Meggyomroztak minket a Riviérán

A cannes-i filmfesztivál könyörtelenül lesújtott ránk: az első napokban már kaptunk nyugdíjas szexturizmust, ördögűzésbe fulladó leszbidrámát, őrületbe kergető valóságshow-t, pedofilvádat és váratlan transzszexualitást. A kegyetlenségéről ismert Michael Haneke viszont egy intim történettel lepett meg minket, és rögtön össze is törte a szívünket.

Apácák a pácban

Az utóbbi évtized zsűridöntései közül az egyik legkellemesebb meglepetés volt 2007-ben, amikor a román Cristian Mungiu második egészestés filmje elnyerte az Arany Pálmát, kiütve például a későbbi Oscar-díjas Nem vénnek való vidék-et vagy a Szkafander és pillangó-t. A kíméletlenül realista, szereplők tarkóján időző stílust Mungiutól ismerte meg a filmvilág, de kortársai; Cristi Puiu (Lazarescu úr halála, Aurora) és Corneliu Poromboiu (Forradalmárok, Rendészet nyelvészet) - szintén cannes-i diadalok - is sikerrel alkalmazták, így több se kellett a filmkritikusoknak, azonnal román újhullámot kiáltottak. Az általános kezdeti lelkesedés azóta sokat csappant, de a világ jelentősebb filmszemléin (különösen Cannes-ban) a magyaron kívül továbbra is csak a román filmművészetet jegyzik komolyabban Kelet-Európából. Óriási volt tehát a nyomás Mungiun, hogy bizonyítsa, nem egyszeri véletlen volt a briliáns 4 hónap, 3 hét, 2 nap.

A jó hír, hogy a Beyond the Hills hasonlóan magas színvonalat képvisel, de a rossz, hogy sokkal kevésbé szerethető film. A megtörtént eseményeken alapuló történet Kelet-Romániában játszódik, az isten háta mögött, egy kolostorban. A nemrégiben betért Voichitához (Cosmina Stratan) látogatóba érkezik egykori árvaházi szobatársa Németországból. A lányok között több lehetett barátságnál, de Voichita egyértelművé teszi, hogy az ő szíve már Istené, amire barátnője szélsőségesen reagál. A megdöbbent apácák és papjuk (Valeriu Andriuta izgalmasan ambivalens alakítása) arra gyanakszanak, hogy a hisztériás rohamokban kitörő lányt a sátán szállhatta meg, így sajátos házi ördögűzésbe kezdenek.

Senki ne számítson latin nyelvű hörgésekre és kifordult testtel megtett pókjárásra; Mungiu természetesen a lehető legkifinomultabb módon közelít a témához, sőt pártatlansága már-már zavaró, ugyanis olyan távolságtartással viszonyul az egyházhoz is, illetve hősnőihez is, ami szinte lehetetlenné teszi velük az azonosulást. Kik ők, miért ragaszkodnak ennyire egymáshoz és miért jutnak erre a sorsra? A nézőnek magának kell kitöltenie a hiányzó részeket, amire 2 és fél óra nyomasztás után nem mindenki lesz hajlandó. Aki viszont elszántan követi Cristian Mungiut a dombokon túlra, napokig nem heveri majd ki az élményt.

Az ember szánalmas barom

Cannes-ba nem azért járunk, hogy szórakozzunk, hanem katarzisért. Persze, nagyon hálásak vagyunk, ha jön egy-egy olyan film, ami kiemel a nyomasztásból, és felüdít (tavaly a Drive és a The Artist töltötte be ezt a szerepet, idén ilyen még nem volt), de fölösleges tagadni, hogy leginkább arra vágyunk, hogy jól gyomorszájon vágjanak minket és felmossák velünk a padlót. Az ilyen filmekről átszellemült mosollyal távozunk.

Több erős próbálkozás volt már erre az idei versenyprogramban. Ulrich Seidl Liebe és Matteo Garrone Reality című filmjében közös, hogy alapvetően mindkettő arról szól, mennyire szánalmasan ostobák az emberek, hogy mindig rossz helyen keresik a boldogságot. Az embergyűlölő Seidl (Kánikula) túltett saját magán: a Liebe egy Paradicsom című trilógia első része, ami három nő egy-egy utazásáról szól majd. A Liebe-ben bemutatott nyári vakáció ismeretében nincsenek kétségeink afelől, mennyire lesznek felemelők a további kiruccanások.

A film egy ötvenes, lányát (ő lesz a következő film főszereplője) egyedül nevelő, Teresa nevű nőről szól, aki megajándékozza magát egy kenyai nyaralással. A kövér, szétmállóban levő arcú Teresa hasonló megjelenésű barátnői társaságában először félénken, aztán egyre bizarrabb óvatlansággal és gátlástalansággal beleveti magát a hely kínálta élvezetekbe, ami szexuális kalandokat jelent a fiatal fekete prostituáltfiúkkal.

