Sodródunk lefele, ami talán rosszabb a válságnál

Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke
Vágólapra másolva!
Tiszta a lelkiismerete, de döntéshozóként erélyesebbnek kellett volna lennie a devizahitelezés miatt: bár kiabált, de homokot kellett volna szórni a gépezetbe - mondja Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke. Nekiállt megírni történeteit abból a hat évből, amelyet élete egyik legnyomorúságosabb és egyben legizgalmasabb időszakának tart, de ez nemcsak az ő könyve lesz, hanem az akkori jegybank minden munkatársáé.
Vágólapra másolva!

Fél évvel ezelőtt lemondott a Magyar Nemzeti Bank alelnöki posztjáról. A jegybanktörvény azt megtiltja, hogy az első fél évben a hazai pénzügyi szférában helyezkedjen el az MNB volt elnöke, alelnöke, monetáristanács-tagja, de némasági fogadalmat nem ír elő. Az ön hangját nem lehetett hallani az elmúlt fél évben, miért?

Nemcsak én nem szólaltam meg gazdaságpolitikai, még kevésbé monetáris politikai kérdésekben, hanem Simor András volt elnök és Karvalits Ferenc volt alelnök sem, akik velem együtt a jegybank előző vezetését alkották. Mégpedig azért nem, mert úgy érezzük, nem elegáns visszaszólni, kívülről aktuális jegybanki döntéseket minősíteni.

Tanárként továbbra is a gazdaságpolitika közelében vagyok - az ELTE-n, az IBS-ben, a Corvinuson és szakkollégiumokban vannak óráim -, esettanulmányok keretében dolgozzuk fel a diákokkal a válság előtti és válság alatti monetáris politikai döntéseket. Olyan izgalmas monetáris tanácsbeli döntési helyzeteket boncolgatunk, amelyekben megosztott volt a szavazati arány. Az MNB-honlapról is letölthető információkból látszik, hogy ezekben az esetekben egyáltalán nem volt egyértelmű a helyzet megítélése - a tények gyakran ellentmondásos következtetések levonását tették lehetővé. Az az érdekes, hogy a diákok szimulációján ugyanazok a dilemmák merültek fel, mint amelyekkel mi is küzdöttünk ezeken az üléseken. Még a szavazati arány is úgy alakult eddig a tanórákon (eddig már két ilyen alkalom volt), mint akkoriban a jegybankban. Ez is azt mutatja, hogy nincs egyértelmű döntés, nincs tuti megoldás.

Mikori üléseket játszatott újra a diákokkal?

Nagy dilemma volt 2008 nyarán, pár hónappal a világ pénzügyi rendszerét bedöntő Lehman Brothers-csőd előtt járunk. Élelmiszer- és olajársokk, megugró infláció. Szabad-e ezeken átnéznie a jegybanknak, vagy sem, kamatot kell emelnie, vagy sem? Tudtuk, hogy az egy évvel korábban az Egyesült Államokból elindult pénzügyi piaci válságnak lesz valamilyen hatása, de azt nem sejthettük - aligha sejtette ezt akkortájt bárki is -, hogy olyan durva lefagyás lesz ebből, mint ami a Lehman tönkremenetele után, ha nem is azonnal, de pár hét csúszással bekövetkezett.

A befektetők Magyarországot a térségből lefele „kilógó” országnak tekintették Fotó: Magócsi Márton - Origo

Hasonlóan ellentmondásos helyzet volt 2011 januárjában, amikor európai perifériaországok válságjelei már láthatóak voltak, ami akkor növelte a Kelet-Európába történő tőkebeáramlást. Ugyanakkor a befektetők jelentős része Magyarországot egy leminősítés előtt álló, a térségből lefele „kilógó” országnak tekintette, ahol a beruházási hiány miatt amortizálódó tőke egyre alacsonyabb növekedési pályát valószínűsít. A 2011. évi adókiengedés és magán-nyugdíjpénztári hozamkifizetés ugyanakkor jelentős fogyasztásösztönzést és az éppen megint beinduló világpiaci élelmiszerár- és olajár-növekedéssel együtt inflációs nyomást jelentettek. A recesszió viszont még erőteljesen érződött, korántsem volt egyetértés az inflációs nyomás erősségét illetően. A megosztottságot jelezte, hogy még kamatcsökkentési javaslat is volt a tanácsban – a diákok szimulációja ezt eddig nem igazolta vissza. De van még a tarsolyomban számos hasonlóan izgalmas eset.

