Semmihez nem hasonlítható csodát láttunk

2016.05.15. 08:18

A cannes-i filmfesztivál harmadik napján befutott egy ötcsillagos mestermű, aminél jobb film valószínűleg már nem is lesz az idei felhozatalban. A Toni Erdmann egy monumentális boldogságbomba.

Már az is csoda, hogy a Toni Erdmann című német film egyáltalán létezik. Elképzelem, milyen fejeket vághattak a pénzemberek, amikor Maren Ade forgatókönyvíró-rendező felvázolta nekik a meetingen, hogy a főhős egy hetven körüli ürge, aki megpróbál a felnőtt lányával újra szorosabb kapcsolatot kialakítani, a film nagy része Bukarestben játszódik, és ott is kéne forgatni, amúgy közel háromórás, ja, és az egyik jelenetben a főszereplő színésznő tíz percig anyaszült meztelen, a másikban meg valaki ráveri a farkát egy tálcányi süteményre, tehát csakis a legmagasabb korhatár-besorolásra számítsanak. Kereskedelmi szempontból egy rémálomnak tűnhetett a projekt, de valakik mégis fantáziát láttak benne, mert hál' istennek elkészült, bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, és a péntek esti első vetítésén nagyon boldoggá tett ezer embert.

Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmben

Forrás: Cannes Film Festival

Egy filmfesztiválon nem szoktak fukarkodni a tetszésnyilvánítással a nézők, megtapsolják a fesztivál logóját, az ismert alkotók nevét a főcímben, a végén pedig még hujjogatnak is. De azért az elég ritka, hogy konkrétan a film alatt kitörjön a taps, ahhoz már tényleg valami szenzációsat kell mutatni. A Toni Erdmann közben legalább négy ilyen spontán tapsvihar robbant ki, és amikor a zárójelenet után felcsendült a Plainsong a The Cure-tól. és elkezdtek kúszni a betűk, az üdvrivalgás fülsiketítő volt.

Nem kizárt, hogy a saját mámoros lelkiállapotom is befolyásolta a valóságérzékelésemet, de ahogy összenéztem néhány emberrel a teremből kifelé menet, esküszöm, azt olvastam ki mindegyik tekintetből, hogy most egy nagyon különleges és örömteli dolgot éltünk át együtt. Te is tudod, én is tudom, nem kell nagy feneket keríteni a dolognak. Buddhista szerzetesek nézhetnek így össze egy tökéletesen sikerült meditáció után.

Peter Simonichek és Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmben

Forrás: Cannes Film Festival

Pedig amikor elindult a film, az ötödik percben még azt fontolgattam, hogy kimegyek róla. Fáradt voltam, éhes voltam, már három filmet láttam aznap. Most tényleg 162 percen keresztül akarom ezt a medveszerű öreg fószert nézni, aki kusza műfogsort rak a szájába, és idióta poénokkal fárasztja a postást?! Aztán mégis bent maradtam, és fél órával később menthetetlenül beszippantott a film. Azon kaptam magam, hogy nagyon érdekelnek a figurák, a századik perc környékén már zseniális mesterműnek tartottam, azonban egy picit aggódni is kezdtem, hogy merre fog ez még egy órán át menni. De még csak akkor jöttek azok a parádés részek, amiket muszáj volt megtapsolni. Na, majd a végét biztosan elszúrják! Nyálas lesz vagy tragikus. És nem, a lezárás is tökéletes volt.

Bajban lesz a zsűri, mert Cannes-ban az a szabály, hogy egy film csak egyetlen díjat kaphat, a Toni Erdmann-nak viszont rögtön négyet ki kéne utalni: Arany Pálma, legjobb színész, legjobb színésznő, legjobb forgatókönyv. Persze tudom, hogy felelőtlenség kijelenteni ezt úgy, hogy a versenyprogram nagy része még hátravan, de nagyobb összegben mernék fogadni arra, hogy a négy említett díj közül az egyiket el fogja vinni. Annyira újszerű, átütő, emberséges, aktuális és irtóra vicces film, olyan hihetetlenül nagy a vállalás, annyi helyen és módon félremehetett volna, hogy az erőfeszítés sikerességét csakis ünnepelni lehet.

Sandra Hüller a Toni Erdmann című filmben

Forrás: Cannes Film Festival

Pár nappal ezelőtt a Pénzes cápa alatt nagyon lelombozódtam, és elkezdtem egy kicsit temetni a mozit. Most tényleg erre a szánalmas ósdiságra akarják bepalizni az embereket, amikor mindenkinek tele van a vincsesztere ezerszer értékesebb, izgalmasabb, szórakoztatóbb és komplexebb sorozatepizódokkal?! De a Toni Erdmann helyre tett, mert azt a szuper élményt, amit ez a film adni tud, tényleg csak a moziban kaphatjuk meg. Kell hozzá, hogy egy csomó idegennel együtt üljünk a sötétben, hogy halljuk a többiek nevetését, hogy átjárja a termet a bizsergés, hogy maximálisan koncentráljunk, rászánjuk azt a két és fél órát. A legjobb értelemben vett életigenlő film, mert az életnek nem egy hazug, kilúgozott, cukormázas verzióját igenli, hanem azt az elcseszett, bosszantó, stresszes, folyton csalódást okozó, de pillanatokra gyakran mégis csodálatos életet, amit mindenki ismer.