A Coen testvérek elszomorodtak

2013.05.20. 9:58

A Coen testvérek az Inside Llewyn Davisszel már kilencedszer szerepelnek a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában, és most nagy meglepetést okoztak. Új filmjük magán hordozza a jellegzetes Coen-jegyeket, például a karakterekből fakadó, fanyar humort, de közben annyira szomorú, hogy utána az élet hiábavalóságán mélázva bóklásztunk a Croisette-en.

A Guardian egyik kritikusa az Inside Llewyn Davis cannes-i premierje után azt tweetelte, hogy ez talán az első melegszívű Coen-film. Ezzel messzemenően nem értek egyet, az abszurd erőszak és a maró irónia ellenére Coenék a legtöbbször szeretettel ölelik át a főhőseiket, és azt akarják, hogy mi is szeressük őket. A nagy Lebowski Tökije vagy a Fargo Marge-a rögtön olyanok, mintha régi barátaink lennének, és még A félszemű Rooster Cogburnjét is hamar megkedveljük. Az viszont igaz, hogy az Inside Llewyn Davis egészen szívmelengető hangulatban indul - de aztán egyre szomorúbbá és reménytelenebbé válik.

Forrás: Cannes Film Festival
Oscar Isaac az Inside Llewyn Davis-ben

1961 januárjában vagyunk a New York-i Gaslight Caféban, a 60-as évek folkzenei szcénájának egyik meghatározó helyszínén, pont azelőtt, hogy Bob Dylan megjelent volna a színen. Sötét van, cigarettafüst fátyolozza be a termet, a közönségben merengő arcok, a színpadon Llewyn Davis (Oscar Isaac) egy folkballadát énekel arról, hogy tőle akár fel is akaszthatják. Ez a jelenet megelőlegezi a film nem éppen optimista befejezését, de az ismerősei kéróiban csövező, befutásban reménykedő Llewyn bohémnak is tekinthető élete most még viszonylag gondtalannak tűnik. Véletlenül szert tesz egy aranyos vörös macskára, és együtt lóg barátaival, Jimmel (Justin Timberlake) és párjával, Jeannel (Carey Mulligan), akik szintén zenészek.

Semmiféle terve nincs a jövőre nézve, de úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna alapon egyik napról a másikra egész jól elboldogul. Becsúsznak olyan apróbb gikszerek, mint egy véletlenül teherbe ejtett lány, meg egy sikátorban elcsattanó pár pofon, de ezek a mindennapok természetes velejárói, a lényeg Llewyn szerint nem ez, hanem a zene, azért kell élni. Abból pedig jut bőven, a Coen testvérek T Bone Burnett segítségével válogattak a kor jellegzetes folkszámaiból, amiket nemcsak hogy a színészek maguk énekeltek fel, hanem a forgatáskor, élőben adtak elő.

Forrás: Cannes Film Festival
Carey Mulligan és Justin Timberlake az Inside Llewyn Davis-ben

Megszoktuk, hogy amikor egy filmben felcsendül egy betétdal, vagy élő fellépést látunk, meghallgatjuk a szám első néhány sorát, aztán vágás, és jön a következő, cselekményt előremozdító jelenet. Coenék ezúttal másképp döntöttek, és végignézetik velünk, ahogyan a szereplők előadják a számokat, ami finoman jelzi, hogy itt igazából nincs is semmiféle cselekmény, ami a daloknál fontosabb volna. Ha valaki kifejezetten irtózik a folkzenétől, valószínűleg nem fogja bírni végignézni a filmet, viszont nem kell feltétlenül különösebben szeretni ezt a stílust ahhoz, hogy élvezzük Llewyn szomorú számait, vagy pláne az olyan széles vigyorgásra sarkalló perceket, mint amikor Isaac, Timberlake és Adam Driver egy iszonyatosan vicces, Kennedy elnökről szóló számot énekelnek fel egy stúdióban.

Szeretjük ezeket az embereket: a felelőtlen, értetlen, szerencsétlen Llewynnak érzékenység és valami mélyebb, kibontakozni még képtelen jóság árad a tekintetéből, Carey Mulligan zabálnivaló mint a Llewynra teljesen jogosan zabos Jean, és a film legviccesebb pillanatai közé tartoznak a találkozásaik, mert Jean minden alkalommal durván lehordja és mindennek elmondja Llewynt. A szelíd kis Mulligant ilyennek még nem nagyon láttuk. Timberlake-ről pedig minimum a Social Network óta tudjuk, hogy imádnivaló tud lenni a vásznon, most is az.

Forrás: Cannes Film Festival

Oscar Isaac, Justin Timberlake és Adam Driver az Inside Llewyn Davis-ben


Llewyn egy kocsiba bekéredzkedve Chicagóba utazik abban a reményben, hogy ott kedvező fordulatot vehet a karrierje. Utazótársa egy meglehetősen excentrikus és legalább annyira kibírhatatlan jazz-zenész, akit Coenék egyik kedvence, John Goodman alakít. Ő a szokásos, bizarr Coen-mellékszereplő, akiből egy-kettő a testvérek minden filmjében akad. Remekül szórakozunk rajta, de útközben, az egyik megállónál kiderül, hogy sötétebb, reménytelenebb figura, mint hittük, és ez jelzi a film teljes elkomorodásának kezdetét. Llewyn annyira csóró, hogy még télikabátja sincs, a játékidő előrehaladtával egyre jobban fázik, egyre kényelmetlenebb a létezése.

Forrás: Cannes Film Festival
Oscar Isaac az Inside Llewyn Davis-ben

A barátai is egyre ridegebbek vele, záródnak be a kapuk, és még a Llewyn útját szimbolikusan leképező egyik macskának a sorsa is tragikusan alakul (mert persze ellensúlyozásképpen van egy másik macska is hepienddel, ami megint csak annyira Coenes: nem lenne szívük olyan brutálisan végezni egy állattal, ahogy emberszereplőikkel gond nélkül). Coenék nem tudnak nem vicces filmet csinálni, a humor végig fel-felüti a fejét, és ezzel együtt még sosem csináltak ennyire szomorú filmet. Nem is az a kétségbeejtő, hogy Llewynnak nemigen sikerül sínre tennie az életét, hanem, hogy senki nincs a filmben, akit irigyelhetnénk. Jim és Jean normális családi életre törekvése kicsit erőltetettnek tűnik, és még a Llewynnak gyakran szállást adó, menő professzornak és feleségének a világa sem igazán vonzó, jellemző barátaikkal és manírjaikkal inkább nevetségesek. És akkor még nem beszéltünk Llewyn kispolgári létben ragadt nővéréről, akinek a házából legszívesebben azonnal elmenekülnénk.

Forrás: Cannes Film Festival
Oscar Isaac az Inside Llewyn Davis-ben

Pedig ezek mind rendes emberek, akik megérdemelnék a boldogságot. Ehelyett az erőlködésmentesen korhűnek tűnő lakásaikban, fakóra igazított képeken hervadoznak. Így a film végül nem azt mondja, hogy sehova nem vezet az a tengő-lengő életmód, amit Llewyn folytat vagy, hogy egy művész sosem lehet igazán boldog, hanem azt, hogy a létezés alapvetően kilátástalan és szomorú. Olyan szomorú, mint egy folkballada.