Ha ilyet teszel, véged - Tony Hicks, az AP afrikai és európai vezető képszerkesztője

Az idei magyar Sajtófotó-pályázat zsűrijének elnöke, az amerikai Associated Press hírügynökség európai és afrikai képkiadásáért felelős vezető képszerkesztője, Tony Hicks szerint a sajtófotóversenyek lehetőséget adnak a fotóriportereknek, hogy másképp nézzenek a saját munkájukra és tanulhassanak abból, mások hogyan dolgoznak. Interjúnkban szó esik még Észak-Koreáról, az arab tavaszról és a Szíriáról való képes tudósítás nehézségeiről, a sajtófotó hitelességének megőrzéséről.

Hogyan adódott, hogy a magyar Sajtófotó-pályázat zsűritagja lett?

Felhívott az Associated Press (AP) magyarországi fotóriportere néhány hónapja, és megkérdezte, érdekelne-e a dolog. Érdekelt, mindig jól jön a változatosság, jó, hogy nem a londoni irodámban ülök, Excel-táblázatokat nézegetek és szervezési dolgokkal foglalkozom. Jó szakmabeliekkel képeket nézni és vitázni róluk.

Miben látja az ehhez hasonló pályázatok, versenyek fontosságát, jelentőségét?

Mindenkiben él a versenyszellem, szereti összehasonlítani saját munkáját a másokéval. Lehetőséget ad a fotóriportereknek, hogy másképp nézzenek a saját munkájukra és tanulhassanak abból, mások hogyan dolgoznak, azon túl, hogy ezt manapság az interneten is megtehetik. Nem tulajdonítanék különösebben nagy jelentőséget az ilyen pályázatoknak, néha úgy érzem, hogy egy bizonyos stílusú fotózás kerül rajtuk mindig reflektorfénybe. A klasszikus ügynökségi képekkel, az ütős, egyedi hírképekkel szemben a kicsit művészibb, fotóesszé jellegű anyagok kerülnek előtérbe, amelyek korábban a kisebb ügynökségek specialitásai voltak, a nagy ügynökségeknél tartalékba kerültek volna. Manapság egyébként már a hagyományos, nagy ügynökségek kiadásában is teret kapnak ezek a képek.

Egy másik zsűritag, Radu Sigheti, a Reuters romániai fotóriportere egy blogbejegyzésben nemrégiben azt írta a pályázatokról, hogy a háború, pusztulás és szenvedés képei kapnak mindig nagy hangsúlyt az ilyen versenyeken.

Valóban. Tavaly ott voltam a World Press Photo eredményhirdetésén, ahol levetítették a győztes képeket egy nagy előadóteremben. Halál és pusztulás volt minden képen. De ez nem csak a versenyeken van így. Amikor az AP kiválogatta a tavalyi év képeit, Santiago Lyon, a fotókiadás vezetője tíz képet választott ki, és egyetlen boldog kép nem volt a tíz között. A japán szökőár, a norvég mészárlás, az arab tavasz, Kadhafi volt a képeken. Az európai kiadáshoz egyetlenegy képet cseréltem ki, a Gabrielle Giffords meglőtt amerikai politikusnőt ábrázoló képet cseréltem a brit királyi esküvőről készült képre. Az végül is egy boldog kép.

Hogyan készült fel egy olyan, a világrengető hírektől legtöbbször távol álló kis ország sajtófotóinak zsűrizésére, mint Magyarország?

A felkészülésre kiváló alkalom volt az előzsűrizés. Több mint nyolcezer képpel pályáztak, és mindegyiket át kellett nézni. Voltak olyan sorozatok, képek, amelyek nagyon helyi témákat dolgoztak fel, a képszövegek magyarul voltak, és az internetes fordítóprogramokkal sajnos nem kap tökéletes szöveget az ember. De azért egy kiváló kép egy kiváló kép, attól függetlenül, hogy egy általános iskolai sportnapon vagy az olimpián készült.

