Ki mondta, hogy a szerelem jó dolog?

Vágólapra másolva!
Egy pár, akik nem bírják elviselni egymást. Egy leszbikus lány, aki beleszeret egy fiúba. Egy srác, aki a válásakor dönt úgy, hogy mégis akarja a családját. Három reménytelen film három rendezőnőtől Karlovy Varyban.
Vágólapra másolva!

Szeretni egy seggfejt

Adele Romanski kisköltségvetésű amerikai független filmek (The Myth of the American Sleepover, The Freebie) producere volt eddig, most megrendezte első saját, kisköltségvetésű független filmjét is. Pontosabban már két évvel ezelőtt, de csak idén, a Kickstarter segítségével tudta összeszedni a pénzt, ami a befejezéséhez kellett. A Leave Me Like You Found Me úgy készült, hogy a két főszereplő (Megan Boone és David Nordstrom) és a néhány fős stáb elment együtt kempingezni Kaliforniában, és közben gerillában leforgatták a filmet. A látvány néha árulkodik a szűkös büdzséről, de úgy tűnik, a rugalmasságot és improvizálást követelő anyagi korlátok sokkal inkább jót tettek a filmnek, mint ártottak.

Forrás: KVIFF
David Nordstrom és Megan Boone a Leave Me Like You Found Me című filmben

A huszonéves Erin (Boone) és Cal (Nordstrom) régebben együtt jártak, aztán egy éve szakítottak, és most újra összejöttek. Pár napon keresztül követjük őket romantikusnak szánt kirándulásukon, ami hamar szurkálódások, súrlódások, kellemetlen hangulatú beszélgetések, majd személyeskedő veszekedések terepévé válik. Valószínűleg mindenki felismeri egy-két múltbeli kapcsolatát a vásznon: Erin és Cal szeretik egymást, de képtelenek elviselni egymást. Újra és újra feldühítik és megsebzik a másikat, és egyikük sem tud elég nagyvonalú lenni ahhoz, hogy elengedje a másik apró hülyeségeit, inkább rátesz még egy lapáttal, és a konfliktus tovább eszkalálódik. Ráadásul mindketten egy csomó sérelmet dédelgetnek a múltból, amiket a hasonló helyzetek újra és újra előhívnak.

Romanski párbeszédei, ritmusérzéke és a két színész játéka mind tűpontosak. A szépen induló pillanatok a szemünk láttára esnek szét egy kétértelműen hangsúlyozott mondattól, az enyhe irritáltság elkerülhetetlen természetességgel csap át hangos anyázásba. És mégsem gondoljuk egyikükről sem, hogy hibás lenne, egyszerűen nem megy nekik. A Karlovy Vary-i közönségben nagy derültséget keltett, amikor a film egy pontján az egyik mellékszereplő szájából elhangzik, hogy "rájöttem, hogy képes vagyok szeretni egy seggfejt". A főhősök még nem jöttek rá, hogy, ha seggfejnek tartják, akit szeretnek, az rég rossz.

A pasid legyek vagy a csajod?

A hongkongi Gilitte Leung Love Me Not című első rendezése egy Aggie (Afa Lee) nevű leszbikus lányról és legjobb barátjáról, a meleg Dennisről (Kenneth Cheng) szól. Aggie narrációja vezeti fel a történetet: a lány elmeséli, hogy már gyerekkorukban összebarátkoztak Dennisszel, később lakótársak lettek. Ideális felállásnak tűnik: szeretik egymást, jól megvannak együtt, és praktikus módon még azt is el tudják játszani a szüleik előtt, hogy együtt járnak, miközben ki-ki éli a saját magánéletét. A kényelmes kis elrendezés akkor kezd inogni, amikor Aggie-ben bátortalanul olyan érzések kezdenek bimbózni Dennis iránt, amik már nem pusztán barátiak. Hosszú évek után beleszeretni az ellentétes nemű legjobb barátodba, még akkor sem egyszerű menet, ha nem vagytok mindketten melegek, de ők azok.

Forrás: KVIFF
Love Me Not

Aggie sokáig nem kezd semmit az érzéseivel, leginkább, mert maga is teljes képtelenségnek tartja őket, meg persze, mert rettenetesen fél. A film képileg annyira leköti az embert, hogy szinte elfelejtünk bosszankodni Aggie tehetetlenségén: meglátszik, hogy Leung eredetileg designt tanult, minden tárgy szépséges, minden szín érzéki, beisszuk Hongkongot, és pihentetjük a szemünket az Aggie-t játszó, csodálatosan szép Afa Lee-n. És mielőtt mégis ráunnánk a sehova nem fejlődő, egyoldalú románcra, a rendező csavar egyet a történetmesélésen, és olyan önreflexív játékba kezd, ami egyértelművé teszi számunkra, hogy önéletrajzi ihletésű filmet látunk. Vagy mégsem? Leung egyre szemtelenebbül szórakozik velünk: egyszer csak filmfesztiválon vagyunk, ahol a vetítés után a filmbeli rendezőnő válaszolgat a közönség kérdéseire (ahogy tette azt Leung a Karlovy Vary-i premier után), egy másik jelenetben pedig szintén a rendezőnő ábrándozik, és a háttérben megszólal a cannes-i filmfesztivál vetítéseit beharangozó zene. Mégsem megy át bosszantó köldöknézésbe a dolog, mert a játék végig könnyed és szórakoztató marad, és közben az érzelmi mag sem vész el.

A lányom nélkül soha

Paul Dano (A család kicsi kincse, Vérző olaj) a legtöbb figurájába belevisz egy nagy adag tétova passzivitást, ezért különösen élvezetes nézni őt a For Ellen tetkós, feketére festett körmű rockzenészének szerepében, ahogyan dührohamokat kap, szétcsapja magát és kiszalad a kezei közül az élete. So Yong Kim filmjében egy Joby nevű fickót alakít, aki egy mérsékelten sikeres rockzenekar énekese, és háta mögött egy elrontott házassággal és az abból származó, Ellen nevű kisiskolás lánnyal, most, a válás pillanatában hirtelen úgy dönt, mégis megpróbál Ellen apja lenni, akinek az életében eddig egyáltalán nem vett részt. Chicagóból egy behavazott kisvárosba utazik, hogy ezt megvalósítsa, de azzal szembesül, hogy a felesége (Margarita Levieva) csak az ügyvédjén keresztül hajlandó kommunikálni vele, és meg akarja tagadni tőle a láthatási jogot.

Forrás: KVIFF
Paul Dano és Shaylena Mandigo a For Ellen című filmben

A film abból áll, hogy néhány napon keresztül egészen közelről (általában premier plánban) bámuljuk Joby vergődését. A múltbeli események csak elejtett mondatokból sejlenek fel, az viszont a napnál is világosabb, hogy Joby alaposan elkésett azzal, hogy apa legyen, mi több, még most sem áll készen a feladatra. Erőlködése alapvetően önző és megalapozatlan, mégsem utáljuk meg, inkább sajnáljuk, mert őszinte, jót akar és igazi fájdalmat él át. Dano némelyik pillanatban egészen megható, különösen erősek a közös jelenetei az Ellent játszó Shaylena Mandigóval. Afelől viszont a film végére egy szemernyi kétségünk sem marad, hogy mi sem engednénk Jobyt a gyerekünk közelébe.