Seidl mindent megtesz, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, és amikor már azt hinnénk, elereszt, még rápakol egy lapáttal. Teresa kíméletlenül elnyújtott és repetitív jelenetekben próbál olyasmit kapni ezektől a fiúktól, amit természetesen nem fognak megadni neki: szerelmet. Amikor hatodszor is belevág, hogy elmagyarázza aktuális partnerének, hogy hogyan kéne finoman simogatni a mellét, legszívesebben bebújnánk a szék alá, annyira kínosan érezzük magunkat a szituációban. A negyedik-ötödik prostifiú felbukkanásánál már fáradtan sóhajtozunk, de a film végső soron pont attól működik, hogy a húr túlfeszítésével rákényszerít, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat.

Jó kedve garantáltan senkinek nem lesz a Gomorra rendezőjének új, Reality című filmjétől sem. Garrone sajnos ezt nem tartotta annyira kézben, mint a Gomorrá-t, kicsit szétesik, elmázolódik a dramaturgia, pedig egy még ütősebb film lehetősége is benne volt ebben. Itt már az első percekben kiderül, hogy az emberi ostobaság lesz a főtéma: a modern Nápoly utcáin egy cifra lovas hintó fut, egy díszes kertkapun át célba ér, ahol rizsporos parókás inasok kisegítik a kocsiból az ifjú párt. Semmi különös, csak összeházasodik két újgazdag tapló.

Itt ismerjük meg a főállásban halárus Lucianót (Aniello Arena), aki különböző legális és illegális ügyeskedésekkel egészíti ki a jövedelmét, például ilyen esküvőkön haknizik transzvesztitaként. Most éppen Enzót, a szintén itt haknizó valóságshow-sztárt kell megszívatnia egy kicsit a publikum szórakoztatására. Az életteli Lucianónak ösztönösen jön a szereplés, és családja nógatására Enzo révén belesodródik egy Big Brother-szereplőválogatásba. Amikor behívják a római második fordulóra is, rákattan a dologra, és a fejébe veszi, hogy mindenképp be kell kerülnie a villába. Arenának ez az első filmszerepe, a rendező egy börtön-színitársulatban fedezte fel, mert jelenleg húszéves börtönbüntetését tölti emberölésért. Tapasztalatlansága ellenére vagy éppen azért, Arena sugárzik a vászonról, így Luciano rögtön szimpatikussá válik nekünk.

Mégsem annyira fájó, inkább dühítő, ahogyan Luciano kapcsolata a valósággal a szemünk előtt foszlik darabjaira, talán azért, mert meglehetősen naiv közvetlen környezete csak akkor veszi észre, hogy valami nem stimmel, amikor a férfi már szétrombolta saját és családja életét is az őrületével. A film hatásosan mutatja be a valóságshow-k iránti természetellenes lelkesedést, az egyszerű emberek elfordulását a saját valóságuktól, és az önként vállalt agymosásukat, de jobb addig, amíg Luciano még nem veszti el teljesen a fonalat, bekattanása már kissé szájbarágósan sulykolja az üzenetet. Ami viszont kétségtelen erénye, hogy azokat az ordenáré művilágokat, mint az esküvő vagy a parti, ahol Enzo aranyruhában repked az eksztatikus közönség felett, olyan deprimálónak ábrázolja, hogy rögvest kedvünk támad kidobni a tévékészüléket az ablakon.

Michael Hanekétől bekussoltak az újságírók

Seidl és Garrone filmje hatásos, de ők nyomasztásban óvodások Michael Hanekéhez képest, aki vasárnap reggel olyan hatást tett a cannes-i újságírókra, amit korábban még sosem tapasztaltunk: a 2800 férőhelyes moziteremből nem a szokásos zsibongással, hanem némán, vagy legfeljebb suttogva távoztak a nézők.

Az ő filmjének is Szerelem (Amour) a címe, és a története egyetlen rövid mondatban elmondható: egy nyugdíjas házaspár küzd a nő leépülésével. A több mint kétórás játékidőben szinte végig össze vagyunk zárva a két egykori zenetanárral (Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva - mindketten csodálatosak) ízléses, nagypolgári otthonukban, és annyira részesei leszünk az egyre kétségbeesettebb mindennapjaiknak, hogy menet közben mi is megtanuljuk, hogy kell kerekesszékkel megközelíteni a vécét, és melyik szobában van a telefon, amit egy idő után már senki nem vesz fel.