Ez azt is jelenti, hogy az ilyen pályázatokon nagyobb hangsúlyt kapnak a képi értékek a szigorúan vett hírértékkel szemben?

A kettő kombinációja számít. Az ügynökségi gyakorlatban sokszor adunk ki olyan képet, amely képileg nem teljesen üti meg a mércét, de olyan magas a hírértéke, hogy muszáj kiadni. A sajtófotóban mindig megvan ez a kettősség: vannak kiemelkedő, önmagukban álló képek, és fontos pillanatokról készült képek. A kettő együtt működik, nem lehet elválasztani őket egymástól. Nem is tudnék olyan átlagos képet mondani az utóbbi időből, amely díjat nyert volna.

Mik voltak a benyomásai a pályázatra benyújtott anyagokról, a zsűrizésről? (Interjúnk a zsűrizés előtt készült, a fenti kérdésre e-mailen kaptunk választ a zsűrizés után, Tony Hicks jelezte, hogy nagyjából megegyezik azzal, amit az eredményhirdetéshez összeállított sajtóközleményben is leírt - a szerk.)

Érdekes, élvezetes, de nehéz háromnapos munka volt a zsűrizés. Az előzsűrizéssel együtt közel kilencezer képet néztünk át, mind az öten jogosan lehetünk elégedettek azzal, hogy ezt ilyen módon le tudtuk szűkíteni. A zsűri összetétele jó volt, a külföldi zsűritagok részvétele és a zsűritagok eltérő háttere miatt nem került túlsúlyba a fotózás egy stílusa sem. Ez abból is látszott, hogy a nyertesek csak nagyon kis hányadánál volt egyhangú a zsűri döntése, jó viták folytak, amibe minden zsűritag beleszólt.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

A pályázatok színvonala egészében jó volt, de ingadozó. Egyes kategóriákban sokkal erősebb volt a mezőny, mint másokban, és voltak olyan pályamunkák is, amelyeket nevezni sem lett volna szabad. Számomra csalódás volt, hogy két olyan kiemelkedő magyar fotóst is ismerek, akik nem indultak a pályázaton. Ez a pályázat a nagy hagyományokkal rendelkező magyar fotózás kirakata, így az összes jó fotósnak pályáznia kéne.

Amikor hazatér Londonba, milyen területekre kell felügyelnie az AP regionális képszerkesztőjeként?

Európa az egyik olyan régió, ahol a nagy, vezető hírek mellett is folyamatosan követni kell az eseményeket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a politikai, a pénzügyi és sporteseményeket, szükség van róluk fényképekre attól függetlenül, hogy állandóan zajlanak. Vannak olyan területek, ahol a nagy, rendkívüli eseményeken kívül jóformán nem történik más.

Nemrégiben hozott létre az AP külön közel-keleti központot a fotókiadásához Kairóban, a szöveges terület külön-külön európai, afrikai és közel-keleti központjainak mintájára. Az elmúlt év eseményei alapján ez jó döntés volt, mert az arab felkelésekről való tudósítás megszervezése egész egyszerűen túl sok lett volna ahhoz, hogy egy ember irányítsa, miközben az európai eseményeket is követi úgy, hogy olyan jelentős események voltak, mint például a norvégiai mészárlás és a brit királyi esküvő.

Ezek szerint az arab tavaszról történő tudósítást a kairói központból szervezték?

Így van, nem az én felelősségem volt elsősorban. Nem azt mondom, hogy a londoni központnak nem volt szerepe a tudósításokban, mert a képeket mi dolgozzuk fel, a fotóriporterek hozzánk küldik be a képeiket, de nem mi feleltünk a tudósítások megszervezéséért, nem mi döntöttük el, melyik fotós mit csinál és milyen eseményeken, anyagokon dolgoznak. Az én szerepem kimerült abban, hogy néhány európai fotóriportert küldtem a régióba, mert az események egyes szakaszaiban komoly kihívás volt olyan embereket találni, akik elmennek fényképezni ezekre a területekre.

