Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A 21. század Neville Chamberlainjének nevezte a közönség egyik tagja David Cameron brit miniszterelnököt, és azt kérte rajta számon, hogyan tehet bármiféle ígéretet a brexitkampányban, ha döntéseit „egy európai diktatúra” bármikor felülbírálhatja. Az eset a BBC televízió Question Time (magyarul körülbelül: Kérdések ideje) műsorában játszódott le, június 19-én, négy nappal a brit népszavazás előtt.
Cameron szemmel láthatóan élesen reagált a felvetésre, saját harcát az Egyesült Királyság unióban tartására (és az unió megreformálására) ahhoz hasonlította, amikor Winston Churchill háborúba vezette az országot európai szövetségesei oldalán a hitleri Németország ellen, a demokrácia és a szabadság mellett. Az egész szituáció körülbelül olyan volt, mintha a Kormányinfón nem Lázár Jánost, hanem Orbán Viktort lehetne kérdésekkel zaklatni, a zaklatást pedig nem újságírók, hanem az átlagember (vagy legalábbis a műsorba beengedett átlagember) végezné.
Cameron természetesen se nem Chamberlain, se nem Churchill, az unió állapota és az Egyesült Királyság helyzete pedig köszönőviszonyban sincs a második világháborúval és az azt megelőző évekkel. A stúdióban lezajlott párbeszéd viszont jól illusztrálja, mennyire
elszakadt a brexitkampány a tényektől,
és mennyire az érzelmek dominálnak benne.
A népszerű történelemértelmezésben Chamberlain a gyenge, megalkuvó politikus tankönyvi ábrája lett, aki tétlenül nézte a náci Németország háborús készülődését, az Anschlusst (Ausztria Németországhoz csatolását) és Csehszlovákia feldarabolását. Churchill ugyanakkor a kemény, karakán vezető szimbóluma, aki a kezdetektől figyelmeztetett a Hitler jelentette fenyegetésre, majd a háborúban győzelemre vezette az országot. Mindezt ma már nem befolyásolja, hogy Chamberlain kimondottan népszerű volt a háború előtt, Churchill pedig elvesztette a választásokat 1945-ben.
A kilépéspártiak (élükön Boris Johnsonnal, London expolgármesterével és Cameron régi harcostársával) központi érve szerint az Egyesült Királyság politikai érdekei nem érvényesülnek megfelelően az Európai Unióban, a britek ezért
jobban járnának, ha nem lennének kiszolgáltatva az uniós döntéseknek,
hanem a maguk sorsát alakíthatnák, és újra naggyá tehetnék az országot.
E kiszolgáltatottság szemléltetésére a kilépéspártiak jellemzően a menekültválságot hozzák fel, illetve azt, ahogy az unió kezeli. Szerintük
az Egyesült Királyság csak az unión kívül lehet képes hatékonyan megvédeni a határait és megakadályozni a bevándorlók beözönlését.
Érvük egyelőre nem áll stabil lábakon, az Egyesült Királyság nem része a schengeni övezetnek, vagyis úgy védi a határait, ahogy akarja, és azt enged be, akit akar. Mindez akkor változna meg, ha jelentős számú menekült szerezne uniós állampolgárságot, ők ugyanis uniós állampolgárként minden további nélkül letelepedhetnének a szigetországban.
A maradáspártiak (élükön David Cameronnal) elismerik, hogy az uniónak változnia kell, az Egyesült Királyságnak pedig nagyobb mozgástérre van szüksége (többek közt a bevándorlás kezelésében), de azt hangoztatják, hogy
a változásokat az unión belülről kell kiharcolni, a kilépésért gazdaságilag túl nagy árat kellene fizetni.
Cameron azt mondja, máris hatalmas sikereket ért el az unión belül. 2016 februárjában az unió kormányfői egy hajnalig tartó brüsszeli csúcstalálkozón beadták a derekukat Cameronnak, és beleegyeztek, hogy teljesítik a követeléseit. Az Egyesült Királyságban korlátozhatják az unióból érkező munkavállalók szociális juttatásait, és a szigetországnak a jövőben semmiféle uniós pénzügyi mentőcsomagba nem kell beszállnia, hogy csak kettőt említsünk a kiharcolt változtatások közül.
Az Egyesült Királyságban jelenleg 5 százalék alatt van a munkanélküliség, így a maradáspártiak szerint
szó sincs arról, hogy a bevándorlók elvennék a munkahelyeket a britek elől.
A miniszterelnök szerint ő már bizonyított, míg ellenfelei csak ígéreteket tudnak felmutatni.
A maradáspártiak kampányának középpontjában gazdasági érvek állnak. Cameronék szerint a brit gazdaság megsínylené, ha az ország kilépne az unióból és a közös piacról.
A miniszterelnök megszorításokat és adóemeléseket helyezett kilátásba a brexit következményeként.
George Osborne pénzügyminiszter áprilisban azt nyilatkozta, minden egyes brit háztartásnak évi 4300 fontba (1,7 millió forintba) kerülne a brexit, a brit gazdaság 2030-ra 6 százalékkal zsugorodna.
A lakosság zsebére menő érveléshez kapcsolódik, hogy a kilépéssel az Egyesült Királyság a sötétbe ugrana, a befektetők számára bizonytalan tereppé válna. A külkereskedelmi szerződéseket (az unió tagjaival és az unión kívüli országokkal) újra kellene tárgyalni,
Londonnak új jogszabályokat és új intézményeket kellene létrehoznia,
hogy az Egyesült Királyság önálló államként tudjon funkcionálni, és mindez évekig tartana.