Haneke a tőle megszokott szenvtelen eleganciával dolgozik, Darius Khondji kamerája is tárgyilagosan nyugodt. Figyelünk, szép csendben, és lassan összetörik a szívünk. Szemben a két előbb említett filmmel és Haneke korábbi munkáinak többségével, az Amour nem azt dörgöli az orrunk alá, hogy az emberek borzasztók. Sőt, ez talán a rendező eddigi legpozitívabb emberképet sugalló filmje, mert két főhőse közt igazi szeretet és közös fájdalom van. Ugyanakkor - Hanekétől megint csak meglepő módon, mert általában nemcsak a személyes, hanem a társadalmi szintre is reflektál - hangsúlyosan kerüli, hogy bármilyen tágabb értelemben vett üzenetet közöljön, csak bemutat egy szívfájdító, végtelenül emberi élethelyzetet. De azt olyan közelről, hogy minden porcikánkban érezzük.

Apu vajon tényleg a kislányokat szereti?

Tizennégy éve két dán rendező felforgatta a cannes-i filmfesztivált a Dogma mozgalommal. Akkor Thomas Vinterberg munkája, a Születésnap sokkal egyértelműbb sikert aratott, mint Lars von Trier provokatív Idióták-ja, mégis később Von Trier lett, aki szinte minden újabb filmjével fel tudta rázni a Riviérát. Vinterberg nem tűnt el, de sem angol nyelvű próbálkozásai (Kedves Wendy, A végső megoldás: szerelem), sem dán filmjei nem értek fel a Születésnap-pal felállított magas mércéig. Éppen ezért meglepő fordulat volt látni, hogy újra beválogatták a cannes-i versenyprogramba, és a filmvilág nagy jóindulattal várta a visszatérést.

A Jagten (Vadászat) azonban meglepően konvencionális film egy egykori provokátortól, hiába sugallna mást a téma. Egy dán kisvárosban vagyunk, ahol a negyvenéves elvált Lucast (Mads Mikkelsen) legjobb barátjának (Thomas Bo Larsen) a kislánya megvádolja zaklatással. A férfit seperc alatt kirekeszti az ártatlanság vélelméről sosem hallott közösség, csak a saját fia hisz neki. Érdekes, hogy Vinterberg úgy döntött, a nézőt kezdettől fogva Lucas oldalára állítja. Ez olyan jól sikerült, hogy a sajtóvetítésen tapsvihar tört ki, amikor a porig alázott férfi egy ponton tettekkel védte a méltóságát. Amiatt viszont, hogy pillanatokra sem inog meg a főhős ártatlanságába vetett hitünk, a film veszít a feszültségből és a moralizálás ingoványos talajára téved. Kicsit úgy tűnik, mintha a forgatókönyvet inkább Susanna Bier (Testvérek, Egy jobb világ) megbízható iparos kezeinek szánták volna, mintsem Vinterbergnek. A Jagten legfontosabb erénye a színészi alakításokban rejlik, a főszereplők klasszisokat emelnek az alapanyagon. Különösen Mads Mikkelsennek jár ki a dicséretből, őt könnyen lehet, hogy a cannes-i zsűri is elismeri majd.

Tanárbá tűsarkúban

A 23 éves Xavier Dolannel kapcsolatban továbbra is azt a legfontosabb megjegyezni, hogy még mennyire fiatal. A Megöltem anyámat és a Képzelt szerelmek után harmadjára hívták meg Cannes-ba (nem volt rest hangot adni a csalódásának, hogy az Un Certain Regard mellékszekcióban maradt a fő versenyprogramba előléptetés helyett) és harmadjára is olyan filmmel állt elő, amelyben sok pozitívum akad, de valahogy mégis kedve lenne az embernek hátba veregetni, hogy "Nagyon ügyes vagy kisfiam, de lesz ez még sokkal jobb is!".

A Laurence Anyways kapcsán például örvendetes fejlemény, hogy Dolan előző két filmjével ellentétben nem magára bízta a főszerepet, hanem egy profira, Melvil Poupaud-ra. Poupaud egy tanárt alakít, aki több éves kapcsolat után bevallja menyasszonyának, hogy ő valójában mindig is női testben szeretett volna élni. A kilencvenes években játszódó történet a vallomást követő se veled-se nélküled kapcsolatot kíséri végig borzasztó hosszú 2 óra negyven percen keresztül. A sok Almodóvar és Wong Kar-wai utalás/másolás után Dolan kezd rátalálni a saját stílusára, de még mindig hiányzik belőle a fegyelmezettség; sok a felesleges jelenet, sőt, a felesleges szereplő. A 2 óra negyven percben van egyórányi nagyon erős anyag, tele hipnotikus pillanatokkal és istenien felhasznált zenei betétekkel, de a töltelék türelmetlenné teszi a nézőt. A frankofón közönség mindenesetre őrült lelkesen ünnepelte a mosolygós, mindenkinek türelmesen válaszolgató Dolant, így valószínűsíthetjük, hogy pár éven belül újra itt értékelhetjük a további rendezői fejlődését.