A Líbiában dolgozó fotósok arról számoltak be, hogy sokkal durvább volt, mint bármilyen közelmúltbeli háború, amelyekről általában a katonákkal együtt mozgó, beágyazott fotóriporterekként tudósítottak. A frontvonalak folyamatosan tolódtak előre-hátra, nagy volt a káosz. Voltak fotósok, gyermekes, családos emberek, akik nagyon hamar visszajöttek, miután látták, hogy mi zajlik harctéren. Sohasem kötelezzük a fotóriportereket, hogy háborús övezetben dolgozzanak, ez mindig önkéntes alapon zajlik. Az arab felkelésekről tudósító európai fotósok egyike egyébként épp a magyar Szandelszky Béla volt, Kairóból és Líbiából is tudósított, és mindkét helyen fantasztikus munkát végzett.

Ha már említi őt, azt észleltük, hogy egyre többet készít videókat. Ez egy szélesebb körű folyamat része, egyfajta átállás az állóképről a mozgóképre?

Nem, határozottan nem. A fotóriportereink fotósok, ez a főállásuk. Arról van szó, hogy kihasználjuk a fényképezőgépek technikai fejlődését. A nagyjából három évvel ezelőtt megjelent Canon 5D Mark II mindenre nem alkalmas ugyan, de kiváló általános riportergép, és képes HD videót rögzíteni. Ha ez rendelkezésre áll, bolondság lenne, ha a fotóriporterek nem lennének képesek alkalmanként videót készíteni. Az AP büszke arra, hogy nagyon jó az együttműködés a három formátumunk, a tévé, a szöveg és a fotó között. Az internet korszakában az emberek egyszerre akarják kapni mindhármat, így megéri együtt tervezni és sokkal szorosabban együttműködni.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Egy fotós legyen képes arra, hogy videót rögzítsen, ha a szükség úgy hozza, és egy újságírónak is képesnek kell lennie arra, hogy képeket készítsen. Tartottunk is fotótanfolyamot nekik nemrégiben. Hasonlóan ehhez egy fotóriporter is kell, hogy tudjon írni két-három bekezdésnyi szöveget és idézeteket bediktálni telefonon. Igaz tehát, hogy egyre inkább univerzálisnak kell lennie a tudósítóknak, de az újságírók továbbra is alapvetően újságírók, az operatőrök operatőrök, a fotóriporterek pedig fotóriporterek. Nem is lehet minden eseményen a videózást és a fotózást párhuzamosan csinálni, ilyenkor óhatatlanul lemarad az ember valamiről. Vannak olyan munkák is, különösen a feature anyagok, ahol mindkettőt csinálhatja az ember.

Az sem elhanyagolható, hogy a fotóriporterek nagyon jól videóznak. Sokszor olyan beállításokat találnak meg és pillanatokat rögzítenek, amelyeket az operatőrök nem. Ők persze sok minden másban jobbak, értenek ahhoz, hogy sorrendet állítsanak be, és jobbak az összeállításaik.

A többféle formátum vegyítését, az univerzális tudósítókat egyfajta kiútnak látja, amivel az újságok és hírügynökségek elkerülhetik, hogy a Kodakhoz hasonló dinoszauruszokká váljanak?

Úgy gondolom, ez így van. A brit közszolgálati média, a BBC híroldalát használnám példának. Pár évvel ezelőtt sok-sok szövegből és néhány állóképből állt, míg most, ha rákattint az ember egy cikkre, mozgóképet és képgalériát is talál a szöveg mellett. Az olvasóknak mindhárom formátumra egyszerre van igényük, és ha egy-egy esetben a szöveget, állóképet és videót egy ember elő tudja állítani, miért ne?

Az internetes híroldalaknak hatalmas a képigényük, sokkal több képre és sokkal gyorsabban van szükségük, mint korábban.  Hogyan lehet megtalálni a helyes egyensúlyt a minőség és a mennyiség, illetve a fotózás és a képküldés között?