A szerepjátékokon közgazdászhallgatók vettek részt?

Igen, harmad- illetve negyedévesek, vagyis van mögöttük makroökonómiai tudás, gazdaságpolitikát hallgattak már vagy egyetemi tanulmányaik során, vagy a szakkollégiumokban.

Vagyis nem outsiderek, de még sincs olyan mély közgazdasági tudásuk és tapasztalatuk, amellyel a világ jegybankárai - törvény által is elvártan - általában rendelkeznek. Ha ők is arra a döntésre jutnak, mint korábban a monetáris tanács, akkor miért baj az, amit sokan a jegybank vezetésébe idén márciustól bekerültek fejéhez vágtak: nem felelnek meg a törvényben támasztott kritériumoknak, nem igazán tettek le semmit az asztalra, ami a jegybankárkodáshoz szokás?

Először is ezek a diákok felkészültek, jól érvelnek, gondolkoznak, de a szerepjáték során is érződik, hogy még hiányzik az a tudás, az a tapasztalat, ami a sorozatos jó döntéshez, a stratégiaalakításhoz, a meggyőző kommunikációhoz kell. Ezért is tanulnak. Másrészt sosem a végeredmény minősíti a döntés milyenségét a monetáris politikában.

Önmagában az, hogy visszatekintve egy döntést „jónak” vagy „rossznak” minősítenek, nem minősíti a döntéshozó testület teljesítményét. Az inflációs célkitűzés rendszere, amely az MNB-s monetáris politika keretét adta, számos elemből áll annak mantraszerű ismétlésén túl, hogy „alacsony inflációt szeretnénk”. A hitelesség, a transzparencia, a döntés utáni kommunikáció, azaz a döntés részletes indoklása, a döntés hosszabb távú kihatásának elemzése ugyanolyan fontos, mint az, hova teszi a kamatot adott ülésen a monetáris tanács, és ennek mi a pillanatnyi, rövid távú következménye.

A monetáris tanács döntéseiből a gazdasági szereplők számára egy olyan világos, elfogadható, viselkedésüket orientáló stratégiának kell kirajzolódnia, amely középtávon az inflációs cél tartós elérését, és ezáltal az inflációs várakozások horgonyzását segíti. Ez a sikerkritérium. Elfojtott infláció idején például, amikor a piaci fogyasztói árakat mesterségesen alacsonyan tartják, csökken a tartós dezinfláció esélye, és ez nem feltétlenül szolgálja a jegybanki hitelesség növekedését, a várakozások horgonyzását.

Valamit másképp csinálna a mostani eszével ahhoz képest, mint amit tett az alelnöki hat évében?

Nagy dolgokban nem. A legkeményebb időszakban, a világméretű pénzügyi válság kirobbanásának és szétterjedésének időszakában, 2008 októbere és decembere között az MNB jelesre vizsgázott. De tudok számos olyan helyzetet is mondani, amikor mai fejjel másként fogalmaznék, másképp viselkednék.

