Mechanikus családi tradíció Becsei Áronnal

Mivel minden alkatrész pici, az órásmester fejéről ritkán kerül le a nagyító. Az órákon át tartó nagyítózás okozta émelygés ugyan idővel elmúlik, de a mélységélesség tized-milliméteres és torzul a kép a sarkokban, így nagyon kell figyelni. Egyetlen pici egyenetlenség a rugóban több perces pontatlanságot, a szerkezet mélyén ülő parányi koszdarabka pedig teljes leállást okozhat

A nap mérhető felosztására már az ősidőktől volt igény az emberiségben, a ma is használt 24 órás, és az órák hatvan perces felosztása még Mezopotámiából maradt ránk. Évszázadokig sokan sokféleképpen mérték az időt, de a korai mérőszerkezetek pontatlansága és a lóháton, hajóval óriásinak számító távolságoknak köszönhetően egységesebb rendszerre nem is volt nagy igény. Az óraátállítás kapcsán az Origo fotóriportere Szabó Gábor egy órásmesterről készített képriportot.

Ahogy a világ zsugorodni és globalizálódni kezdett úgy próbáltak az akkori világhatalmak valamiféle rendszert vinni ebbe a káoszba, élén a brittekkel, akik kiterjedt tengeri birodalmuknak köszönhetően minél hamarabb szerettek volna pontos, egységes és mindenki által elfogadott struktúrát létrehozni. Ebből lett a GMT, a Greenwich központú időzóna rendszer, mi a CET, Central European Time zónához tartozunk, ami a londoni idő + 1 óra. A GMT kialakulásával párhuzamban alakult ki igény egy nyári és téli időszámítás bevezetésére is. Ennek legfőképp gazdasági okai voltak - nyáron már korábban meg lehet kezdeni a munkát, viszont télen a nap rövidségének köszönhetően hamarabb sötétedik, így munkaidőben többet kell világítani és fűteni. Ebben is a brittek vitték a prímet, hisz többször is próbálták törvénybe foglalni egy ilyen rendszer létrejöttét, de ez minduntalan falakba ütközött. Végül 1916-ban, az I. Világháború gazdasági nyomására vezette be elsőnek az Osztrák-Magyar Monarchia, hogy aztán a háború után el is töröljék, majd a II. világháború alatt újra előszedjék. Hoszabb-rövidebb szünetekkel tartottak nyári és téli időszámítást világszerte, de csak 1980-ban született rá általános, Európa szerte érvényes szabályozás. Azóta is sokan támadják a rendszert, főleg a nyári óraátállítás körül, amikor egy órát veszítünk, de úgy néz ki, a rendszer, legalábbis Magyarországon marad a "régiben".

Az, hogy ki melyik táborba tartozik, talán mindegy is, mert az időt mérni kell, legyen az délután kettő, vagy három óra. Mérésére ugyanakkor alakulhatott ki az igény, amikor a nap felosztására. A kezdetekben nap és vízórákat használtak, majd a 12-ik, 13-ik századtól kezdtek elterjedni az alapvető működésükben a mai ember számára is ismerős mechanikus órák. A rugók, billegők, gátszerkezetek a következő 2 évszázad fejleményei. A 17-18-ik századra órákat kis műhelyekben szinte minden nagyobb európai városban készítettek, majd az amerikaiak tömegtermelési módszereinek köszönhetően a céhek egyre inkább eltűntek, helyüket a 19-ik század második felére gyárak vették át. Míg Amerika tömegtermelt, Svájc lett a minőségi mechanikus órák nagyhatalma sokezer céh méretű márkával, hogy aztán a múlt század 70-es éveiben a teljes piacot átszabja a japán kvarc forradalom. Mára a világ teljes mechanika-ellátását 3-4 megagyár oldja meg. Nagy valószínűséggel a mostanság vásárolt középkategóriás karóránk Seiko-Miyota, vagy ha svájci, ETA belsővel van ellátva, a tok, számlap, márkanév pedig csak külcsín, variáció ugyanarra a belső tartalomra. Csak kevesen engedik meg maguknak, hogy házon belül gyártsanak óra-szerkezetet, gépek, robotizált gyártósorok, számítógép vezérelt press és CNC gépek, szaktudás, képzett munkaerő nélkül ez ma már nem kifizetődő, hisz az óracégek által vásáarolt ebauche szerkezet ára töredéke a teljes csomagnak, míg ha maguk csinálnák, ez óriási plusz költséggel járna. Ezzel a trenddel megy szembe egy csendes forradalom, amit pár lelkes órás-mester vív a háttérben, ők kézileg gyártják az alkatrészeket, mikroszkópok nagyítása mellett políroznak miniatűr tengelyeket, hajlítanak hajszálrugókat, kézi préssel sajtolnak fogaskereket rézlemezből. Köztük van az elit órásokat összefogó svájci AHCI egyetlen magyar tagjaként a Bexei márkát működtető Becsei Áron is. A név lehet nem cseng túl ismerősen, nem is csoda, hiszen az ultra-luxus szegmensben mozog, órái közt a legolcsóbb is 15 millió forint. Áron a családi tradíciót továbbvíve csinál minden egyes pici mechanikus alkatrészt saját maga és gyárt órát rézből, rugóacélból, nemesfémekből és drágakövekből. Bár a munkanapja ritkán kevesebb 10 óránál, így is évente egy, maximum 3 órát tud elkészíteni.