Az interneten a lapzárta mint olyan, nem létezik. Illetve állandó. A híroldalak folyamatosan frissülnek, az események minden mozzanatáról tudósítanak, közel valós időben. Ezt nehéz kiszolgálni. A fotóriporterek és képszerkesztők között állandó kérdés, hogy mikor küldjön a helyszínen dolgozó fotós képeket. Ha megáll a fotós képet küldeni, lemaradhat valamiről. Ez a döntés az adott fotós hírérzékére van bízva. A legtöbb esetben jól eltalálják, mikor küldjenek, néha persze nem.  Arra is megvan már a technológia, hogy közvetlenül a fényképezőgépről tudja beküldeni a képeit a fotóriporter.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Valóban sokkal több képet adunk ki, mint korábban, de badarság lenne azt mondani, hogy ez azért van, mert elfelejtettük volna, hogyan kell szerkeszteni. Tizenöt évvel ezelőtt már csak azért is sokkal kevesebb képet választottunk ki kiadásra, mert harminc percbe került átküldeni egy ügyfélnek egy színes képet. Ez most már másodpercekig tart csak. A digitális fényképezőgépek is sokkal könnyebbé tették a képek küldését, a fotóriporternek nem kell hordozható labort cipelnie magával, kicsit elnagyolva egy fényképezőgépen és egy laptopon kívül nincs másra szükség.

Ez több munkát jelent a képszerkesztőknek, és hangsúlyosabbá is teszi a tevékenységüket, nem?

Szerintem motiválja a szerkesztőket. London az egyik legnagyobb forgalmú fotószerkesztőség az AP-nél, egy ottani képszerkesztő gyakorlatilag megállás nélkül dolgozik egyik képpel a másik után, mintha hamburgereket sütne egy gyorsétteremben. Amikor viszont a fényképezőgépből történő képküldést használjuk, például egy zavargás során, az arra kijelölt szerkesztő sokkal jobban részese a történetnek, mint máskor, amikor majdhogynem egy készterméket kap a fotóriportertől. Jót tesz nekik, és a képek is gyorsabban elérhetővé válnak az előfizetőink számára. Persze a fotósok ilyenkor is válogatnak, csak a jónak ítélt képeiket küldik be a szerkesztőknek. Ilyenkor általában úgy zajlik a munka, hogy az esemény során gyorsan küld néhány képet a fotós, majd a végén leül a laptopjával valahol, átnézi az anyagát, és további képeket küld be.

Az AP a hetekben nyitott minden formátumát szolgáltató irodát Észak-Koreában. A fotótevékenységet az AP ázsiai vezető fotósa, David Guttenfelder irányítja majd, de helyi ember készíti majd a képeket. Hogyan lehet működni egy ilyen országban, ahol erősen korlátozzák a sajtó mozgását?

Nehéz lesz, mert Észak-Koreában sokkal kevesebb dologhoz van hozzáférésünk, mint - mondjuk - Kínában. Tizenhét évvel ezelőtt ugyanakkor Kínából nem érkezett más az ottani fotóstól, mint napi öt-hat nagyon szép, önálló, mindennapi életet ábrázoló kép. Úgy gondolom, Észak-Koreában is így kezdjük majd meg a működésünket. Televíziós tevékenységünk már évek óta van az országban, és hatalmas az igény az ottani képekre. Azzal, hogy most szöveges és fotókiadást is engedélyeztek, komoly versenyelőnybe kerültünk.

Nyilván nem fogunk tudni letanyázni Kim Dzsong Un rezidenciája előtt, ha - mondjuk - nyomás alá kerül, ezzel tisztában vagyunk, de nagyban gazdagítani fogja a kiadásunkat, ha folyamatosan lesznek benne képek az észak-koreai mindennapokról. David Guttenfelder a sztárfotósaink egyike, az, hogy ő is részt vesz a dologban, garancia arra, hogy nem hagy majd kívánnivalót maga után az ottani kiadásunk. Az AP-nél nagyon szigorúak a szabályok, és nagyon mereven ragaszkodunk is hozzájuk, így ha úgy érezzük, hogy a kiadásunkat befolyásolja a helyi hatalom, az elveink szerint reagálni fogunk rá.