Az egyik ilyen a devizahitelezés kérdése. 2003 óta minden nyilvános szereplésemben nemet mondtam a devizahitelre, már az első alelnöki előadásomban arról beszéltem, hogy a magyar devizahitelezés azt a fajta válságot idézheti elő, amit az Egyesült Államokban a subprime hitelek robbantottak ki (ebből lett a világválság). De még ezzel együtt is úgy érzem, nem feküdtem keresztbe a devizahitelezés előtt. Kiabáltam, de más módon is meg kellett volna próbálni megakasztani a folyamatot. A jegybanknak valóban nem voltak akkor eszközei, de - és ezt volt kollégáim még utólag sem fogják szeretni, mert megkerülhető intézkedés, és szétver egy elegáns eszközrendszert - lehet, hogy mégis kötelező tartalékot kellett volna képeztetni a devizahitelekre, hogy legalább homok kerüljön a banki gépezetbe, és lassuljon a rohanás. Más eszközünk ezen és a kiabáláson kívül nem volt, jogszabály-módosítást hiába kezdeményeztünk, az mindig elbukott. Személy szerint tiszta a lelkiismeretem, de mint döntéshozó mégsem voltam elég erélyes.

Borúlátóbbnak kellett volna lenni Fotó: Magócsi Márton - Origo

A másik kudarcos pont, hogy noha 2007-2008-ban mindig hangsúlyoztam, hogy a válság nem gyűrűzik be, hanem itt él velünk, de reméltem, hogy a hatása tolerálható lesz. Az én hasonlatom volt, hogy „csak” a tornádó oldalszele fog elérni minket, és talán az nem lesz olyan erős. Borúlátóbbnak kellett volna lenni.

Ha pedig azt a kérdést vetjük fel, hogy a közvetlen válságkezelést követően mit lehetett volna a bankrendszer lefagyása ellen tenni, lehet, hogy ebben is többet tehettünk volna – de akkor úgy éreztük, mindent megtettünk.

Miért az oldalszeles hasonlatot választotta? Sokan máig a fejére olvassák ezt. Akkor talán már lehetett sejteni, hogy a válság, aminek gócpontja az Egyesült Államokban volt, keményen odacsap Magyarországnak is.

Az volt akkoriban az általános vélekedés közgazdászok között, hogy szétkapcsolódás következik be: a fejlett világból kiinduló válság alapvetően körön belül marad, a fejlettek sínylik meg leginkább, a fejlődők, mint Magyarország, csak áttételesen, sokkal kevesebb kárt szenvedve. Egészen 2008. szeptember végéig úgy is tűnt, hogy le tud válni a fejlődő világ a fejlett országok pénzügyi válságától. Az akkor sem volt kétséges, hogy drágulnak a források, a gazdasági növekedés a világban lassulni fog, ezek mind hatnak Magyarországra, és ezért nekünk is fékeznünk kell. 2008 első nyolc hónapjában mi is azt igyekeztünk elérni, hogy fékeződjön a devizahitel-kiáramlás. Azt gondoltuk, hogy nem „pofán csap” minket a krízis, hanem csak megnehezíti az akkor már folyó költségvetési konszolidációt. Utólag nagyon sok bölcs ember van: sokan mondják magukról, hogy ők előre látták, milyen brutális lesz a válság.

2008. október 6-án, a pénzügyi stabilitási jelentés sajtótájékoztatóján azt mondtam: tudomásul kell venni, a válság itt van velünk, nehéz lesz. De a magyar bankrendszer tőkeerős, és nem roppan bele, a magyar pénzpiacok pedig továbbra is működnek. Az első két kijelentéssel nem tévedtem, a harmadikról már szinte másnap kiderült, hogy álom volt. El kell ismerni, voltak akkortájt pénzpiaci szereplők, akik jelezték, hogy óriási feszültség van a piacon, nagy baj lesz, de ez túlzásnak tűnt. Azért, mert a napi adatok, ábrák sem mutatták ezt. Hogy miért? Addig sehol a világon nem voltak olyan likviditási stressztesztek, amelyek abból indultak volna ki, hogy a piacok egy az egyben leállnak. Október elejéig a világ sem tudta elképzelni, hogy ilyen bekövetkezhet. Sokan talán elfelejtik, hogy bár október második hetében ütött be durván a válság, akkor fagytak le a piacok, de a Lehman Brothers csődje – amit a válság elhatalmasodásának okaként jelölnek meg sokan – szeptember közepén, vagyis három héttel korábban következett be. Két hétig alig volt hatása a Lehman-csődnek a pénzpiacokra, október elején kezdődött a leállás világszinten. Október 12. a világ pénzpiacainak lefagyásának napja. 2007 szeptemberében az elsők között mondtam, hogy pénzügyi és gazdasági válság van, és írtam arról, hogy sérülékenyek vagyunk, és a pénzügyi válság első szakaszának mik a tanulságai (az Egyesült Államokban 2007 elején kezdődött a feszültség a hitelpiacon), de azt nem tudtam elképzelni, hogy megáll a világ.

