia szökik be egyetlen barátjához a koncentrációs táborba. Nem német újságíróként nincs ezekkel semmi baj, a film hozza, amit egy vígjátéknak hoznia kell, szórakoztat anélkül, hogy a történelmi hátteret elbagatellizálná. Ahogy a rendező is mondta a sajtótájékoztatón: "A vígjáték részben abból él, hogy komoly helyzetben vicces."