Más országokból is nehéz tudósítani, mint például Szíriából mostanában. Nem is nagyon látható onnan más, mint ellenzéki csoportok által internetre töltött videókból kiragadott képkockák, illetve a kormányzat által szervezett sajtóutakon készült fényképek. Hogyan döntik el, melyik videó tűnik elég hitelesnek ahhoz, hogy abból kiadásra kerüljön egy-egy kép?

Erre megvan a megfelelő munkafolyamatunk. Kicsit tágabb, mert a civil tartalom területét érinti, amiből sokkal több van manapság, mint korábban. A képszerkesztők mindig megkérik a fotóriportereket, hogy egy-egy nagy híresemény helyszínére érve kérdezzenek körbe, hogy nem készített-e a szemtanúk közül valaki fényképet, videót, akár a telefonjával. A civil tartalom elérhető, és minél többet kell kihoznunk belőle. Visszatérve Szíriára, van egy fotósunk Damaszkuszban, aki fotózhatja a nagy kormánypárti tüntetéseket, illetve a közelmúltbeli robbantások helyszínén is dolgozhatott.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Az ellenzéktől származó képanyaggal először a londoni közösségi médiáért felelős szerkesztők foglalkoznak, akiknek az a dolguk, hogy ezeken a felületeken használható képeket találjanak, megkeressék a forrásukat és ellenőrizzék őket. Az ellenőrzési folyamat nagyon szigorú, az így kiválasztott képek utána egy New York-i ellenőrző bizottsághoz kerülnek, ahol ismét ellenőrzik a tényeket. A tartalmakat elérhetővé tévő csoportok között különböző érdekcsoportok is vannak, biztosnak kell lennünk benne, hogy nem csak propagandáról van szó, bármelyik oldalról. Etikai szempontból figyelnünk kell, hogy egyik oldal se vezessen meg minket. Megpróbálunk egyensúlyt találni, adunk ki képeket az ellenzéki csoportok által közreadott videókból és a kormánypárti tüntetésekről is. Biztosnak kell lennünk abban is, hogy szerzői jogi szempontból is rendben vannak ezek a képek.

A civil tartalom kezelésének van az AP-nél intézményesített formája? A Reutersnél ott van a "Your View" ("Ön nézőpontja"), a CNN pedig a közelmúltban bocsátott el több fotóriportert is a civil képeket és videókat összegyűjtő iRiporter programja miatt.

Hacsak nincs olyan terv, amiről még nem tudok, akkor nem. Tudatában vagyunk annak, hogy a civil tartalom egyre fontosabb, de esetenként kezeljük. A civilek által készített tartalom segíthet egy-egy nagy eseményről való tudósításban, de hogy átvegye a profi fotóriporterek helyét? Nem. Nincs meg a minőség. Van helye a kiadásban, de nem helyettesítheti a profi képeket.

Adott ki az AP a saját fotósai által mobiltelefonnal, illetve telefonos alkalmazásokkal készült, előre meghatározott szűrőkkel módosított képeket? Mit gondol az ilyen képekről?

Használtunk párszor ilyen képeket, David Guttenfeldernek például van egy iPhone-nal készített sorozata, ha jól emlékszem, de mint általános szabály, kerüljük. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a képeken, amit kiadunk, az látszik, ami a helyszínen is látható. Manipuláció nélkül. Ezekhez az elvekhez ragaszkodni kell, a szűrőket, bármit, ami torzítja a természetes pillanat valóságát, messze elkerüljük.

