Cannes: Brad Pitt családja kozmikus jelentőségre tett szert

Ha valaki Az élet fája címmel csinál filmet, és némi lírai felvezetés után egy jó húszperces, gyönyörű számítógépes animációval indít, amiben az ősrobbanástól a dinoszauruszokig táthatjuk a szánkat a Föld kialakulásán és az evolúció csodáján, akkor jobb, ha a filmje hátralevő két órájában valami olyat mutat, ami igazolja ezt a grandiózus nyitást. Terrence Malicknek a The Tree of Life-ban ez sikerült is, meg nem is. A kozmikus perspektívát és a sajátos elbeszélésmódot (erről majd később) a rendező egy nagyon alapvető, ősi történet elmeséléséhez használja fel: hogyan veszíti el az ártatlanságát a gyermek, hogyan lesz a fiúból férfi. Ennyi és nem több ennek a filmnek a története.

Brad Pitt a The Tree of Life-ban

Mondhatnánk, hogy ha valamikor, akkor egy ilyen, az archetipikus apa-fiú viszonyt taglaló, egyetemes történetnél megengedhető, hogy kinyúljunk egészen a világűrbe, de mondhatnánk azt is, hogy a kis, egyedi történetnek kellene sugallnia az egyetemest, és fölösleges nagyzolás és időnk pazarlása az egysejtűeknél kezdeni a sztorit. Malick valamiért mégis szükségét érezte ennek, és ezt biztos, hogy sokan nagyképű gesztusnak tartják majd, és az is biztos, hogy ha levagdosnánk a filmről a kozmikus keretet, a fiú felnövésének története ugyanúgy működne.

Aki látta Malick előző filmjét, a 2005-ös Az új világ-ot, annak nem lesz újdonság az a lírai stílus, amit a rendező a történet elmeséléséhez választott, és lényegében ugyanazt fejezi ki mindkét filmben a formával: ott az érintetlen természettel egységben élő indiánlány tiszta világát mutatta be, itt pedig a szerető családban felnövő ártatlan gyerek tökéletes univerzumát. Emmanuel Lubezki operatőr kamerája hintázik és úszik, egészen a szereplők arcáig ellebeg, aztán visszalendül, és mindig magához vonzza a tekintetét valamelyik elem, vagy az égbe néz fel, vagy a vizet kémleli. Dialógus alig van, a legtöbb szöveg a szereplők belső monológja, félúton a magukban dünnyögés és az imádkozás közt. Mert hiába indultunk az evolúciótól, azért eléggé világos, hogy itt Isten mozgatja a szálakat.

Sean Penn a The Tree of Life-ban

Kell némi ráhangolódás, hogy az ember belemerüljön ebbe az álomszerű hangulatba, de ha sikerül, akkor sokat ad a film. Egy idő után rájövünk, hogy mi a konkrét oka az elemelt képeknek és annak, hogy a család életéből látszólag logikátlanul kiragadott pillanatokat látunk: a felnőtt Jack feltörő emlékeit nézzük a gyerekkoráról. Őt alakítja Sean Penn, de aki esetleg csak az ő kedvéért ülne be a filmre, csalódni fog: jelenléte épp csak jelzésszerűen keretezi a gyerekkori történetet, amelyben a gyerek Jack (Hunter McCracken), az apját alakító, a szerep kedvéért kicsit bulldogarcúvá változtatott Brad Pitt és az anyját játszó Jessica Chastain a főszereplő.

A szó szoros értelmében cselekmény nincsen, helyette különböző állapotokon vezet minket végig a film. A feltétlen szeretettel körbeölelt, védett csecsemőkorból haladunk a gyerekévek gondtalanságáig, majd a szerető, de szigorú apa által támasztott egyre magasabb követelmények szülte dühig és keserűségig. Hogy a felnőtt Jackkel mi történt, ami mindezt felkavarta benne, nem tudjuk, de Penn jelenetei a gyerekkori idill kifordított, rémálomszerű torzképei, ahogy az apja iránti ellentmondásos érzéseivel gyürkőzik. Malick nem hagy lógva minket, egyértelmű és megnyugtató lezárást ad, de szimbolikus fináléja már inkább szentimentális, mint nagyívű.