2008 októberétől 2009 márciusáig - akkor fordultak a részvénypiacok, miután a világ vezető hatalmait tömörítő G20 csúcstalálkozóján az összefogásról, koordinált cselekvésről állapodtak meg - nagyon stresszes volt valamennyi pénzpiaci szereplőnek. Persze az emberek is a bőrükön érezték (a tömeges elbocsátásokkal, gyárleállásokkal, megugró törlesztőrészletekkel), hogy valami nagy baj van. Bent a jegybankban mikor érezték, hogy fellélegezhetnek?

2008. október 9. csütörtökön csapta be az ajtót a válság Magyarországon, a forint gyorsan gyengült, az OTP-részvények zuhantak, pánik volt az állampapír- és részvénypiacon, megállt a devizacsere-piac. Onnan kezdve mi a jegybankban vészhelyzet üzemmódban éltünk, működtünk. 2009 nyaráig eltartott ez az egész. 2008 októberében-novemberében volt egy azonnali válságkezelés (rendkívüli kamatemelés, kicsi életet tudtunk lehelni a lefagyott állampapírpiacba, megállapodás az államcsőd elkerülését lehetővé tevő IMF-hitelről), ezt egy viszonylag békés december követte, aztán február elején jött a kelet-európai válság, miközben kamatcsökkentési ciklusban volt a jegybank.

Márciusban volt az emlékezetes árfolyamválság, azzal az elég kemény héttel fűszerezve, amikor a magyar pénzügyi felügyelet a régiós együttműködésből majdnem kimaradt, az akkori kormányfő szerencsétlen kezdeményezést és nyilatkozatot tett Brüsszelben, a Bankszövetség e-mailben jelezte a bankoknak, hogy bankpánik várható. Komplett bolondokháza volt az a hét, ami egy rendkívüli monetáris tanácsi üléssel zárult, ez végül is pillanatnyi nyugalmat hozott. A G20-csúcstalálkozó fordulópontot jelentett, de csak májusra – a kormányfőváltás után – csengett le idehaza a feszültség. Ki azonban nem engedhettünk, mert 2009-ben súlyos recesszió sújtotta az országot. Fellélegezni valamikor 2010 márciusa környékén lehetett, amikor úgy éreztük, kezd jó pályára kerülni az ország, talán mégsem W, hanem V alakú lesz a gazdasági visszaesés, ha a Fidesznek meglesz a kellő felhatalmazása, akkor meg tudja tenni a szükséges strukturális reformokat, és itt egy jó kormányzás lesz.

Ez a közel hat év életünk egyik legnyomorúságosabb és egyben legszebb, legizgalmasabb időszaka volt, számos emlékezetes, tanulságos történettel. Ezeket a történeteket a következő egy-másfél évben tervezem megírni. De megjelenés előtt át fog menni az akkori jegybankosok kemény és kritikus szűrőjén – mert ez nem az én könyvem, hanem a mi könyvünk lesz.

Említette, ha vissza lehetne pörgetni az időt, többet tenne a lefagyott hitelezés újraindítása érdekében. Most itt van előttünk a növekedési hitelprogram (nhp) és annak folytatása (nhp2), amelyekre az új jegybanki vezetés büszke. Irigyli, hogy ez nem jutott az eszükbe?