A manipuláció, a felvételek hitelessége a digitális fotózásban nagyobb problémának tűnik, mint a filmes korszakban volt. Nem mintha akkor nem lettek volna meg az eszközök a manipulációhoz, de a digitális esetében a szükséges szoftver az olvasóknál is ott van, sokuk pontosan tudja, mit lehet művelni egy képpel. Hogyan tartható fenn a hitelesség?

Az összes fotós, aki rendszeresen dolgozik az AP-nek, tudatában van annak, hogy ha olyat tesznek egy képpel, amit nem szabad, manipulálják vagy kiretusálnak belőle valamit, soha többet nem dolgozhatnak az AP-nek. Tavaly volt egy eset, amikor egy fotósnak nem tetszett egy árnyék egy képen, és kiretusálta. Már nem dolgozik nekünk. Ilyenkor odáig megyünk, hogy a fotós összes korábbi képét töröljük az archívumunkból, abból indulunk ki, hogy ha egyszer előfordult, korábban is előfordulhatott. Ezt mindenki tudja, és néhány havonta újra és újra tudatosítjuk bennük. Ha ilyet teszel, véged.

A gond az, hogy az eszközök elérhetők, és nagyon profin lehet művelni. Amikor egy kép beérkezik a szerkesztőkhöz, nem feltétlenül látszik egyből, hogy bármi gond lenne vele. Vannak bizonyos intő jelek, amelyekre érdemes figyelni. Az elmúlt években alapvetően olyan esetekben fordultak elő gondok, amikor kisebb ügynökségektől vettünk át képeket egyes országokból, ahol kevésbé szigorúak az elvárások ebből a szempontból, vagy elnézőbbek a fotósokkal szemben. Ilyenkor a képszerkesztő sokkal jobban odafigyel, akármilyen sok dolga van is. Egyébként ugyanígy jobban oda kell figyelniük egyes fotósok esetében, akikről tudjuk, hogy hibákat szoktak ejteni a képszövegekben.

Az ember ilyenkor általában tudja, hogy mire kell figyelnie. Ha kételyek merülnek fel egy képpel kapcsolatban, akkor azt nem adjuk ki, amíg nem ellenőriztük. Elkérjük a fotóstól az eredeti képfájlt, akkor is, ha nem kifejezetten manipulációra gyanakszunk, hanem úgy érezzük, hogy túl kontrasztosra húzta a képet, vagy túlságosan kivilágosított egy sötét részt Photoshopban. Előfordul, hogy a fotós ilyenkor úgy érzi, kétségbe vonjuk az integritását, de nem erről van szó, hanem pont arról, hogy el akarjuk kerülni, hogy bárki is kétségbe vonhassa azt. Ezért tartjuk fent magunknak a jogot arra, hogy megnézhessük az eredeti képfájlt és az alapján döntsünk.

Tony Hicks az egyik nagy, nemzetközi lefedettségű amerikai hírügynökség, az Associated Press (AP) Európáért és Afrikáért felelős vezető képszerkesztője. Évekkel ezelőtt fotóriporterként kezdte a pályafutását, majd saját bevallása szerint felfedezte, hogy nem a fényképezés az erőssége, hanem a képszerkesztés, a megfelelő képek kiválasztása, a jó hírérzék és a hírekben szereplő témák jó ismerete. Sportfotósként indult, majd általános fotóriporterként dolgozott, és végül képszerkesztőként tért vissza a sportfotó világába, az AP teljes, az Egyesült Államokon kívüli sportfotó-kiadásáért felelős szerkesztőjeként. Két éve vezető regionális képszerkesztő a hírügynökségnél, kezdetben Afrikán és Európán kívül a Közel-Kelet is az ő felügyelete alá tartozott.

Az interjúból kimaradt, a sajtófotós szakmát érdeklő témákról blogunkon olvashat: Ami a Tony Hicks-interjúból kimaradt.

A Sajtófotó-pályázat eredményhirdetéséről és az [origo]-s díjazottakról szóló cikkünket itt találja.

KAPCSOLÓDÓ CIKK