Mivel minden alkatrész pici, az órásmester fejéről ritkán kerül le a nagyító. Az órákon át tartó nagyítózás okozta émelygés ugyan idővel elmúlik, de a mélységélesség tized-milliméteres és torzul a kép a sarkokban, így nagyon kell figyelni. Egyetlen pici egyenetlenség a rugóban több perces pontatlanságot, a szerkezet mélyén ülő parányi koszdarabka pedig teljes leállást okozhat. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Áron asztalán semmi sem high-tech - satu, csavarhúzók, kések, tálkák, tartók, üvegcsék, nagyítók egy mellmagasságig érő régi asztalon. Viszont a miniatürizáció miatt az összes szerszám speciális és külön odafigyelést igényel - a csavarhúzókat élezni kell, a csipeszeket demagnetizálni, egy jó mester rengeteg időt tölt a karbantartással. Ami viszont még kritikusabb, az a takarítás, hiszen a por a fő ellenség. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Minden egyes látszó alkatrész, de legfőképp a számlap és hozzá tartozó elemek számtalanszor vannak tisztítva és puszta kézzel sosem érintkezhetnek. Az érzékeny fémek könnyen karcolódnak és a bőrön lévő zsiradéktól vagy a kilélegzett párától oxidálódhatnak. Ezért ilyen műveletek során teljes a csend és még levegőt venni is csak óvatosan lehet. Fotó: Szabó Gábor - Origo

A Bexei órák mindkét oldala üveg, így a szerkezetre ugyanakkora figyelem hárul, mint a számlapra. Minden egyes felszíni marás, jelzés, fogaskerék és kicsi csavar még a megszokottnál is óvatosabban kerül a helyére, nehogy bármiféle karcolás érje őket. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Egyes óra-elemek formáját csak kivetítve tudja ellenőrizni – a számítógépes tervrajz pauszra nyomtatott akár két- vagy háromszáz-szoros nagyítását veti össze az egy-két milliméteres alkatrész vetített sziluettjével, így azonnal feltűnik pár mikronnyi eltérés is. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Még a legdurvább feladatok is, mint egy tengely beütése óriási figyelmet és leheletnyi, kontrolált ütéseket igényelnek. Egy rossz mozdulattól azonnal eltorzul a réz alkatrész, vagy letörik a tengely hajszálnál sokszorosan vékonyabb csúcsa és kezdődhet az adott alkatrész újrakészítése. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Minden egyes alkatrész többféleképpen felületkezelt, ezeket nyomtatott tervrajzokon rögzítik – mint itt is látható, a mindössze 10 grammos billegő letörései gyöngyszórtak, a felülete pedig fekete polírozást kapott. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az acél-alkatrészek, mint a mutatók, vagy a csavarok különböző időtartamú hőkezelés hatására más és más színűre oxidálnak. A kliens döntheti el, milyen színben szeretné ezeket az elemeket, Áron elkészíti a verziókat, majd emailben egyeztetnek a pontos árnyalatról. Fotó: Szabó Gábor - Origo

A már elkészült és tűhegynyi tengellyel ellátott billegőt egy speciális eszközzel – zsírtalan órás-gyurmába ágyazott egyetlen szál mókusszőrrel mozgatja, hogy megállapítsa a teljes egyenességet és balanszot. Mivel a billegő és a hozzá tartozó hajszálrugó a mechanikus óra szíve, teljes és tökéletes pontosságot igényel ezek beállítása. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az óra szerkezete egy speciális tartóban kerül összerakásra, majd bekerül egy próbakeretbe, ahol a számlap és a szerkezet látható hídjának finiselése zajlik. Ebben a keretben nézheti meg a kliens is végső egyeztetésre, ezután kerül át végső, nemesacél házába. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az asztalon két elkészült órája, egy karóra és a Tourbillon No.1 asztali utazó-óra. Az asztali óra komplikált szerkezet, van benne naptár, holdfázis mutató, járástartalék-kijelző, hőmérő és világóra. Másfél év megfeszített munkájával készítette, 2005-ben az AHCI ez alapján az óra alapján vette fel egyetlen magyarként a tagjai közé. Fotó: Szabó Gábor - Origo