A kilépéspártiak elismerik, hogy a brexitnek vannak gazdasági kockázatai, de szerintük inkább lehetőség, mint veszély.
Az Egyesült Királyság megszabadulna az uniós előírásoktól és bürokráciától, amik béklyóba kötik a gazdaságot.
London önállóan kedvező külkereskedelmi szerződéseket köthetne, amik kompenzálnák a közös piac elvesztése miatti veszteségeket.
Ráadásul a kilépés után London rengeteget spórolhatna, mivel nem kellene többet befizetnie a közös uniós kasszába. Nigel Farage, a Függetlenségi Párt vezetője szerint az Egyesült Királyságnak naponta 55 millió fontba (22,2 milliárd forintba) kerül az uniós tagság. Igaz, a pénzügyminisztérium számításai szerint csak napi nettó 23 millió fontba (beleszámolva a kedvezményeket és a támogatásokat, amiket a szigetország visszakap).
Valójában senki sem tudja, mi várna az Egyesült Királyságra, ha a voksoláson a kilépéspártiak győznek. Ennek oka elsősorban az, hogy
arról gyakorlatilag szó sem esett, milyen feltételekkel lépne ki az ország az unióból.
Elvileg az a lehetőség is nyitott, hogy az Egyesült Királyság kilép az unióból, de tagja marad a közös piacnak, mint Norvégia. Angela Merkel német kancellár és pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble kizárta ezt a lehetőséget, de könnyen lehet, hogy csak nyomás alá akarták helyezni a brit választókat.
A kilépés hogyanja és mikéntje, illetve az önálló Egyesült Királyság unióval való viszonya (beleértve egyebek mellett azt, hogy az uniós állampolgárok, például a magyarok, milyen feltételekkel telepedhetnének le és vállalhatnának munkát) csak a kilépési tárgyalásokon dőlne el.
A tárgyalásokra alapesetben két év állna rendelkezésre,
de az összes tagállam jóváhagyásával ezt meg lehetne hosszabbítani.
A kilépési tárgyalásokat ráadásul szinte biztosan nem David Cameron kormánya vezetné. A miniszterelnök teljes mellszélességgel a maradás mellett kampányolt, ha a kilépéspártiak győznek, Cameron bukik. Egy kilépéspárti győzelem után az Egyesült Királyságra nemcsak gazdasági, de politikai bizonytalanság is vár.
Mindebből az következik, hogy
a brit szavazók sem tudhatják, mire szavaznak, hiszen az esetleges kilépés hogyanja egyelőre ismeretlen tartomány.
És az is következik, hogy hiába szavaznak a britek esetleg a kilépésre, sokáig fog tartani, mire valóban távoznak.
A legrosszabb forgatókönyv szerint egy kilépéspárti győzelem után az Egyesült Királyságra belpolitikai válság és gazdasági recesszió vár.
A pakliban benne van, hogy Skóciában újabb népszavazást írnak ki a függetlenségről
és az unióba való önálló belépésről. Alex Salmond volt skót miniszterelnök legalábbis ezt ígérte, ha a skótok többsége a bennmaradásra voksol, a teljes többség viszont a kilépésre.
A pakliban az is benne van, hogy az Egyesült Királyság kilépését más tagállamok népszavazásai és esetleg kilépései követik. A francia szélsőjobb vezetője, Marine Le Pen szerint épp erre lenne szükség.
A legeslegrosszabb forgatókönyv szerint a brit népszavazás nemcsak az Egyesült Királyság, de az Európai Unió széthullásához vezet.
Ezzel David Cameron (adva, hogy a népszavazás amúgy az ő kezdeményezése volt) egész biztosan bekerülne a történelemkönyvekbe.
Természetesen arra is adott minden esély, hogy a kilépéspárti győzelmet jól és gyorsan menedzselt kilépés követi, az Egyesült Királyság egyben marad, és önállóan sikeresebb ország lesz, mint az unió tagjaként, ahogy a kilépéspártiak remélik. Emellett az unió stabil maradhat, sőt a brit kilépés akár sikeres reformokat indíthat el.
Ha a maradáspártiak nyernek, akkor valószínűleg minden marad a régiben, legalábbis rövid távon. Az előrejelzések szerint szoros végeredmény lesz, tehát az uniónak valamilyen választ adnia kell az egész kampányra és a helyzetre (ha másmilyet nem, beszélni mindenképpen kell majd róla).
A várhatóan szoros állás miatt kérdéses, hogy Cameron mennyire tudja majd győzelemként eladni az eredményt otthon és külföldön. Ha a maradáspárti voksok nagy többséggel győznének, Cameron hősként állhatna a kamerák elé (a feledés jótékony homályában hagyva, hogy az egész vihart ő kavarta a 2015-ös választási győzelemért és Brüsszel zsarolásáért), de erre kicsi az esély.
Egy épphogy győzelemmel a legitimációja nem lesz erős.
A miniszterelnök számára a túlélés a tét, illetve az, hogy csak lábjegyzet legyen a történelemkönyvekben, ne pedig az az ember, aki kilökte az Európai Unióból az Egyesült Királyságot, esetleg az, aki miatt széthullott.