Nem szeretnék a magyar bankrendszerért felelős döntéshozó lenni négy-öt év múlva. Akkor jön el az igazság órája, a most nyújtott hitelek egy nem elhanyagolható része be fog dőlni (átlagban 7 éves futamidőre adták a kereskedelmi bankok a hiteleket a cégeknek az olcsó jegybanki forrást felhasználva, de az első bedőlések, ha lesznek, már 3-4 év múlva lesznek – a szerk.). Ma a bankrendszerben a kockázati felár átlagosan 3-5 százalék, a bankok ennyivel magasabb kamaton adják a hiteleket a vállalatoknak annál, mint amennyiért ők szerezték a forrást. Az nhp és az nhp2-nél megkötés volt, hogy maximum 2,5 százalékos kamaton folyósíthatja a kölcsönt a bank, a pénzt 0 százalékon kapta a jegybanktól. Ez a kockázati felár nem lesz elegendő a lazább hitelbírálattal nyújtott kölcsönök veszteségének fedezésére. Új szereplők is – elhanyagolható piaci részesedésű, kis ügyfélkörrel rendelkező hitelintézetek – aktívan részt vettek az nhp-ben, hosszú futamidőre, alacsony felárral helyezve ki a hiteleket ismeretlen, új ügyfeleknek. Az álmoskönyvek szerint ez az egyveleg hosszú távon felhalmozódó nemteljesítő hitelállományt jelent.

Lemondásom egyik oka volt egyébként az nhp, az, hogy úgy kaptuk meg a döntést előkészítő anyagot, hogy nem volt időnk átolvasni, megemészteni, megvizsgálni a kockázatait. Mivel így nem lehet megalapozott döntést hozni, ezért tartózkodtam a szavazáson. Az eddigi információk alapján megkockáztathatom, hogy a most kiáramló hitelek nem fogják azt a beruházási többletet hozni, amely elég lenne ahhoz, hogy a magyar gazdaság a most jellemző 0 százalékos vagy annál alig nagyobb potenciális növekedési ütemről a felzárkózáshoz szükséges magasabb növekedési pályára kerüljön. Így marad a gyér növekedési képesség, a lassú lefele sodródás, ez pedig hosszú távon konszolidálandó bankrendszert fog örökül hagyni. Nem gondolom, hogy jéghegynek megy az ország, nem hiszem, hogy bármi nagy tragédia történik, de nem látok semmit, ami módosítaná azt a véleményemet, hogy egy leszakadó, lefele sodródó gazdaságban élünk, ami talán rosszabb, mint egy nagy válság.

A kormány többségi magyar kézben levő bankrendszerrel álmodik, nem egyszer tették világossá ezt a célt.

A bankoláshoz alapvetően két dolog kell: tőke, vagyis sok pénz, és a bizalom, vagyis ügyfelek. Ha úgy gondolják, ezt a kettőt meg tudják szerezni, nosza, rajta. A magyar bankszektor iránti bizalmat az elmúlt három évben sikerült szinte a nullára amortizálni. Innen borzasztóan nehéz lesz visszaépíteni, visszaszerezni az emberek bankok, pénzügyi szektor iránti bizalmát. Ha elhiteti valaki az ügyfelekkel, hogy a bankszektorra nincs szükség, akkor nehéz lesz bármilyen típusú bankszektort az országban működtetni. A kormány láthatólag egy kézből irányítható bankszektort szeretne látni, ami meglehetősen hasonlít a szocializmusban megtapasztalt egyszintű bankrendszerhez (amikor a jegybank nyújt hiteleket a vállalati szférának, és csak néhány formális kereskedelmi bank működik). Ez a rendszer nem igazán volt működőképes, nem tudta a növekedést elősegíteni. Lehet vele próbálkozni, legfeljebb néhány év múlva ismét privatizálhatjuk a csődbe jutott állami bankokat.

Milyen volt az a nap, amikor lemondott?

Most is ugyanígy döntenék. Akkor abban bíztam, meg fogják érteni a döntésemet, és nem fog piaci megrázkódtatást okozni. Messze felülmúlták várakozásaimat a jegybankból és a jegybankon kívülről érkező visszajelzések, amelyek megerősítettek abban, hogy helyesen döntöttem. A döntés üzenetét, hogy a király meztelen, pontosan értették a címzettek, benne a jegybanki dolgozók is. Több tucat levelet kaptam tőlük, aminek a lényege, hogy valaki kimondta helyettük, valaki tiltakozik helyettük, nyomatékot ad a szavainak azzal, hogy feláll.

Nem látom most már belülről a jegybankot Fotó: Magócsi Márton - Origo

Vállal-e szerepet bármilyen formában valamelyik politikai csoportosulás munkájában?

A jegybankári szerepvállalással együtt jár, hogy kerülendő a politikai szerepvállalás, de akár a nyílt állásfoglalás is – és ez így van rendjén egy valóban független intézmény esetében. Most ez a korlát számomra megszűnt. Nem kívánok politikus lenni, független értelmiségiként az ember ugyanannyit tud tenni akkor, ha a lakosság többsége le akarja váltani a kormányt. Én kinn voltam október 23-án a tömegben, és továbbra sem érzem ezt a célt elérhetetlennek.

Lemondásakor említette, hogy olyan körülményeket hoztak létre, amelyek ellehetetlenítik, megnehezítik a felelős döntéshozatalt, a jegybankban – a korábbi nyitottsággal, oldott hangulattal szemben – félelem uralkodott el, a parancsra át- és megírt elemzések súlyos sebeket ejtenek a jegybank hitelességén. Azóta javult valamelyest a helyzet?

A mostani állapotokról nem szeretnék véleményt formálni, azért sem, mert nem látom most már belülről a jegybankot, és amilyen információk eljutnak hozzám, azok egyoldalúan szűrtek. Érthetően inkább a helyzetet továbbra is lehetetlennek tartó, távozni vágyók keresnek és találnak meg, ezért sem lehet teljes képem az MNB mostani helyzetéről. Amit bizton állíthatok: a jegybankban maradt volt kollégáink többsége – akár távozni, akár maradni akar – ma is abban a szellemben dolgozik, gondolkodik, amely másfél évszázada jellemzi az MNB-t, ami ennek az intézménynek az ethoszát megadja: szakmája iránti alázattal és becsülettel. A vezetői csapatunk 28 fős volt (elnök, alelnökök, ügyvezető igazgatók, főigazgató, főosztályvezetők), ebből négyen dolgoznak jelenleg is a jegybankban. A többieket elküldték vagy felálltak. Az alattuk levő kulcsembereknél nagyjából ugyanez az arány.

Helyesli, hogy a pénzügyi felügyelet október 1-jével beolvadt a jegybankba?

A két intézmény összevonását az MNB előző vezetése többször javasolta, a törvény indoklásában korábbi javaslatainkból átvett mondatokat láttunk viszont. Tiltakozni sosem a két intézmény összevonása ellen tiltakoztunk, csak – az alkotmányviták idején, ha emlékszik – a jegybank függetlenségét sértő mód ellen. Az európai tendencia is ebbe az irányba mutat, erre csak ráerősít, hogy az Európai Központi Bankban lesz a bankfelügyelet helye. A beolvasztás módjáról azonban nem tudok nyilatkozni, mert nem látom belülről a folyamatokat, nem tudom most még kívülről megítélni, milyen lesz a működés, a törvényben nem egyértelműen vagy furcsán szabályozott kérdésekben mi lesz az operacionális megoldás. De már az az apróságnak tűnő tény is a lépés előnyét mutatja, hogy megszűnt a kétfajta statisztika a bankrendszerről, most már egy helyen, a jegybanki honlapon vannak összegyűjtve az adatok.

Ez a gigaszervezet lomhán fog mozogni?

Nem tudjuk, annyi azonban nyilvánvalónak tűnik, hogy mivel októberben olvadt be a PSZÁF a jegybankba, az MNB működési költségei nem lesznek összehasonlíthatóak bármely múltbeli periódussal, így aztán azt sem fogjuk megtudni, hogy vajon pazarlóbban működik-e most a jegybank, mint korábban, vagy az új vezetés ígéretéhez hűen, költségtakarékosan bánik a forintokkal.